PRAE.HU: Visszatekintve mely eseményeket tartod fordulópontnak az életedben?

A legelső fordulópont a budapesti felvételim, amikor a Liszt Ferenc Zeneművészeti ‒ akkor még ‒ Főiskolára felvételiztem, és felvettek jazzének szakra. Ez volt az első konkrét szakmai visszajelzés arra, hogy nekem lehet ez a pályám. Nem készültem zenésznek, nagyon későn, huszonegy évesen hoztam meg a döntést, hogy megpróbálom. Egyáltalán nem láttam reálisan, hogy van-e itt helyem, a sikeres felvételi pedig nagyon markáns fordulópont volt. Kifelé is rengeteg folyamatot indított el: diák lettem zenei szakon, bekerültem egy közegbe, ami vitt magával, ahol rengeteg zenei impulzus ért; ugyanakkor befelé is ‒ magam felé is ‒ hatalmas bizonyíték, állítás volt, hogy mindenképp érdemes megpróbálnom a zenei pályát. Érdekes, hogy a fordulópontok tanulmányokhoz kötődnek, hiszen ezután, harmincévesen kimentem Brüsszelbe egy kétéves mesterképzést elvégezni. Ez is óriási jelentőségű volt. 2012-ben vettek fel a Brüsszeli Királyi Konzervatóriumba. 2008-ban diplomáztam Magyarországon, tehát a kettő között eltelt négy év, ami alatt „csak” énekesnő voltam, koncertezésből éltem és lemezeket készítettem. Azzal a nagyon erős vággyal mentem ki Belgiumba, hogy bekerüljek a nyugati-európai jazzkörökbe. Akkor már volt pici betekintésem abba, hogy Nyugat-Európában mennyire széles infrastruktúrája van a jazznek, és mennyi lehetőséget rejtene ez számomra. Láttam, hogy hány klub és fesztivál van, hogy nemcsak a nagyvárosokban, hanem kisvárosokban vagy falvakban is van jazzsorozat vagy fesztivál. A jazzközönség elérése sokkal szélesebb Nyugat-Európában. Addigra láttam azt is, hogy azzal a zenével, amit én képviselek, nem lehet Magyarországon egész évben turnézni. Nem volt célom az, hogy jobban elmozduljak a mainstream felé, sőt, úgy éreztem, hogy ki kell lépnem egy-egy olyan zenekarból, ami az én mércémmel nézve inkább a mainstreamet képviselte. Szakmailag sokkal jobban érdekeltek azok a produkciók, amelyek vállaltan nem a mainstreamhez szóltak, hanem egy réteközönséghez. Láttam, hogy ha hű maradok a saját ízlésemhez és a saját zenei vágyamhoz, nem vállalok kompromisszumokat és fellépéseket csak azért, hogy pénzt keressek, akkor muszáj Magyarországon kívülre is kacsintanom, mert marad szabadidőm és kapacitásom. Ennek az első lépése volt az, hogy felvételiztem Belgiumba, és közben hazaingáztam koncertezni. Magyarországon akkor már nagyon jó felkéréseim voltak, már ismert a magyar közönség, ezt semmiképp nem akartam elengedni. Nagyon sokat tanultam ‒ mivel későn döntöttem el, hogy zenész leszek, nagy szükségem volt rá, hogy még képezzem magam ‒, másrészt pedig kinyitott: megismertem az ottani szcénából rengeteg zenészt, akik Magyarországról nem kerültek volna be a látómezőmbe. Rendkívül fontos része volt a külföldi előmentelnek, hogy informális keretek között ismerkedtem más zenészekkel. Ez alatt a két év alatt megismertem a szcénát, és ők is felfedeztek engem, azóta is tudnak hova kötni. Diplomaszerzést követően sem szerettem volna abbahagyni az ingázást. Kíváncsi voltam, más ország vajon mit nyújt: nagyon izgatott Berlin, úgyhogy elkezdtem keresni a lehetőségeket a német fővárosban. Gyémánt Bálinttal akkor már kész volt az első duólemezünk, és arra gondoltam, fantasztikus ugródeszka lehetne egy német kiadóval együtt dolgozni. Beírtam a Google-be, hogy “jazz labels in Germany”, elkezdtem kutakodni, mely kiadók foglalkoznak Németországban jazzel, belehallgattam, hogy melyik profiljába illenénk, és végül leszűkítettem egy kilences listára a talált kiadókat. A kilencből hárman válaszoltak, ebből ketten azt mondták, hogy „köszönik, de nem”. Egy kiadótól viszont pozitív visszajelzést kaptam, megkérdezték, mikor járok legközelebb Berlinben, hogy leüljünk beszélgetni. Megnéztem a naptáramat, és válaszoltam, hogy két nap múlva ott tudok lenni. Így is történt, így lett kiadónk a berlini Traumton Records.

