A nomádok földje semmilyen szempontból nem nevezhető mainstream alkotásnak, ahogy az indie területén alkotó rendezőnője sem. Témája, narratívája, operatőri megoldásai közel sem kapcsolódnak ahhoz, amit Hollywood ipara rendszerint képvisel, bár fontos megjegyezni, hogy a mű tematikájában meglévő filmes hagyományokra épít. 

Sőt, ez úgy is megfogalmazható, hogy az utazás és a szabadság toposzának beemelésével igyekszik függetlenfilmes eszközökkel megragadni azt az ismerős amerikai mítoszt, amit a természetbe való kivonulás és a társadalmi berendezkedés kritikája fémjelez. Ilyen értelemben pedig hasonló szellemben született, mint az 1969-es Szelíd motorosok vagy a 2007-es Út a vadonba, mégis merőben más elemeket és árnyalatokat emel be a diskurzusba, így az utazás motívuma nemcsak célként, hanem sokkal inkább eszközként jelenik meg egyéni- és kollektív problémák leírásához.

Fontos szempont az a kettősség, amely a nomádok életéhez kapcsolódik: a rendszer mókuskerekén kívül állni ugyanis egyaránt jelenti a társadalmi kötöttségektől és láncoktól való megszabadulást, de a kilátástalanságot, a nélkülözést, a megaláztatást és számkivetettséget is magában hordozza.

Bár a film hőseinek szinte kivétel nélkül tudatos választása a szüntelen vándorlás, mégis érezhető a kényszer, a marginalizáció és a kétségbeesés döntésük mögött, amelyben gyakran családi és személyes traumák is meghatározó szerephez jutottak. A film zsenialitása abban rejlik, hogy egyszerre jeleníti meg azt a végtelen bizonytalanságot, amely ennek az életmódnak a velejárója, illetve azt az idilli biztonságot, amelyet a közösség szolidaritása és az izoláció nyújtani képes.

A filmnek már az elkészítési technikája is egyedülálló: az első perctől nem rejti véka alá, hogy nem a tipikus játékfilmi kellékek, hanem a dokumentarista vonások dominálnak majd benne. Zhao nem csupán azt a történetet követi végig, ahogy a főhős keresi, valamint megérteni és elfogadni igyekszik a helyét egy zavaros világban. Szociológiai és antropológiai kutatást is végez a rendezőnő, ebben az értelemben pedig a főszereplő Fern (Frances McDormand) kivételével valamennyi karakter önmagát alakítja. Zhao 2017-es filmje, A rodeós hasonló módon ötvözi a tényeket kreatív ötletekkel, és tálalja mindezt realista és természetesen fesztelen stílusban. A közönség és a mozivászon világa mindennek eredményeképpen sokkal közelebbi kapcsolatba képes talán kerülni egymással.

Ahogyan a modernkori nomádok mozgalma maga, úgy valamennyi szereplő története részben vagy egészében valóságos, és ez megkérdőjelezhetetlen hitelességet kölcsönöz a filmnek. Minden személyes benyomásnak, traumának, félelemnek súlya és ereje van, és az elbeszélésmód folytonosan éberen tartja a nézőt, és emlékezteti arra, hogy a cselekmény ezer szállal kötődik az ő valóságához, nem pedig pusztán csak távoli, feltételezésekbe bocsátkozó filozófia, laboratóriumi körülmények között írt forgatókönyv, vagy puszta gondolatkísérlet. 

A történet elején in medias res módon tárulnak fel Fern mindennapjai, amelyeknek néhány részletét azonban csak később ismerjük meg. Miután munkahelye, a US Gypsum nevű bányatársaság megszűnik a 2008-as világválság következtében, a körülötte létrejött kisváros, Empire elnéptelenedik, férjét pedig elveszti, ő is egyikévé válik a rendszer több millió áldozatának, akik a társadalom perifériájára kerültek. Ahogyan az később a nomádok párbeszédei során kiderül, az általános apátia, magány, kiüresedés és nihil, amelyet az értéktelenség és a feleslegesség érzése kísér, általában két lehetőség elé állítja az embert: az öngyilkosság, vagy pedig a fogyasztói társadalomból való teljes és kivonulás.  

Fern azok közé tartozik, akik megpróbálnak váltani és újrakezdeni, így mindenét hátrahagyva furgonja válik lakhelyévé, és az ország különböző vidékeit járva mind újabb idénymunkákból próbálja fenntartani magát: eközben láthatja a néző futárként, gyorséttermi alkalmazottként, szüretelőként, kempingfelügyelőként, építőmunkásként, miközben minden alkalommal lehetőséget kap arra, hogy új embereket ismerjen meg és új tapasztalatokat szerezzen.

Noha a rendszer szemében Fern már túllépett életének legboldogabb szakaszán, választásaival azt bizonyítja, hogy semmi sem végleges, és minden egyes állomása egyben egy megtisztulásként és reinkarnációként is értelmezhető. 

