A rövidfilmeknek és kisjátékfilmeknek ugyan egész sok platformja van már a filmvilágban (lásd például a netflixes rövid animációs filmek füzéréből álló antológiasorozat, a Love, Death and Robots sikerét), de a rövidek még így is mintha inkább „mellékszerepet” töltenének be az egész estés és nagyjátékfilmek mellett. Pedig ha belegondolunk, a rövid filmformátum több kreativitást és invenciót igényel, bizonyos szempontból nehezebb is tíz-húsz perces filmet készíteni, mint másfél-két órásat. Míg utóbbinak „van ideje” kibontani a témáját, addig egy rövidfilmnek úgy kell „ütnie”, hogy közben feszes, fókuszált, frappáns és persze rövid maradjon. Nem véletlen, hogy a filmes iskolákban rövid- vagy kisjátékfilmekkel vizsgáznak a hallgatók: nemcsak azért, mert kisebb anyagi befektetés, vagy mert előbb ilyet kell tudni rendezni vagy fényképezni, hogy továbbléphessen az ember, hanem mert ez a formátum sokkal inkább rákényszeríti az alkotókat a kreatív energiáik felszabadítására.

Nagy filmrendezőink közül sokan szinte magnum opusukat alkották meg rövidfilmformában, amelyek már-már örökzöld klasszikus nagyjátékfilmjeikkel vetekednek: Gaál István Pályamunkások, Sára Sándor Cigányok, Huszárik Zoltán Elégia, Gazdag Gyula Hosszú futásodra mindig számíthatunk, Fehér György Szerelő vagy Rófusz Ferenc A légy című rövidfilmjei örökre a néző agyába égnek vágástechnikájuk, képkompozícióik vagy rendkívül okosan felépített cselekményük miatt. Szerencsére itt van nekünk a Friss Hús Budapesti Nemzetközi Rövidfilmfesztivál, amelyen évről évre találkozhatunk a felsorolt remekművekkel vetekedő új rövidekkel. Az idei mezőnyben is van pár magyar film, amelyek ha nem is olyan tökéletesre csiszoltak, mint a Pályamunkások vagy az Elégia, de tele vannak jobbnál jobb ötletekkel, kreatív megoldásokkal.

Márton Dániel: Liga (Fotó: Mátis Inez)

A tavalyi Friss Húst rendkívüli körülmények között kellett megtartani, hiszen tartott a járvány, és el is kellett halasztani a szokásos tavaszi időpontról 2020 őszének elejére. Az ideit sem márciusban rendezik meg, hanem május végén és június elején, azonban ha teljes nyugalomban nem is, de a vakcinák biztonságában a 2020-as évhez képest nyugodtabban mozizhatunk. A 9. Friss Húson is számos magyar rövidfilmmel találkozhatunk, amelyek között egyaránt szerepelnek egyetemisták, fiatalabb és idősebb alkotók művei, amelyeket öt versenyszekcióba osztottak szét a fesztivál szervezői. A szekciók frappáns elnevezései magukért beszélnek: az első a Karantémák, amelyben a járvánnyal kapcsolatos rövidfilmek szerepelnek; a Válaszúton filmjeiben kemény döntési helyzetek vagy nagy élettörténet-fordulatok szemtanúi lehetünk; a Felnövésdiben jellemzően a gyerekeket vagy a kamaszokat csapja arcon a felnőttvilág szele; a Hétköznapi robbanások történeteiben valami kimozdítja a hősöket komfortzónájukból; a Fura helyek rövidjeiben pedig szó szerinti és átvitt értelemben is nem éppen hétköznapi helyek és helyzetek késztetik gondolkodásra a főhősöket és a nézőt egyaránt. Ez a cikk minden magyar versenyszekcióból, de a teljesség igénye nélkül ajánl néhány rövidfilmet úgy, hogy közben azért nem tekint el a kritikai megjegyzésektől sem.

