Az évek óta Hévízen élő szerzőre olyan inspirálóan hatott a szeretett tó közelsége, hogy már a második itt játszódó bűnügyi regényén dolgozik. Az Utolér úgyis lapjain visszatér majd Kardos Júlia százados, aki már regényhőssé válása előtt is felbukkant a PRAE Kiadó 2020-as Krimi Ma pályázatának nyertes novellájában, a Paranoiában. A szintén tavaly megjelent Légy/ottban Kardos (akinek nevéről hiába asszociálunk a Bujtor-filmekre, esetei kevés vidámságot tartogatnak) egy keszthelyi szórakozóhely elől eltűnt fiatal lány erőszakos halálának ügyében kezd nyomozni.

Amikor egy gyanútlan horgász rátalál a nádasban Lili holttestére, az olvasók már tudják, hogy saját (ex)barátjának apja fojtotta meg, de mivel ez nem a Columbo (amit később egy pillanatra a hadnagy kutyáján keresztül idéznek meg), az indíték ekkor még ismeretlen. Szlavicsek whydunit krimije az alműfaj követelményeinek megfelelően ez utóbbihoz próbál közelebb jutni, miközben jó néhány szereplő mozgatásával, a nézőpontok váltogatásával és az információk fokozatos adagolásával tartja fenn az érdeklődést.

A finom, de könyörtelen feszültségépítés egyik ékes példája éppen a nyitófejezetben bekövetkező gyilkosság felvezetése, amelynek során az első látásra ellenszenves, az alkoholtól közönségessé és kellemetlenül harsánnyá vált Lilit sorról sorra egyre inkább megsajnáljuk, amikor pedig rádöbben, hogy végzetes hiba volt beülnie abba az idegen autóba, már komolyan fáj érte a szívünk:

„A balatongyöröki Soós-öbölhöz vezető bicikliút mellett állnak, előttük hosszú kilométereken át elvadult nádas veszik bele a sötét éjszakába. A lány mindkét kezével megragadja a kilincset és megpróbálja kinyitni az ajtót, de a központi zár diszkrét kattanása néhány másodperccel megelőzi.

Lili rövid, nyüszítő hangot ad ki, és hangosan sírni kezd.”(11. o.)

Thrillerbe hajló jelenet, ahogyan az is, amikor a tettes szenvtelenül kihajítja kocsijából a lány után maradt utolsó nyomot, egy véres fülbevalót. Már ez a gyilkosság utáni rideg, érzelemmentes praktikum, a zaklatottság, megbánás vagy bármilyen emberi megnyilvánulás hiánya is borzongató képet fest az elkövető Szendrei Gáborról, aki „dolga végeztével” visszaindul Márk fiáért ahhoz a klubhoz, amely elől korábban Lilit is elvitte.

Ilyen erős kezdés után azonnal tudni akarjuk, ki ez az ember. A magyar Patrick Bateman a hévízi villanegyedből? Esetleg egy olyan lappangó, alkalmi gyilkos, mint a Tudhattad volna – szintén példásnak tűnő – családfője? Ilyennek született vagy valami gyermekkori törés változtatta szörnyeteggé? Van egyáltalán magyarázat a viselkedésére?

Ezt a kíváncsiságot azonban csak részben elégíti ki a regény, amely Szendrei profilját vázlatosan rajzolja meg, több figyelmet fordítva a környezetére és (nem feltétlenül kriminológiai értelemben vett) áldozataira. A szöveg négy esetben vált egyes szám első személyű elbeszélésre, de ezek közül egyik sem a gyilkos elméjébe enged betekintést. Helyette a feleség (Csilla), a szerető (Viki), a nyomozó (Júlia) és az áldozat (Lili) szemszögéből láttat egy-egy döntő momentumot, amelyeket párba állítva párhuzamokat és ellentéteket egyaránt felfedezhetünk. Csilla és Viki ugyanazon a – merőben másként megélt – társasági eseményen jutnak aggasztó következtetésre Gáborral kapcsolatban, Júlia és Lili dőlt betűvel szedett visszaemlékezésében pedig életük egy-egy tragikus fordulata tárul fel. Ezek az alkalmi váltások kissé következetlen megoldásnak tűnnek, talán inkább a kísérletezés magyarázza őket, mint a tudatos dramaturgiai döntés.

„Ma este valami valahogy más. Valami szokatlant érzek, amióta megjöttünk, és egyszerűen nem tudom az okát.

Aztán – ott a széjjelcsacsogott kanapé közepén ülve – egyszer csak megvilágosodom.

Hosszú, nagy kortyokban nyelem az aperolt, hátha fejbe vág annyira, hogy kiüsse a fejemből a gondolatot.