Kitartása ellenére Fern vállalkozó szellemét korántsem az amerikai álom kecsegtető víziója mozgatja. A felszíni optimizmus és kitartás alatt az ő, és a többi nomád esetében is rezignált, elégikus és melankolikus szólamok, valamint fel nem dolgozott fájdalmak és mélyre eltemetett emlékek húzódnak, amelyek nem egyszer disszonanciával és neurotikus szorongással törnek a felszínre. Az emlékek mellett központi szerephez jut a halálhoz fűződő viszony is, amely úgy dereng fel olykor, mint a könnyebbik út vagy a megváltás, ugyanakkor a kiszolgáltatottság állandó fenyegetését is jelenti.

Különösen jelentős az a dialógus, amelyet a főhős Swankie nevű barátnőjével folytat, és amelyből kikristályosodik a film egyik alapvető bölcselete. Az idős hölgy fogalmazza meg azt a részben sztoikus szemléletet, mi szerint az embernek, ahogy a film nomádjai teszik, a vesztesek nyugalmával kell a kihívások elé állnia, és egy percet sem szabad elvesztegetnie, hiszen az életet magát éppen a halál mint ellenpólus teszi értékessé és teljessé. Mégsem az élet korlátlan habzsolása jelenik meg ebben az összegzésben, hanem sokkal inkább azon kirekesztettek érzései, akik már-már halottakként tekintenek önmagukra, mégis mindennél jobban, tartalmasabban, és minél nagyobb méltósággal szeretnének élni.

A nomádok földjében markánsan jelen van a lemondás, az elfogadás gesztusa, a közösség tagjainak kölcsönös vigasza, de a tudattalanban mégis végig megmaradnak a be nem ismerés és a menekülés motívumai a szó fizikai és intellektuális értelmében egyaránt. Szemléletes példa erre Fern felhőtlen, szinte gyermekien ártatlan bolondozása egy másik barátnőjével, Linda May-jel, akivel buszvezetőset játszanak, vagy éppen egy luxusszálloda fürdőjébe képzelik magukat a sivatag közepén, hogy felfoghatóvá tegyék a felfoghatatlant és elviselhetővé tegyék az elviselhetetlent. Az elfogadás azonban nem egyenlő a beletörődéssel, ami még a nomádok számára is gyakran vissza-visszatérő veszély: barátját, Dave-et is ezért biztatja arra a főhősnő, hogy próbáljon újrakezdeni, és saját nővérének is ezzel az állandó, az embert működésben tartó nyughatatlansággal és mozgással magyarázza ambícióit.

Emellett a globalizáció-kritika is élesen megjelenik, amely a szintén USA-ból kiinduló minimalista mozgalom jegyeit is magában hordozza, és amely a materiális javak és banki megtakarítások helyett az emberi lét spirituálisan mélyebb, mégis egyszerűbb dimenzióit kutatja. Parabola jellegű az a történet, amely a nyugdíjazás előtt álló, egész életében szorgalmasan dolgozó férj váratlan haláláról szól, és egyben intő tanmese is. Tanmese, amely megerősíti a közösség tagjait abban, hogy a veszteség gyakran nem több, mint illúzió, és azzal ellentétben, amit a korszellem sugall, igenis mindig vár valami az emberre odakint, az úton.

A cselekmény látszólag hétköznapi jelenetekből, messzi állóképekből, csendéletekből és arcokat, közeli rezgéseket nyomon követő képekből épül fel, melyeknek kiváló összhangja és komponáltsága miatt A nomádok földje hangulatfilmnek is tekinthető. Ehhez a hatáshoz a közép-nyugati prérik, kanyonok, a Sziklás-hegység vonalai és más ikonikus amerikai tájak is hozzájárulnak, nem beszélve az érzelmes és fülbemászó filmzenéről, amely már önmagában is legalább annyira  hordozza az ambivalenciát, a szépséget, a drámát és az elmúlást egyszerre, ahogy a szereplők sorsa. 

Témájából adódóan azonban legalább ennyire nevezhető road movie-nak A nomádok földje, filmdrámának és fiktív elemei dacára biografikus alkotásnak, illetve említett eszközei miatt szociografikus, dokumentarista játékfilmnek is. A rendező stílusjegyei mellett maga az alapanyag is hasonló zsánert képvisel, a könyv ugyanis Jessica Bruder amerikai újságírónő azonos című nem fikciós regényének adaptációja, amely elsőként foglalkozott komolyan a gazdasági recesszió által sújtott idősödő korosztály mozgalmával. Akaratlanul is megjelenhet a néző fejében egyébként az a történelmi tapasztalat, hogy a népvándorlások esetében, legyenek azok mérsékeltek vagy tömegesek, gyakran szerepel valamilyen súlyos kataklizma a kiváltó okok között.