Mindjárt vegyük is szemügyre közelebbről a magyar „karanténfilmet”, a Zuniverzumot, amely sok más 2020-as alkotással együtt az abszurd szituációkat teremtő járványhelyzetre reflektál! A több alkotó (Oláh Kata, Csukás Sándor, Gryllus Dorka, Simon Kornél, Baráthy György) által jegyzett filmben Alíz (Gryllus Dorka) és Máté (Simon Kornél) szeretők úgy, hogy amúgy ez utóbbi a nő férjének a legjobb cimborája, sőt üzleti partnere. Éppen egy nagy kiruccanást terveznek, hogy távol a férjtől „rosszalkodjanak”, amikor beüt a koronavírus-járvány, lezárnak mindent, és így hotelekbe sem lehet menni. A helyzet alapjaiban rengetne meg egy ilyen kapcsolatot, azonban mégsem ez, hanem egy rég eltemetett, múltbéli titok okozza a fő konfliktust, a járványhelyzet csak katalizálja a folyamatot, amelynek során felszínre kerül ez a titok.

A Zuniverzum nem szokványos karanténfilm, nem olyan, mint az Otthon-sorozat darabjai az HBO-n, nem a járványhelyzet tölti ki hősei életét. A járvány itt tényleg csak löketet ad a fő cselekménynek; háttértörténet, amely cselekvésre készteti főleg Mátét, mert ő hozza a felszínre azt a titkot, amely más megvilágításba helyezi a szeretői viszonyt. Az epizódok füzéréből álló Zuniverzum ugyan csak harminc perc, mégis kicsit nehezen indul be, rövid játékidejéhez képest túlnyújtottnak hat. Azonban amikor végre megtudjuk, mire megy ki a játék, máris feszültebb, valódi tétekkel rendelkező alkotássá érik, így érdemes várni az ítélkezéssel az első két-három komikus-szerelmes epizód utánig. Igaz, sajnos az utolsó jelenetet hiába is akarták nagyon frappánsra és kétértelműre megcsinálni az alkotók, közel sem üt akkorát, mint amekkorát kellene, és inkább összezavar, semmint érdemi gondolkodásra késztet. Gryllus Dorka és Simon Kornél színészi alakításai viszont erősek, ahogy a dialógusok is ütősek, feledtetik a cselekmény üresjáratait.

A Válaszúton szekció Valahogy ígyjének egészére jellemző az, hogy könnyen bele lehet zavarodni, viszont ezzel is mindenképp érdemes küzdeni, mert formai értelemben és cselekményét tekintve is roppant kreatív Sipos Bence műve. Ez a rövidfilm nem klasszikus értelemben vett történetet mesél el, hanem egy kis tablófilm, amelyben különböző társadalmi rétegekhez és korosztályokhoz tartozó emberek élettörténetének néhány fontos, társadalmi szempontból tipikus állomását ismerjük meg. Ilyen módon vannak visszatérő, kitüntetett hősök. A cselekmény elején megismert ifjú párnak több epizódot szentel az alkotó a szívmelengető leánykéréstől a lehangoló együttélésig. Ha nagyon vázlatosan is, de kibontakozik egy szülei veszekedései elől a gitározásba menekülő fiú karrierje, egy focirajongó BKV-dolgozó nem túl izgalmas élete és egy tipikus főnök (Hajdu Szabolcs alakítja a rá jellemző zseniális természetességgel) tragikomédiája, mert nagyon pórul jár, miután egy reménybeli alkalmazott nőt szexuálisan zaklat.

