A sorozat Sarah Pinborough 2017-ben megjelent regényéből készült, ezt a legtöbben a domestic noir szubzsánerébe sorolják, vagyis a házasság és a családi élet sötét oldaláról szóló, női szemszögből megírt pszichothrillerként azonosítják. A besorolás vitatott, Pinborough történetében sorra váltják egymást különböző műfajok, gyakoriak a műfaji átjárások. A szerző a regény befejezését az angol Marmite-hoz hasonlította, ez egy kenyérre kenhető élesztőkivonat, egyesek imádják, mások szerint undorító, Pinborough hasonló kettősséggel jellemezte saját csattanóját is. Steve Lightfoot 2021. február 17-én megjelent adaptációja a végkifejletnek mindent alárendelve igyekszik működtetni irányváltásait, kérdés, sikerül-e a képernyőn is beváltani a műfaji sokszínűséghez fűződő ígéreteket.

Louise (Simona Brown), az elvált anya egy bárban találkozik Daviddel (Tom Bateman), aki első ránézésre afféle szoftromantikus történetek titokzatos férfifigurája típus. Csókkal búcsúznak, Davidről azonban kiderül, hogy Louise új főnöke, és emellett még nős is. Máris adott a szappanoperaszerű szerelmi háromszög, Louisenak ráadásul egyre mélyül a barátsága David feleségével, Adele-el (Eve Hewson) is. Időnként visszatekintünk a mit sem sejtő Adele múltjába, ez a múlt pedig bizarr elvarratlan szálakat sejtet Daviddel való kapcsolatát illetően. Mindkét fél furcsán viselkedik, egyre nyilvánvalóbb, hogy valahogyan ártanak is egymásnak, de a történet sorra elbizonytalanítja a nézőt annak megítélésében, ki itt a valódi áldozat. A flashbackek és a házasságban lapuló titok megágyaznak a feszültségnek, Louise karakterén keresztül pedig egyre közelebb kerülünk a válaszhoz.

Adele múltja és jelenben is gyakran megmutatkozó személyiségzavara a pszichologizálás lehetőségét kínálják, de a szorongás felületes ábrázolása nem elég ahhoz, hogy a történetet pszichológiainak nevezhessük. A sorozat a családi erőszakot tematizáló, alapvetően realista thriller műfajától elrugaszkodva fokozatosan halad a misztikum birodalma felé, beemel ugyan életszerű problémákat, de ezek inkább adalékanyagoknak hatnak, segítik, hogy felépüljön a végjátékra épülő cselekmény atmoszférája. Lightfoot nem kötelezi el magát egyik műfaji irány vagy hangnem mellett sem, de ez nem gazdagságot szül, hanem kicsit minden műfaji szál vagy felkínált értelmezési lehetőség hiányos marad.

Mintha a sorozat kiragadná a mélyebb problémák legizgatóbb mozzanatát; a látszólag elnyomott, zavart elméjű feleség kezében ott a fenyegető konyhakés, a férjből árad a jól ismert elegáns-szadista kisugárzás, a pszichológiai hatásosság az elhallgatott traumákra, kábítószer-és gyógyszerfüggésre, illetve a mára trendivé vált, szexi-őrült női karakterre épül. Louis elvált anyafigurája igyekszik erősíteni a realista alapot, olyan problémákat képbe hozva, amelyekkel bárki azonosulhat. A magány, a bizalomvesztés, az anyai szorongás és a kitörésre érzett vágy emberi problémák, amik a kifejtetlenség miatt végül azonosulást talán mégsem okoznak, de fenntartják a figyelmet. Tom Batemanben látszik az arra való képesség, hogy hús-vér figurát formáljon David karakteréből, de ez is félbemarad, amint figurája betölti a fináléhoz szánt funkcióját. Mindenesetre az elsőre Mr. Grey-re emlékeztető sablonfigura szépen árnyalódik, a nézőt pedig elbizonytalanítja előítéleteiben.

A misztikum éber-álom és ezoterikus témák mentén építkezik, mindezt remek összhangban szolgálja a zene és a képi világ, szuggesztív, egyedi hangulatot adva a sorozatnak. Helyenként ráerősít az átgondolatlanság érzetére, a popcorn izgalom kereteiben viszont mégiscsak működik, inkább karakteres, mint komolytalan. Az időbeli ugrások jól fokozzák a feszültséget, a szereplőkről nehéz eldönteni, mi a valódi motivációjuk. Eve Hewson  Adele szerepében vonzó, de rémisztő karaktert alakít, nem tudjuk, aggódjunk-e érte, vagy féljünk tőle. Ő a sorozat arca, benne koncentrálódik a történet minden vállalása: izgalmas, hipnotikus, ennél nem több, de nézni akarjuk.

Mivel minden a végjátékra épít, inkább maradunk puszta szemlélői az eseményeknek, mintsem bevonódnánk érzelmileg. Ez egyszerre következik a felületességből, és Louise karakterének kidolgozatlanságából, akinek a feladata lett volna, hogy közelebb kerüljünk a történethez. A Ne higgy a szemének! olyan sorozat, amelyet jó nézni és ajánlani, de ha visszagondolunk rá, látjuk, hogy egy bevált formula hatáskeltése okozta a jó érzést, amely megmaradt az egyszerű szórakoztatás szintjén. Ezzel nem lenne baj, ha bizonyos elemeivel nem ígérne ennél sokkal többet. Ezt az inkább üres eye candy-létet viszont meghinti olyan íncsiklandó műfaji finomságokkal (még ha különböző műfajok hozzávalóiból vett, kissé esetlegesen összehordott finomságokról is van szó), amelyek kiemelik a sorozatot a Netflix gyárszalag-munkái közül.

Pinborough azért jellemezte a Marmite kettősségével befejezését, mert távol áll a happy endtől, mégis kielégítő. Ez a hasonlat az adaptációra is ráhúzható; figyelemre méltóan izgalmas sorozat, ami túl nagyot vállal a műfaji merítésekkel. A befejezés viszont messze nem mondható közhelyesnek, a meglepettség emléke mellé pedig hiába társul hiányérzet, megéri átélni a fokozódó feszültséget, és meglepődni a nem várt csattanón.

A minisorozat a Netflixen látható

Jelentképek: Netflix/IMDb.com