Az előadás fő kelléke, a fehér terítővel letakart asztal a darab szimbóluma lehetne: bőséges lakomát ígér, de sivár és üres. Egy alma foglal helyet rajta, a szexuális vágy és a bűnbeesés szimbóluma, ami egy pillanatra sem mutat túl megszokott és megkopott jelentésein. Az asztal és az alma, a lecsupaszított színpadkép nem tárnak fel semmi újat vagy meglepőt. Kortárs színházi esztétikát imitálnak, miközben a túldíszített, finomkodó szöveg inkább a századforduló drámáit idézi.

Az ildomos nyelvezet ellenére viszont Az aranjuezi szép napok nagyon is kortárs szöveg: Peter Handke 2011-ben publikálta, 2016-ban pedig film készült belőle Wim Wenders rendezésében. Az osztrák író védjegye a burjánzóan költői stílus, legyen szó drámáról, filmről (Berlin felett az ég) vagy regényről (Vágy nélkül, boldogtalan). Az aranjuezi szép napokban viszont a stílus nem illeszkedik organikusan a koncepcióhoz: a gazdag és cizellált szöveg több érzékiséggel beszél madarakról és várromokról mint a darab fő témájáról, a szexről. A szex kapcsán kínosan kerül bármiféle ildomtalan kifejezést, jóízlésében viszont túlzottan szemérmessé válik.

Az erotika csak bogyók és eperlevelek képében jelenik meg, teljesen eltávolítva a gyönyört az emberi testtől.

A vallomásos párbeszédforma további disszonanciát teremt. A darab egyetlen cselekménye, hogy a Nő szexuális életének minden meghatározó pillanatát feltárja a Férfinak kronologikus sorrendben, de a hosszan ecsetelt részletek ellenére nem érződik személyes, átélt élménybeszámolónak a története. Az aranjuezi szép napok világában nem létezik orgazmus, csak villámcsapás. Nem érezzük, hogy felnőttek, szenvedélyre képes emberek párbeszédét hallgatjuk, és így a legérzékletesebb leírás is üresen cseng, miközben a dráma témája az érzékiség. A főszereplők párbeszéde egyedül a szexre fókuszál, de nem érezzük, hogy értelme vagy tétje lenne a dialógusnak. A nézőt kukkolóként pozicionálja a darab, de nem ad választ arra, miért érdekeljen minket egyáltalán a Nő szexuális élete.

A Férfi és a Nő jelképes alakok: nem tudjuk nevüket, korukat, foglalkozásukat. Nemük és nemi életük megtestesítői csupán, akik így egy nagyon is személyes témáról csak személytelenül tudnak beszélni: a Nő története arra vállalkozik, hogy minden Nő történetét mesélje el, az ártatlanságtól a tapasztalatig és tovább. Eke Angéla (Nő) és Zsótér Sándor (Férfi) mindent megtesznek, hogy játékukkal egyéniséget adjanak a karaktereknek, emberi érzelmet csempésszenek az univerzális nemi kategóriák mögé. Kettejük játéka viszi az előadást, ameddig tudja, végül viszont összerogynak a súlya alatt.

Lehetetlen olyan színpadi alakot megformálni, aki se nem ember, se nem a kortárs színház emberen túli figurája. Az univerzális Nő és Férfi szimbolikus megtestesülése helyett szélsőséges sztereotípiákat látunk. A darab szerint csak kétféle nő létezik: az eszményi nőalak, mint a főszereplő Nő maga, aki saját bevallása szerint „még életében soha nem kefélt,” csak szerelmeskedett, és  neki minden egyes szerelmeskedés sorsfordító és személyiségformáló tapasztat; szemben a többi nővel, akik egyszerre férfigyűlölők és férfifüggők, és csak „bosszúból” szexelnek. Férfiból is kétfajta van: akik tudják, hogy bármilyen nőt megkaphatnak, és akik tudják, hogy soha senki nem feküdne le velük. A Férfi emellett dolgozni jár, és háborúba megy. A Nő életének egyetlen célja, hogy megtalálja a hozzá való férfit, mielőtt meghal. A Férfi, úriember lévén, nem osztja meg szexuális tapasztalatait, bár történeteiben a nebántsvirágok szirmainak cirógatásáról és a lyukacsos homokpartokról könnyű felfedezni némi burkolt erotikát. A Nő teljes szexuális élete viszont a Férfi szórakoztatásáért van. Ezek a nemi sztereotípiák nem csak politikailag megkérdőjelezhetőek, de fásultak és unalmasak.

Mindezek mellett a darab kísérletezik pár kortárs megoldással, melyek viszont nem vezetnek sehova. Állandóak a kiszólások, érzékeltetik, hogy egy fiktív történetet hallgatunk, melyben a szereplők kénytelenek követni a szövegkönyvet: „te kezdd el, így lett ez kitalálva,” jegyzi meg a Nő, aztán megrója a Férfit, amikor másfél jóformán mozdulatlan óra után bekapcsolja a ventilátort: „egy akció!” Mindketten rendre utalnak Tennessee Williams drámáira, de ezek az utalások és kiszólások értelmetlenek. Céltalan díszek, amik anélkül imitálnak színházi eszközöket, hogy megértenék vagy kihasználnák funkciójukat.

Az aranjuezi szép napok egy szép, de felszínes és identitászavaros darab. Szeretne kortárs lenni, de csak látszatra sikerül. Akar is erotikus lenni, meg nem is. A végletekig intim, de teljesen személytelen. Az előadás ugyanezekkel a problémákkal küzd, amit az átszellemült színészi játék sem tud megmenteni.

Peter Handke: Az aranjuezi szép napok
Fordította: Szilágyi Bálint
A Nő: Eke Angéla
A Férfi: Zsótér Sándor
Konzultáns: Németh Ákos
Hangok: Farkas Bence
Jelmez: Tóth Hajni
Rendezőasszisztens: Fazekas Anna
Produkciós vezető: Gáspár Anna
Mentor rendező: Zsótér Sándor
Rendező: Szilágyi Bálint
Bethlen Téri Színház - Manna
2021. május 19., eSzínház
Fotók: Kállai-Tóth Anett