Sipos Bence nem mindig képes gördülékenyen egymás mellé, illetve egymásba tolni a huszonnégy perces játékidő alatt kibontakozó sorsokat, és sok az olyan mellékszereplő, akikkel nehéz mit kezdeni, nehéz nem üresjáratként felfogni a néhány esetben még csak nem is humoros vagy szatirikus jeleneteiket. Azonban azt nem lehet elvitatni tőle, hogy nagyon ért az áttűnésekhez, átkötésekhez, legyen szó grafikus montázsról vagy zenei átúsztatásokról. Emlékezetes például rögtön az első frappáns vágás, amelyben a kocsmai leánykérési jelentről az említett fiatal BKV-dolgozó kezdődő focigyőzelmi ordításán át eljutunk a sötét BKV-irodába mégpedig úgy, hogy a diadalittas kiáltás egy unott ásítássá torzul. Történetszinten egyébként éppen a fiatal pár és a Hajdu Szabolcs-karakter sztorijai a leginkább átélhetők, illetve ezek hordoznak magukban komolyabb jelentést is: egy-egy tipikus magyar sorsot példáznak.

A Válaszúton szekció másik izgalmas, de teljesen más jellegű, klasszikus cselekményvezetésű filmje a Branka, amely valós történeten alapul. K. Kovács Ákos műve 1993-ban, a felbomló, háború sújtotta Jugoszláviában, a magyar határ közelében játszódik egy kórház szülészeti osztályán. A címszereplő ápolónő (Dina Mušanović) frissen kerül a kórházba, ahol a főorvos (Nenad Pećinar) látszólag egy igazi mintadoktor: minden páciensét szinte a saját lányának tekinti, a lehető legkedvesebb hangon beszél velük, és amennyire lehet, tapintatosan közli a rossz híreket is. Ám Branka számára is feltűnően sok a rossz hír: ezek rendszerint arról szólnak, hogy komplikációk léptek fel, így a gyerekek nem élték túl a szülést. Az igazság azonban ennél sokkal szörnyűbb.

K. Kovács Ákos: Branka

A Branka egy nagyon komoly, komor, felnőtt dráma, amely akár egy nagyjátékfilm előtanulmánya is lehetne, mert ez a téma abszolút kiérdemelné a bővebb kifejtést. Persze K. Kovács és a forgatókönyvíró Oláh Tamás rendkívül jól oldották meg a feladatot alig 20 percben is: erős jeleneteket dolgoztak ki, amelyek határozottan megvilágítják a felvázolt problémát, miszerint az 1960-as évektől az 1990-es évek közepéig Jugoszláviában rengeteg csecsemő eltűnt a kórházakból, az orvosok pedig azt hazudták, hogy komplikációk léptek fel, és a gyermekek meghaltak. A Branka alkotói kemény, erős morális töltetű, ambivalens drámába helyezték a történelmi tényeket. Ambivalens, mert bár nyilvánvalóan kegyetlenség az újszülötteket elszakítani a szüleiktől, de a főorvos álláspontja is védhető, aki szerint a széthulló, háború által megtépázott országban nincs jövő, ezért jobbnak látja, ha kimenekíti az új generáció képviselőit innen minél nyugatabbra.

A filmet pedig az alá-fölérendelt viszony teszi igazán feszültté egyrészt az orvos és a címszereplő, másrészt az orvos és a leendő anyák kapcsolatában. Branka azért is lép elő főhőssé, mert tulajdonképpen hasonló pozícióban van, mint a kismamák, azaz élete, munkája, így jövője is főnökétől, a főorvostól függ. Egy ilyen helyzetben pedig nem kis dilemmát okoz, hogy a biztos megélhetés reményében eltűrje-e felettese önkényes „igazságszolgáltatását”, vagy kockáztatva saját státuszát, na meg azt, hogy a gyerekekre tényleg sanyarú sors vár a délszláv háborúban, de az anyák mellett kiállva közbelépjen. Nem utolsósorban a Branka eszünkbe juttathatja a tipikus kelet-közép-európai tapasztalatot a paternalista hatalommal: az emberi jogokat (ebben az esetben az édesanya jogát a gyermekhez és fordítva) a „jólét” érdekében korlátozó hatalmasságok az államszocializmus korszakából nagyon is ismerősek.