Elengedhetetlen, hogy a zene megfeleljen a nemzetközi elvárásnak, de emellett sok más is szükséges: jó helyen jó pillanatban lenni és olyan soft skillek is nélkülözhetetlenek, amivel a zenész vagy a menedzsere rendelkezik, és amivel azt a benyomást kelti egy kiadóban, hogy benne megbízhatnak. Ezután béreltem egy szobát Berlinben, ingáztam, és az akkori Magyar Intézet éttermében indítottam egy mini koncertsorozatot: minden hónapban volt egy koncertem egy berlini zenésszel. Az volt a célom, hogy jobban megismerjem a berlini szcénát és ők is megismerjenek engem. Nagyon jó zenei kapcsolataim születtek így. Úgy gondolom, kell egy rés a pajzson, és arra lehet építeni. A mi esetünkben az, hogy egy német kiadó befogadott, ütőkártya volt. Ezzel már oda tudtam menni egy német koncertügynökséghez, ami szintén nagyon fontos építőkocka, mivel ha a klub vagy a fesztivál nem ismeri az ügynököt, akkor hatványozottan nehezebb dolgunk van. Ez a következő lépés: kell egy helyi koncertügynök, akinek van helyismerete. Az én magyarországi koncertügynököm soha nem fogja úgy ismerni a német fesztiválokat és a német klubokat, mint egy helyi ügynök. Fordítva is igaz: a fesztiválok és klubok egy idő után megismerik az adott ügynököt és tudják, hogy kedvelik-e a portfolióját vagy sem. Egy fesztivál, amikor arra kerül a sor, hogy milyen zenészt hívjon meg, lehet, hogy magát, a művészt nem ismeri, de ismeri a kiadót vagy az ügynököt, akinél van és ez már megteremti azt a bizalmat, hogy elhívja. Ezek mind-mind kapunyitó dolgok.

PRAE.HU: Ezek szerint dolgozol itthoni és külföldi menedzsmenttel is?

Ezek a fogalmak teljesen összemosódnak és a definíciók nem tiszták. Ahány zenész-menedzser kapcsolat, annyiféle megállapodás. Az itthoni menedzserem Anga Kis Miklós, és az AKM Booking az ügynöksége. Nagyon sok helyzetben viszont a magam menedzsere vagyok. Miklós nem is igen volt motivált ebben, úgyhogy én kezdtem el tudatosan stratégiát építeni, hogy hogyan jutunk Nyugat-Európában egyről a kettőre. Azonban Miklósnak elképesztő helyismerete van Magyarországon: több műfajban, több szegmensben ismeri a helyszíneket, a szervezőket, és van egy kis stábja, akik rengeteg mindenben segítenek: Facebook-események, pályázatok írásában, itthoni és külföldi ügyekben is. Mint említettem, Németországban van kiadónk és koncertügynökségünk, akik egész Nyugat-Európával foglalkoznak. Belgiumban pedig nem a saját nevem alatt menő projektekkel vagyok kiadónál. Ezek belga projektek, melyeknek az énekese vagyok.

PRAE.HU: Tehát jazz zenészként érvényesülés szempontjából elsősorban a kapcsolati tőkét emelnéd ki?