A nomádok világának számos területét felölelő apró benyomások közelebb hozzák a nézőt, és afféle beavatottjává teszik a közösségnek, de a nosztalgia és pátosz mellett a társadalmi renddel való konfrontáció és kontraszt is jelen van. Ezt példázza az a párbeszéd, amikor Fern úgy írja le saját életkörülményeit, hogy ő nem hajléktalan (homeless, vagyis otthontalan), hanem csak houseless (háztalan). Vagyis szemben azzal, ahogy a világ látja, vagy láttatná őt, valójában ő és a hozzá hasonló kívülállók számára is létezik olyan hely, ahová tartozhatnak.

A mozaik kockái együttesen egy biztos alapokon nyugvó történetet építenek, amely nem csupán tetszőlegesen kiragadott részletek sorozata, nem csupán tárgyilagos szemlélődés, hanem annak a fejlődési pályának a rajza, amely során a főhős megtanulja, hogy a lelketlen ciklikusság és a túlélési ösztönök működése mögött rátaláljon valami sokkal magasabb rendű princípiumra az életében, vagy legalábbis kísérletet tegyen erre. Eközben Fern idővel kezdi átértékelni feladatait és céljait, továbblépve a múlt kísértő árnyain. A különböző helyszínek közti vándorlása kétségtelenül összecseng az élet és az utazás klasszikus, metaforikus azonosításával.

A film közel minden szereplője megfogalmazza egy ponton a maga filozófiáját, vagy inkább kommentárját az emberi élettel kapcsolatban, amelyek némelyike ismerős lehet ugyan, de élesen elválasztja mindenféle közhelyektől őket az, hogy minden kijelentés a személyes tapasztalatok és megfigyelések, a csalódások, kudarcok és mindennapi kapaszkodók hiteles és őszinte talapzatán áll.

A művet végigkísérő komor, már-már gyászos hangulat szinte epigrammákká párolja ezeket a megjegyzéseket, de a következő pillanatban mindig megjelenik valamiféle keserédes üdvözülés, ami miatt ezek a sírfeliratok egyben folytatásra ösztönző mottók is lehetnek.

Olykor megható, érzelmes, festői, és költői, máskor viszont reménytelen, könyörtelen, letargikus és nyomasztó alkotás A nomádok földje tele katarzissal. Tartópilléreit egyszerre adja Fern őrlődő, önmarcangoló, mégis határozott karaktere, illetve Bon Wells közösségének karizmatikus és autentikus figurái. Olyan, a szakadék szélére került emberek fiktív és a valóság által közvetlenül inspirált történeteit ismeri meg a néző, akiknek viselkedése és önmeghatározása példaértékű, minden esendőségük és tragédiájuk ellenére. 

A nomádok tábora modellezni igyekszik egy olyan életszemléletet, amelyet nem pusztán az eszképizmus szült, hanem talán valódi alternatívát is nyújthat. Mégis nyitva marad a végső kérdés, hogy ez a törekvés vajon nem csupán szélmalomharc-e, és valóban ki lehet-e törni a labilis és szkizoid jelenkori társadalom börtönéből. Nem válaszolja meg teljes mértékben a film azt sem, hogy ki az, aki boldog, és ki az, aki csupán boldogulni próbál; ugyanígy nyitott kérdés marad, hogy mi történik, ha a mérleg két serpenyőjébe helyezzük a főszereplők moralitását, illetve a társadalomét, amelyből kivonultak, vagy amely kirekesztette őket. 

A film minden mozzanatából kiolvasható, hogy mennyire illékony és múlékony minden emberi találkozás, kapcsolat és pillanat, ám bárhogy is dönt az egyén, bármilyen utat is választ, ezek az élet elidegeníthetetlen és szükséges részei. Az elmúlt és lehetetlen pillanatok kísértése, valamint a mechanikus, monoton biztonságérzet helyett azonban talán sokkal fontosabb előretekinteni, hinni és spontán módon tervezni, ahogy azt a film see you down the road (találkozunk az úton) életérzése is sugallja – ez pedig talán egy kortárs interpretációja lehet annak az ősi, örök érvényű tanításnak, mi szerint az út egyben maga a cél is. 

A nomádok földje – színes, amerikai filmdráma, 108 perc, 2020. Rendezte: Chloé Zhao. Írta: Chloé Zhao, Jessica Bruder. Operatőr: Joshua James Richards. Producer: Mollye Asher, Dan Janvey, Frances McDormand, Taylor Shung, Peter Spears, Chloé Zhao. Vágó: Chloé Zhao. Zene: Ludovico Einaudi. Szereplők: Frances McDormand (Fern), David Strathairn (David), Linda May (Linda), Bob Wells (Bob), Charlene Swankie (Swankie), Peter Spears (Peter). Forgalmazó: Fórum Hungary. Bemutató: 2020. június 3. Korhatár: 12 éven aluliak számára nem ajánlott!

A cikkben szereplő képek forrása: Fórum Hungary