Gyereksorsokkal foglalkoznak a Felnövésdi szekció filmjei is, azonban ezekben jellemzően már maguk a gyerekek a főszereplők. A Branka vágójának, Márton Dánielnek saját rendezése a Liga, amely a manapság kirobbanóan népszerű szuperhősfilmek kliséit használja fel ahhoz, hogy elmeséljen egy humoros érési történetet. A sztori szerint egy kis faluban Pisti, Félix, Gabi és Karcsi „civilben” átlagos kiskamaszok átlagos vagy átlagosan tönkrement családi háttérrel (szülői veszekedések, különélő szülők), azonban amennyiben valamilyen igazságtalanságot észlelnek a településen, akkor maszkot és köpenyt öltenek, hogy segítsenek a bajbajutottakon. A Ligában a fő küldetésük az, hogy visszaszerezzék Kati eltűnt rollerjét, még ha a morcos kislány nem is akarja azt annyira, mert úgyis kap újat szüleitől.

A felszíni történet bájosan blőd, és a gyerekszereplők színészi játéka is hagy kívánnivalót maga után, inkább iskolás, bár a Karcsit játszó Páncsics Zsolt egész jó, de ő eleve egy hálás, komikus szerepet kapott. Azonban a direkt karikírozott szuperhősfilmes klisék mögött megbújik egy olyan történet is, amely a Ligát a Bakta Rider-kaliberű filmparódiáknál többé avatja. Ez természetesen a zűrös családi hátterekkel áll összefüggésben, azaz a maszkviselés és az „igazság akarása” éppen abból fakad, hogy a gyerekek civilben úgy érzik, tehetetlenek a családjaik szétesésével szemben. Ám szuperhősjelmezben, a zsáner isteni erejű hőseinek képzelve magukat legalább a hatalom illúzióját megkapják.

Ebből a gyermekek lelkét facsaró konfliktusból ered a film nagy csavarja is, amely korántsem sikerült olyan ütősre, sőt mesterkéltnek hat, de egy naiv kiskamasz szemszögéből tekintve megérthető, hiszen egy gyerek tényleg bármit megtenne azért, hogy jóra forduljanak a dolgok, és helyreálljon a családi idill (már, ha egyáltalán volt ilyen valaha). Emellett a rövid játékidőhöz képest a Liga még azt a kérdést is felteszi, hogy ki az igazi hős: aki hőst játszva próbál meg hőstetteket végrehajtani, vagy aki bűnbe esik, de elég bátor ahhoz, hogy beismerje tettét. „Aki másokat legyőz, erős, aki önmagát legyőzi, hős” – tartja a mondás, és Márton Dániel is ennek szellemében készítette el a filmet.

Tóth Lili Laura: Mama büszkesége

Hasonló jellegű, de nem szuperhősős, hanem vallási témájú a Mama büszkesége, Tóth Lili Laura rendezése. A főhős Jancsi, aki több társával együtt az elsőáldozásra készül, amely ugye a katolikus egyház második nagy beavatási szertartása a keresztelés után, ezért a hívő nagymamának igencsak fontos, hogy unokája is magához vegye az oltáriszentséget. Szerencséjére egy fiatal és fiatalos, felvilágosult pap foglalkozik a gyerekekkel, ám Balázs atya sem tudja eléggé „aktuálissá”, illetve egy kiskamasz számára is átélhetővé tenni a gyerekfejjel sok esetben inkább ijesztő, semmint megnyugvást és szeretetet ígérő dogmákat.

A Mama büszkesége esetében is adott egy nem éppen ideális családi háttérrel rendelkező főhős fiú, hiszen Jancsit édesapja egyedül, illetve a nagymamával felváltva neveli. Ám az apa láthatóan túl passzív ahhoz, hogy valódi erkölcsi útmutatást nyújtson fia számára az élet vallási dogmák útvesztői által szétszabdalt útján, a nagymama viszont tipikus képmutató, aki valójában csak az egyházi szertartások elvégzésében hisz, azt viszont nem érzi át, ami a prédikációk és a bibliai tanok lényege lenne. Mivel Balázs atyában is érezhetően vannak kételyek (és amúgy a színészválasztás sem volt annyira szerencsés, mert a pap inkább kelti egy papjelmezbe bújt gimnazista, semmint egy fiatal pap benyomását), és emiatt maga is meg-megbicsaklik a felkészítés során, így egy még sok mindent nem értő iskolás gyerekben a gyónás vagy a pokollal fenyegetőzés különösen nagy félelmet kelthet.