Nemcsak jazz zenészként, akármilyen zenészként. Úgy látom, hogy az igazán fontos fesztiválszervezők nem hívnak meg egy zenekart YouTube alapján. Inkább elmennek egy másik fesztiválra meghallgatni egy adott zenekart, hogy milyen élőben, milyen a kapcsolata a közönséggel, és ott győződnek meg arról, hogy meg akarják-e hívni. Egyrészt az élő élmény, másrészt pedig a személyes kapcsolódások iszonyatosan fontosak, hogy „ő megbízik az ügynökömben, kiadómban”, ami nem az én személyes kapcsolati tőkém, hanem az ügynöké vagy a kiadóé. Ez pótolhatatlan. Rengeteget fejlődött a zenei képzés az utóbbi időben, elképesztően sok jó zenész van. A kiadók és a fesztiválszervezők emiatt nagyon nehéz helyzetben vannak, hogy hogy válasszák ki a legérdekesebb friss produkciókat. Hihetetlenül nagy a verseny.

PRAE.HU: Fontosnak tartod egyébként az intézményes képzést?

Igen. Azzal együtt, hogy sok tekintetben én is autodidaktaként érkeztem meg. Jártam zeneiskolába, de nem jártam konziba. Egyrészt a szakma megítélése szempontjából nagyon fontos az intézményes képzés; másrészt zenészként is lényeges: én is ott mozgok a legotthonosabban, ahol tanultam. Magyarországon a legelső és máig tartó zenei kapcsolataimat a jazz tanszakon szereztem. Belgiumban ugyanúgy keveset kellett tennem ahhoz, hogy megmaradjon a jelenlétem a szcénán belül. Ez akkor valósul meg, ha valaki ott tanul, az adott környezetben.

PRAE.HU: A zene felé való végleges elköteleződés nálad akkor következett be, amikor felvettek a Zeneművészetire. Jártál előtte a Műszaki Egyetemre is, meddig maradt meg ez B tervnek?

Igen, a Műszaki Egyetem lett volna a B tervem. Viszonylag hamar kiderült számomra, hogy a zenéből nagyon sokan kompromisszumokkal élnek meg. Nem arra gondolok, amikor valaki szenvedélyes pedagógus és imád tanítani, mint Gyémánt Bálint. Neki ugyanolyan fontos a tanítás, mint az élő zene. Számára ez nem kompromisszum. Ugyanakkor látom azokat a példákat is, amikor valaki kényszerből tanít és ami sokkal rosszabb, amikor valaki azért vállal el egy méltatlan körülmények közötti fellépést, mert kell a pénz. Bennem nagyon hamar megfogalmazódott, hogy sokkal jobban szeretek zenélni annál, hogy elvegyem a saját kedvem kompromisszumos fellépésekkel. Ez volt a tervem: ha nem sikerül megélni a zenéből elfogadható szinten, akkor visszamegyek informatikusnak, vagy esetleg más civil pályát választok. Szerencsére erre végül nem volt szükség.

PRAE.HU: Jazz zene mellett komolyzenével is foglalkozol. Hogy látod, jazz zenészként vagy komolyzenészként egyszerűbb külföldön érvényesülni?

Komolyzenészként Magyarországról annyival könnyebb, hogy a magyar klasszikus zenének évszázados jó imidzse van külföldön. Tehát „mint brand” a magyar klasszikus zene be van járatva. Kodály és Bartók országa vagyunk. Fischer Iván, Schiff András, és számtalan nevet lehetne még mondani az egész huszadik századtól napjainkig, akik folyamatosan vitték és viszik a magyar klasszikus zene hírét. Eötvöst, Ligetit, Kurtágot mindenki ismeri jazzkörökben is Nyugat-Európában. Mindenki tudja, hogy a Zeneakadémián nagyon magas a képzés színvonala. Rengeteg kiemelkedő nyugati-európai szimfonikus zenekarban játszanak magyar zenészek. A magyar klasszikus zenének tehát presztízse van, ezzel szemben a magyar jazz nincs benne a körforgásban. Sok európai ország jazz imidzse nagyon jó, például a lengyel vagy a skandináv jazz nemzetközileg ismert, és ezek mögött nagyon komoly állami szándék van. Lehet, hogy van egy-egy előadó, mint Avishai Cohen, a nagybőgős, aki az izraeli jazzt katapultálta a világhír felé, de mögötte is állt egy exportiroda és más zenészek, akik vitték az izraeli jazz hírét. Kell egy szcéna, nem elég egy előadó, egy Snétberger Ferenc, hanem kéne még tíz másik hasonló kaliberű és ismertségű magyar zenész ahhoz, hogy összekössék a nyugat-európai fejekben a pontokat, és azt mondják, hogy „Magyarországról érdekes jazz jön”. Ez sajnos nincs még meg. Azt látom, hogy ahol ez működik ‒ főleg az internet korában ‒, ott van mögötte állami pénzből működő exportiroda. Sok ország már nagyon régen felismerte, hogy érdemes a zenét, és azon belül a jazzt mint exportcikket kiemelten segíteni külföldön, mert az az országimázsnak nagyon jót tesz.