A gondolatot, hogy Gábor az, aki ma este más.

Még a szokásosnál is jobban ragyog. Olyan nem is tudom… olyan győzedelmes.

És egész este le nem száll a témáról. A gyilkosságról.”(109. o.)

A regény többi részében marad a harmadik személy, a nézőpont azonban így is mindig az éppen fókuszba helyezett karakterhez igazodik. A nyomozást vezető Kardos Júlia személye a gyilkoséhoz hasonlóan rejtélyes, a szöveg végig sejteti, hogy valami olyasmi nyomasztja, amit még saját maga előtt sem szívesen vállal. Az elbeszélő ugyanolyan tapintatos vele, mint a kollégái, akik „tudják, mi történt”, de nem hozzák szóba, így csak akkor ismerhetjük meg a titkát, amikor egy fejezet erejéig maga veszi át a szót. 

A hűvös atmoszféra mellett a magányos, bűntudattal hadakozó rendőr figuráján is a skandináv krimik hatása érezhető, a nyomozás tétje pedig nemcsak az elkövető megfékezése, hanem az ő felszabadulása, sötét múltjának elengedése. Ahogyan a cselekmény kezdetén még fagyos Balaton az áprilisi végkifejletkor már kezdi visszanyerni a nyaralóbarát formáját, lassan Júlia számára is beköszönthet a tavasz. Bár egészen más karakter, mégis távoli rokonságban áll A lány a vonaton Rachelével, ahogyan a Szendrei Csillával kialakult átmeneti kényszerszövetsége, és utóbbi keserű felismerései is a Paula Hawkins-regény hasonló szituációival állíthatók párhuzamba.

A Légy/ott számos emlékezetes mellék- és epizódszereplőt is felvonultat, akiknek meghatározó jellemvonásait, másokhoz való viszonyulását néhány mondattal is pontosan, átélhetően írja le. A második áldozatot megtaláló, nevetségessé válástól rettegő rendőr, a fiatal prostituált, aki Kardos ártalmatlan gesztusaiban is rasszizmust gyanít, a „luxusfeleség”, aki  soha nem ismerte a férjét, a gondoskodó tanárnő, aki mentőövet dob a gyászban és gyanúban fuldokló Szendrei Márknak, a lányokat futtató, traumatizált, alkoholista Miklós, akiből, ha másképp alakulnak a dolgai, akár rendes ember is lehetett volna, és persze maga Márk, a gazdag és boldogtalan tinédzserfiú, akiből talán még lehet… Többek között belőlük áll össze az a vegyes közeg, amely a késő téli, kora tavaszi Balaton szomorkás hangulatával együtt hozza létre a Légy/ott sajátos univerzumát, ahol a tó elrejt és felfed, lehúz és felemel egyszerre.

Ezt az izgalmas kettősséget hangsúlyozza a Prológus és Epilógus közötti kontraszt is, az elsüllyedő születésnapi csokorral és a ládából kiszabaduló, felszínre úszó hajtincsekkel.

Az atmoszférateremtést segíti, hogy a valós helyszínek közelebb hozzák a cselekményt, az egyedi képek pedig a már ismert nevezetességeket is egészen más megvilágításba helyezik. (A Szentbékálla melletti kőtenger sziklái például olyanok, „mint egy durcás óriás dühében szétdobált és hátrahagyott játékai”, amelyek „a pleisztocén kor óta várták, hogy valaki újra örömét lelje bennük”.) A Szendreivel utolsó útjára induló Lili „groteszk, lepukkant Kleopátra”, a Kardost kísérő múltbeli hiba pedig „mint egy lekapcsolhatatlan uszály egy túlgondolt esküvő túlzásnak bizonyult esküvői ruháján”. Egy-egy leírás olykor az adott szereplő szociális helyzetét, életmódját is tükrözi („a ház asszonyának pulzusa már a zsírégető tartományban van”), a popkulturális utalások pedig annyira frissek, hogy a Carson Coma frontembere Facebook-üzenetben köszönte meg Szlavicsek Juditnak, hogy „szerepeltette” őket.

Ahogyan dermesztően mai a Légy/ottban ábrázolt társadalmi közeg is, a kétesen meggazdagodott nagy emberek mocskos kis titkaival, az egyes „kasztok” között húzódó szakadékokkal, a bűnösök hazug életbe ragadt családtagjaival, akiknek olykor nem kevesebb, mint egy gyilkosság kell ahhoz, kihúzzák a fejüket a homokból. Olyan összképet kapunk, amely túlmutat a „főgonosz” motivációin, és a „miért tette” helyett inkább a „hogyan történhetett meg” kérdésére ad egy lehetséges választ.

A fotót a szerző készítette.