Ez által pedig a Mama büszkesége azt a kérdést is sugallja, vajon ez lenne a „szeretet egyháza”, amely azzal próbálja rávenni a leendő elsőáldozókat Jézus szívükbe fogadására, hogy ha nem teszik ezt, akkor az örök kárhozat lesz osztályrészük? Sajnos ennek az érdekes témának a kibontásához kevésnek bizonyult a negyedórás játékidő, és Tóth Lili Laurának nem is sikerült igazán ütős jeleneteket kitalálnia, pedig ez a kérdés nagyon fontos, és fel lehetne tenni még egy ennél is fontosabbat: vajon aki nem volt elsőáldozó, sőt nem is lett megkeresztelve, az nem lehet jó ember? Az egyházi énekeket viszont nagyon kreatívan használta a rendezőnő Jancsi félelmeinek, szorongásának érzékeltetésére, avagy olykor kifejezetten félelmetesek az alapvetően ünnepélyes, „angyali” zsoltárok.

Lantos Júlia: Inkognitó

Az életrutinok dőlnek össze a Hétköznapi robbanások szekció filmjeiben, amelynek különleges animációs filmje az Inkognitó, a Budapesti Metropolitan Egyetem rendezője, Lantos Júlia alkotása, egyben diplomamunkája. A főhős egy fiatal lány – kicsit hasonlít Lantosra, talán nem véletlenül –, aki passzívan sodródik a mindennapok áradásával, mígnem egy nap egy kiadós eső átvitt értelemben is átmossa őt, amelynek köszönhetően másképp kezd el tekinteni a világra. Ez persze nem éppen pozitív folyamatot indít be esetében, sőt megundorodik az egész monoton léttől, és az animációs film gazdag eszköztárának és határtalan lehetőségeinek köszönhetően feltárul, milyen ez az új valóságpercepció.

A rendezőnő így értelmezte az Inkognitót egy vele készült interjúban: „Az emberek az utcán, a tömegközlekedési járműveken, a munkahelyen, szinte mindenhol közömbösek egymásra. Nincsen kapcsolat, reakció, olyan mintha befagyott volna az emberek közötti levegő. Lehet, hogy felszínesen úgy érzékeljük, minden rendben van, de valójában egy lassú pusztító folyamatot érzek, a kultúrában, a gazdaságban, és szociálisan is.” Ez azért a rövidfilmből lehet, hogy elsőre nem jön át, de egyrészt kellőképp érdekes ötletek, gondolatébresztő, bár korántsem eredeti szimbólumok (például a madár mint a szabadság jelképe) vannak benne ahhoz, hogy újranézzük.

Másrészt nem szabad, hogy megtévesszen a szándékosan karikatúraszerű, sőt gyerekrajzszerű stílus, Lantos Júlia alkotását nézve nagyon figyelni kell, mert minden egyes képkockája gondosan megtervezett, jól kidolgozott, már-már a kafkai abszurdokat idézi. Az Inkognitót tekinthetjük egyfajta „csömörfilmnek” is, mert a sokszor mulattatóan groteszk figurái és tárgyai (például a főhősnőt teázásra invitáló, giccses lakásban élő idős asszony belseje egyszer csak feltárul, és testében egy rozsdás kazánhoz hasonló szerkezetet láthatunk össze-vissza működni) az átlagos és a megszokott iránti undor manifesztációi. Márpedig a „megszokott” a kreativitásnak is a gyilkosa. Az biztos, hogy különleges, és nem szokványos animációs film az Inkognitó, ám egy kicsit összeszedettebb történettel és eredetibb szimbolikával lehetne igazán zseniális alkotásnak nevezni.