PRAE.HU: A Gyémánt Bálinttal közös legújabb albumotok ‒ ha jól tudom ‒ 2022 elején fog megjelenni, kis csúszással.

2022 őszén. Rengeteg a pótlás a vírus miatt, és 2022 eleje is tele van még pótdátumokkal a kluboknál. Tehát hiába hoznánk ki egy új lemezt, nem lehetne turnét szervezni rá. 2021 tavaszára terveztük, de úgy néz ki, 2022 őszén fog megjelenni.

PRAE.HU: Hogyan épül fel a lemez? Szöveget is írsz és zenét is szerzel.

Igen, én vagyok a főszerző, de Bálint is nagyon fontos szerzőtársam. Vannak olyan dalok, amelyeknek ő írja a zenéjét, én a szövegét; van olyan dal, aminek én írom a zenéjét és szövegét is; van olyan, ahol oda-vissza dobáljuk a labdát és a zenét is együtt rakjuk össze. A szöveget viszonylag tisztán én írom.

PRAE.HU: Hogyan élted meg a vírushelyzetet? Passzívabbá vagy aktívabbá tett az alkotási folyamatban?

Aktívabbá tett, egy ponton viszont rengeteg minden lett a fiókban, ami bemutatásra vár, és egyre távolabbi dátumok kerülhettek csak szóba. Van egy belga zenekar, aminek az énekese vagyok, velük is múlt decemberben fejeztük be a lemezünket és az a döntés született, hogy 2023 eleje előtt nem hozzuk ki, mert nincs értelme nemzetközi viszonylatban. Tehát ki lehetett használni a tavalyi évet írásra, lemezfelvételekre, de egy idő után annyi minden felgyűlt, hogy a visszájára fordult, és úgy éreztem, hogy nincs értelme írni. Egyrészt hiányoznak a dátumok, amik az egész projektnek perspektívát adnak. Másrészt azt is látni kell, hogy egy új anyag, egy új lemez baromi sok energia és pénz, mindig új befektetés is, így az is szempont, hogy az előző ilyen körülmények között nem feltétlenül tudott megtérülni.

PRAE.HU: Mik a terveid a jövőre nézve?

Nagyon szeretem azokat az anyagokat, amiket felvettünk az elmúlt évben. Dolgoztam táncszínházas produkcióban is, több lemez is elkészült úgy, hogy vagy hivatalosan sem mutattuk be, vagy csak streamkoncerten. Nagyon remélem, hogy az élő zenének az eufóriáját újra fel fogja fedezni a közönség, és remélem, hogy sokszori katarzisban lehet majd együtt részünk.

Fotó: Nagy Eszter Fruzsina

A prae.hu művészeti portál Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projektje szempontjából különösen fontos Harcsa Veronika tapasztalata, miszerint az igazán fontos fesztiválszervezők nem hívnak meg egy zenekart YouTube alapján. Inkább elmennek egy fesztiválra meghallgatni egy adott zenekart, hogy milyen élőben, milyen a kapcsolata a közönséggel, és ott győződnek meg arról, hogy meg akarják-e hívni. Egyrészt az élő élmény, másrészt pedig a személyes kapcsolódások iszonyatosan fontosak, hogy „ő megbízik az ügynökömben, kiadómban”, ami nem az én személyes kapcsolati tőkém, hanem az ügynöké vagy a kiadóé.

Harcsa Veronika honlapja: https://harcsaveronika.hu/