Az idei Friss Hús egyik szekciója, a Furcsaságok, olyan értékes filmeket rejt, mint az Oscar-díjra jelölt Genius Loci, vagy a 2017-ben a legjobb nemzetközi rövidfilm díját elnyerő Ivar Aase új filmje, a Cam Boy. A kategóriában megjelenő öt címben közös vonás az abszurditás és a fekete humor, és a hangnem mégiscsak közelebb hozza a nézőt a filmekben megjelenő problémákhoz, érzésekhez.

Magány, elveszettség, düh. Ezekkel a szavakkal jellemezhető Adrien Mérigeau Genius Loci című, Oscar-díjra jelölt animációs kisfilmje. A cím szó szerint a „hely szellemét” jelenti, a kifejezés története pedig az ókori Római Birodalom koráig nyúlik vissza, azonban mára egy adott földrajzi helyhez kötődő érzelmeket is jelent – a film pedig az utóbbi témát érinti. A főhősnő, Reine, egy fiatal anyuka, aki egyedül neveli gyermekét. Egy reggel, amint pakolászik a konyhában, véletlenül kiborít egy pohár vizet, s amint szerte folyik a víz, úgy jelennek meg a nő sötét víziói a városról, ahol él, s azt követhetjük végig, ahogy kiutat keres környezetéből – sikertelenül.

Mérigeau filmje nem könnyen értelmezhető darab. A világra – amelyet Brecht Evens grafikájára támaszkodva felépít –, az első pillanattól kezdve erősen kell koncentrálni, különben előfordulhat, hogy a néző úgy áll fel a moziszékből, hogy semmit sem ért. Ez a szürrealista világ tele van a görög mitológiából táplálkozó szimbólumokkal (a Minótaurosz története, Philémón és Baukisz története, kutya), melyek első nézésre nem feltétlenül fedik fel magukat. A grafika pedig Picasso és Chagall kubista képeit idézi meg.

A film az elvágyódásról, az útkeresésről, a kitörésről, a nyomasztó környezetből való szabadulás akarásáról szól. Így nem is annyira a történeten, inkább a nézőben felébredő érzéseken van a hangsúly. Ahogy Reine, úgy egyikünk sem talál mindig mindenre egyből választ egy-egy életszakaszban.

Az emberek közötti kapcsolatok, az intimitás jelentősége lassacskán kezd felszívódni a rohamosan fejlődő technika által uralt térben. Minden megosztható, nemcsak szavakkal, de évek óta képeken, videóanyagokban is: hogy mit reggeliztünk, pontosan hol jártunk és akár az is, hogy mit csinálunk a hálószobában. Sőt, mióta az Only fans oldal megjelent, emberek saját akaratukból mutathatják meg testüket, és pénzt is kérhetnek cserébe. Valamilyen módon erre a jelenségre is reflektál a norvég rendező, Ivar Aase filmje, a Cam Boy, amely némiképp hajaz a híres brit sorozatra, a Black Mirrorra. Annyi különbséggel, hogy míg általában a sorozat olyan disztópikus jövőképet mutat, amely kis eséllyel történhet meg a mi világunkban, addig a Cam Boy olyan jelenségről mesél, mely már szerves része mindennapjainknak.

Ida és Jon egy pár, kiknek kapcsolatáról az apró részletek ismeretlenek, de egy bizonyos: a köztük lévő intim románcból alig maradt valami kettejüknek. Ida a testéből él: webkamerán keresztül kéjeleg idegenek előtt, Jon követné őt ezen a vonalon, így közösen mennek el egy ügynökséghez, amelyiknek a fő profilja a szexuális tartalmakkal való kereskedelem. Azonban, amint akcióra kerülne a sor, Jon fizikailag rosszul lesz a helyzettől. Később felszívja magát, s még az aznap esti partin új külsőben jelenik meg – felvett macsó személyiségjegyekkel.

A film rémisztő hangulatára képi világa is ráerősít: főleg azok a részletek hatásosak, amelyekben a webkamerát a film készítői szemgolyóként kezelik, miközben olyan animációs képet kap a néző, amibe egyszerűen beleborzong. Fájdalmas látni, hogy az eleve elidegenedett pár története milyen végkifejletet kap, és különösen megrázó, hogy ez rájuk magukra már egyáltalán semmilyen hatással nincs.

A családi nyaralások sosem egyszerűek, főleg, mikor még a gyerekek kicsik, és nem képesek önállóan elfoglalni magukat. Folyton különböző szórakoztató programokat kell kitalálni, és az sem könnyít a helyzeten, hogy ilyenkor a szokásosnál is szorosabban kell együtt lenni a családnak, ami könnyen feszültséghez, vitákhoz vezet. Nos, Tommi Seitajoki filmje, a The Explosion of a Swimming Ring pont egy ilyen szituációba helyezi történetét, de az alig tíz percben kirajzolódik az is, hogy a szülők kapcsolatának problémája sokkal mélyebben gyökerezik.