Vízkeleti Dániel: Jel

Lantos Júlia műve simán belefért volna a Fura helyek szekcióba is, mivel a főhősnő lakása egy igen fura hellyé alakul át a valóságpercepció megváltozását követően. A Jel című rövid hű a szekció elnevezéséhez, mert Vízkeleti Dániel műve valóban egy igen nyomasztó vidéket mutat be. A fekete-fehér film keretes szerkezetű, azaz egy Keve nevű fiatalember (Sedró Áron) érkezik meg a szakadó esőben egy vasútállomásra, és a végén ugyanúgy, szakadó esőben, a sínek között baktatva távozik is onnan. Persze egészen hétköznapi problémával szembesül az állomáson: vonatbaleset miatt órákat késik a szerelvény, amellyel tovább utazna, és az állomásfőnök (Lengyel Ferenc) is csak annyival tudja biztatni, hogy a közeli rozoga hintaágyon viszonylagos kényelemben várakozhat a forgalom helyreállására. Közben két fura szerzettel is találkozik ezen a furcsa helyen: egy temetői keresztet cipelő férfivel (Orosz Ákos), és az állomásfőnök állítólagos kislányával, a hófehér ruhába öltözött Mirandával (Rea Izabella). Előbbi arra buzdítja, tartson vele egy zarándokútra, utóbbi kártyázásra invitálja, ami „majd megnyugtatja”.

Vízkeleti Dániel műve természetesen erősen szimbolikus alkotás, így a benne történteket nem feltétlenül elsődleges szinten kell értelmezni, és egy ponton elkezdhetünk gyanakodni, hogy itt az M. Night Shyamalan-féle Hatodik érzékéhez hasonló fordulat közeleg. Szerencsére a Jel nem „olcsó” alkotás, amely lemásol egy klasszikus fantasyt: már csak azért sem, mert főleg a vágás, a szerkesztésmód miatt végig megőrzi többértelműségét, így gondolkodásra ösztönzi a nézőt. A vágás pedig tényleg mesteri, mert ha csak a felszíni történetet nézzük, minden illeszkedik mindenhez, mintha csak egy egyenes vonalú cselekményt fogadnánk be, azonban ha jobban belegondolunk, vannak olyan beállításai és ellenbeállításai, amelyek bár egymást követik, nem feltétlenül egy térben és időben vannak. A keresztes fiúval folytatott párbeszédek persze már majdnem didaktikusak, jobban sikerültek a Keve és a kislány között folyó dialógusok, amelyek éppen természetességük, visszafogottságuk miatt sokkal többet mondanak, és egyértelműsítik, hogy mi ez az állomás, és miért ismétlődik meg a főhősnek a Jel elején látott bolyongása az esőben az egyik utolsó jelenetben.

Nagy Borbála: Pannónia dicsérete

A végére maradt, de semmiképp sem utolsó Nagy Borbála szatírája, az első nagy magyar költő, Janus Pannonius versének címére ironikusan utaló Pannónia dicsérete, amely a Friss Hús egyik legjobbja, egyik legkreatívabb rövidfilmje. A Pannónia dicsérete a legjobb magyar szatírákat juttathatja eszünkbe, és itt nem feltétlenül csak A tanúra kell gondolni, hanem például Dárday István Jutalomutazás című dokumentum-játékfilmjére. Az a zseniális Nagy művében, hogy nincs benne egyértelműen kimondva, milyen társadalmi-politikai jelenségre vagy rendszerre vonatkozik, viszont annyira tipikus a benne megjelenő középiskolai szituáció, amely a „nagy egész” lenyomata, hogy minden néző valószínűleg az első beállítás alapján is felismeri benne a mai Magyarországot.

