Szív-e vért a denevér? Ez a kérdés többször elhangzik az előadás során, hol vádlóan, hol magyarázkodva, és többször is értesül a néző arról, hogy „dehogy, csak egyes dél-amerikai fajoknál.” Mégis, egy mai magyar óvodában egy elveszett (vagy ellopott) gumidenevér is képes olyan helyzeteket generálni, melyeken apró és felnőtt emberi lények élete, boldogsága múlik.

Tóth Krisztina versben, prózában, drámában egyaránt nagyszerűen látja és láttatja azokat a hétköznapinak és jelentéktelennek tűnő részleteket, amelyek végül tragédiákhoz, boldogtalansághoz vezetnek, főként az empátia, az igazi emberi együttérzés, az egymáshoz való őszinte odafordulás hiánya miatt. Ez a szomorú tény ebben az előadásban is fő szervező erővé válik: ami a legfontosabb lenne – a kisgyerekek érzelmi és testi épsége –, elsikkad a rájuk vigyázó felnőttek egymás közti ütközéseiben.

A történet és az előadás felépítése mesteri. Lassanként, fokozatosan derül ki számunkra, mit jelent a vissza-visszatérő vetített képsor az óvodai kerítésnél ki-be járkáló felnőttekről és gyerekekről. Először csak általános hangulati, környezetfestő jelentésre gondolunk: a magas fehér fém kerítésrácsok, a szürke színek nem sugallnak boldog óvodás életet. Bolcsó Bálint és Márkos Albert kicsit mesterségesen édesnek tűnő zenéje is fokozatosan alakul át valami sokkal rémisztőbbé. Lalika elveszett kedves játéka, a gumidenevér körül bonyolódó szülői aggodalom és óvónői hárítás ugyanígy lépésenként válik sokkal dermesztőbb és veszélyesebb érzelmi szituációvá, mely végül Kevin, egy másik kisgyerek életét tönkre tevő autóbalesetben végződik. Az alkotók jó drámához illően nyitva hagyják a kérdést, hogy pontosan ki és mennyiben felelős a történtekért, miközben a veszteség érzése az előadást végig átszövő karikatúra-jelleg mellett is fájó marad.

Hétköznapi szituációk és mondatok hangzanak el a nemrég különvált, nagyon is mai („nem, nem házasodtunk össze”) szülőpár és az őket körülvevő, elviekben Lalika nevelésében segítő felnőttek között. Az apa sokat dolgozó, „felelősségteljes beosztásban dolgozó” ügyvéd, az anya negyven körüli színésznő, teli színházi álmokkal és frusztrációkkal. Az anyai nagymama mellett megjelenik még az Óvónő, Magdi néni és a nevelési tanácsadó Pszichológusnője, akik nagyon is valódinak érződnek, miközben saját foglalkozásuk karikatúrái. Magdi néni üvölt a gyerekekkel, flörtöl az apukával, és szívből gyűlöli a bohémnak és felelőtlennek tartott  színésznő anyát, hárít minden felelősséget („jaj, hát plakátot nem lehet csak úgy feltenni a felsőbb vezetés engedélye nélkül”, „én csak pisilni engedtem ki Kevinkét, nekem tizenhat másik gyerekre kellett vigyáznom”), a Pszichológusnő csatos táblájával és hangsúlyosan felsőbbrendű „ühümm”-jeivel inkább zavarba hozza az apát, mint segíti, akárcsak a Rendőr, aki rágógumizva szintén a szokásos kliséket hozza.

Talán ez az erős karikatúrajelleg az, ami miatt az előadás veszít erejéből: a szöveg mellett a színészi alakítások is erre az elrajzoltságra erősítenek rá, a nagykeretes szemüvegektől a csatos táblákig. Ez így talán túlzottan egyértelművé teszi ezeket az alakokat, és bár az anya, apa és nagymama figurája árnyaltabb és sokrétűbb, a családjukat körbevevő „nagyvilág” rajza e formában sematikussá válik. Az anya a legsokoldalúbb – és korántsem egyértelműen szimpatikus – karakter. Egyszerre küzd egy tönkrement kapcsolat, a gyereknevelés és egy nagyon is kiszolgáltatott művészi pálya nehézségeivel; bár segíti édesanyja, de igazán megérteni még ő sem tudja. Jószándékú kívülálló marad a lánya életében, aki csodás denevért rajzol a plakátra, de azt már nem érti, mit jelent egy színésznőnek, ha nem kapja meg a vágyott szerepet. Az apa, a volt partner sem egyértelmű segítség, nemcsak új partnere miatt, hanem mert ő sem érti igazán, mit jelent egy nem pénzkereső, hanem művészi hivatás.

Az apa nézőpontját és helyzetét is árnyaltabban látjuk: Karalyos Gábor kiválóan mutatja meg nekünk azt az alapvetően jószándékú és segíteni kívánó férfit, aki próbál megfelelni a (volt) partnernek, anyósnak, óvónőnek és a gyereknevelés kihívásainak, és közben megőrizni, ki is ő valójában. Nem ért mindent, és gyakran eszköztelen az anya erőszakos és manipulatív mondataival és testbeszédével szemben. Próbálja megőrizni nyugalmát a nők között őrlődve, és csak ritkán emeli fel a hangját – de tehetetlen marad az események sodrásával szemben.

Melkvi Bea kiválóan megmutatja az anya összetett személyiségét, a karikatúra-figurákban pedig a rendezői szándék szerinti egyértelmű elrajzoltságot. Kínlódó női-anyai tekintete beleég a retinánkba. Ebben a technika is segít: sokszor látjuk kinagyítva arcát, a zsinórfüggönyökre kivetítve vagy épp a kezében tartott kamera csöppet sem hízelgő szelfi-jellegű képéről. Érdekes vegyülete színháznak és filmnek ez az előadás: a jelenkori világ online videochatjeivel kombinált kevés igazi dialógus jól leképezi, miben élünk már egy éve, magány és online társaslét különös elegyében.

A színpadon megépült mozgatható, zsinórfüggönyökkel félig áttetszővé tett „kalickák” a változó megvilágításokkal ötletes, kreatív és találó díszletként működnek, jól utalnak a szülők magára hagyatottságára: saját kis terében mozog csak mindenki, nincs köztük kapcsolat igazán. Azonban az ötletes színpadkép ellenére az online előadás néha talán túlzottan is egyértelműen irányítja a nézői tekintetet és szimpátiát. Az alkotók mindenesetre érdekes, nagyon mai előadásban tették képernyőre Tóth Krisztina drámáját – kérdés, hogy ez a valós színpadon hogyan fog működni, erősebb lesz-e a fizikai jelenléttől, a nézők kreatívabb, szabadabb befogadásától. Meglátjuk, és kíváncsian várjuk.  

Tóth Krisztina: Denevér
Anya, Óvónő, Pszichológusnő, Hang: Melkvi Bea
Apa, Rendőr: Karalyos Gábor
Látvány: Kiss Donetalla, Nyári Virág, Urbancsek Adél
Videó: Kiefer Tibor
Hang: TOM-TOM Stúdió
Zene: Bolcsó Bálint, Márkos Albert
Asszisztens: Dicső Dorka
Dramaturg: Cseicsner Otília
Rendező: Dicső Dániel
Óbudai Kulturális Központ/3K
Online
2021. május 12.
Fotók: (c) Kállai-Tóth Anett