A film története csupán annyi, hogy egy családi nyaralás egyik első állomása a strandfürdő, ahol szülők azt vitatják meg, milyen programok legyenek még az elkövetkezendő napokban. Miközben szó szót követ, teljesen megfeledkeznek gyermekükről, aki jelzi, hogy a mélyebb medence felé veszi az irányt.

A film sajátos fekete humorával és abszurditásával mutatja be, hogy egy ilyen házasságban ki szenved a legjobban. A szülők annyira saját magukkal és igazukkal vannak elfoglalva, hogy észre sem veszik lányuk segélykiáltását. A vágatlan felvétel és lassú kameramozgás pedig erős atmoszférát teremet, amelyben pattanásig feszülnek a párbeszédek.

A soron következő film címe meglehetősen hosszú, ez a vonás nem mindig előny, de ez esetben mind a hidegháborús időszakra, mind pedig a film témájára reflektál. A Red Aninsri; Or, Tiptoeing on the Still Trembling Berlin Wall főszereplője, Ang (kódnevén Insri, ami sast jelent) egy kathőj (thaiföldi megnevezése a nyugaton ismertebb transzneműnek), aki prostituáltként tevékenykedik Thaiföldön. Egy nap azonban a főnöke egy különös feladattal bízza meg: el kell hagynia Brigitte Linre emlékeztető külsejét (Wong Kar-Wai Csungking expressz című filmjének színésznője), és maszkulin homoszexuális férfiként kell kémkednie egy fiatal, egyetemista srác, Jit után. Ugyanis Jit egy ismerőse, bizonyos Miss Josh veszélyt jelent az országra. A bonyodalmak azután kezdődnek, hogy Ang egyre többet találkozik Jittel, és szép lassan szerelmesek lesznek. Ang választani kényszerül a szerelem és főnöke megbízása között, ami azért is nehéz, mert főnöke a szabadságot ajánlja fel Ang számára fizetségül, és azt, hogy megnyithatja az éttermet, amelyről már rég álmodozott.

A Red Aninsri queer kémfilm, amely reflektál a hidegháborús időkre. Ez abban mutatkozik meg, hogy a hidegháború alatt, Thaiföldön szokás volt a filmekben a színészek eredeti hangja helyett szinkronizálni. Míg Ang nőként öltözik, kedves, lányos hangja van, ám mikor felölti Inn külsejét, férfias, bariton hang szólal meg. Jit pedig – mint az ország ellensége – éles, orrhangon beszél. A film ezáltal reflektál a korra, illetve metaforát is épít, amely a történet végére bomlik ki igazán: ha elnyerjük saját hangunkat, ne féljünk megszólalni rajta.

Henning Backhaus rangos díjakat elnyert filmje, a The Best Orchestra in the World főszereplője Ingbert, egy zokni, aki nagybőgősként szeretne dolgozni a Bécsi Filharmonikusoknál, ezért is jelentkezik a meghallgatására, amely függönyök fedésében zajlik. A zsűri nem látja, hogy ki zenél, csupán a tehetség alapján választanak. Azonban, mikor lerántják róla a leplet, és meglátják Ingbertet, felháborodnak a bizottság tagjai. És vitatkozni kezdenek arról, hogy van-e egyáltalán helye egy zokninak a zenekarban.

Backhaus Ingbert karakterén keresztül mutatja meg azokat a helyzeteket, amikor valaki pusztán külső megjelenése miatt nem kaphat meg egy posztot. Ezzel a valószerűtől elrugaszkodó megoldással paradox módon átélhetőbbé teszi a diszkriminált helyzetet, közelebb hozza a jelenséget a nézőhöz. Sőt, így sokkal hatásosabb, mintha egy hátrányos helyzetű embert tett volna főszereplőnek. Sokszor nem számít a tehetség, meg kell felelni a társadalmi elvárásoknak. Backhaus abszurd megoldásával egyszerre mosolyogtatja meg nézőjét, és egyszerre üti alaposan szíven vele, hogy ez kétség kívül valóban így működik a világban.

Idén a Friss Hús Budapest Nemzetközi Rövidfilmfesztivált május 27. és június 2. között rendezik meg a Toldi moziban, valamint szabadtéren. További információk a Friss Hús oldalán elérhetők.

Borítókép és négyzetes kép a leadben: Genius Loci © KAZAK PRODUCTIONS – FOLIMAGE - Animation Louise et le serpent à plumes

Főoldali kép: Red Aninsri; Or, Tiptoeing on the Still Trembling Berlin Wall © Ratchapoom Boonbunchachoke

Kép a Facebookon: The Explosion of a Swimming Ring ©Tommi Seitajoki