A történet egy magyar gimnáziumban játszódik, ahová ellátogat a miniszterelnök, akit ugyan alig-alig látunk a háttérben, de még távolról sem hasonlít Orbán Viktorra, tehát a Pannónia dicsérete azért nem adja ennyire könnyen magát. A tiszteletére viszont pont olyan dolgokkal készül a gumigerincű iskolaigazgató (Jankovics Péter) és az opportunista iskolatitkárnő (Rainer-Micsinyei Nóra), mint amilyenekkel Orbánt is fogadhatnák bárhol az országban: giccses Nagy Magyarország-torta tele marcipánból és fondánból készült hungarikumokkal (piros paprika, kolbász, nemzetiszín szalag, tokaji szőlő stb.), na meg egy álhazafias sablonokból felépülő köszöntőbeszéd, amelyet egy szerencsétlen diáknak kell elmondania. Ez a diák a főhősnővel kötözködő Zsuzska (Mandula Lujza) lenne, ám mivel az rókázik egy nagyot testnevelésórán, miután az öltözőben Márti (Angelus Hanna), a főhősnő mintegy bosszúból „leitatta”, így ő kiesik. Pechére Mártit kérik fel a „nagy feladatra”, mert ő jól szaval magyar órán verseket, például József Attila Ars Poeticáját is szépen elmondta. Mivel feltehetően ellenzéki beállítottságú barátai sem néznek jó szemmel rá emiatt, így ki kell találnia valamit, hogy vagy megúszhassa a szöveg elmondását, vagy valamilyen lázadó tettel újra menővé váljon társai szemében.

Nagy Borbála remekül fűzte össze a készülődés epizódjait egy egységes történetté, és a legnagyobb természetességgel építette fel a drámát, fokozta fel a drámai feszültséget, amelyhez szükség volt a természetes színészi játékra. A megszeppent, passzívan ellenálló főhősnőt játszó Angelus Hanna különösen jó, de a tanárokat alakító színészeket is dicséret illeti, mert pont ilyen figurákkal találkozunk bármelyik középiskolában. A társadalomkritikus történet pedig kifejezetten mulattató is, pontosabban úgy bontakozik ki benne maró kritikája, hogy nevetünk is rajta. Ám a szatírákon általában kínunkban nevetünk, mert ráismerünk azokra a problémákra, amelyeken alapvetően bosszankodni szoktunk, de a szatirikus túlzásnak köszönhetően ezek nevetségessé válnak. Így például az említett Nagy Magyarország-tortát szenzációsan használja fel Nagy Borbála a mai álnemzeti, magyarkodó hivatalos retorika és állami szimbolika kifigurázására.

A torta túl nagyra sikerül, így nem fér be a hűtőbe. Ezt a gondot az egyik konyhás nő úgy oldja meg felettese parancsára, hogy levágja belőle Erdélyt. Persze a „nemzeti oldal” és „15 millió magyar” miniszterelnökét nem lehet „csonka Magyarország” alakú süteménnyel várni, úgyhogy akkor már lefaragják belőle a többi „felesleget” is, így a mai Magyarország térképe rajzolódik ki. Gyönyörű fricskájaként értelmezhető ez a geg a máig tartó, felülről is támogatott, értelmetlen „Vesszen Trianon!”-ozásnak, amely csak visszahúzza a múltba a Kárpát-medence népeit, és feleslegesen szítja köztük a feszültséget ahelyett, hogy együtt építenénk a békés jövőt a következő generációknak, amelynek fontosságáról egyébként a Mártira bízott sablonszöveg is szól.

A 9. Friss Hús Budapesti Nemzetközi Rövidfilmfesztivált május 27. és június 2. között rendezik meg, a teljes program itt megtekinthető.

A cikkben szereplő képek a Friss Hús szervezőitől származnak az Inkognitóból vett képkocka kivételével, amelynek eredetije a Budapesti Metropolitan Egyetem weboldalán elérhető.