Bár médiumukat tekintve eltérők a fotó és a festmény, a tárlaton mégis hasonlóan tudtak megszólalni. Egyes képeken érezni lehetett az időszak okozta megviseltséget, a borúlátást – vagy néhol a „disztópikus realizmust” – jövőnkre nézve, de túlmutatva valami örök felé, mint ahogy Baksai József Ítélet 2020 Justicia című munkáján volt tapasztalható. Baksai képi világa rendkívül szűkszavú, gyakran egy elemből áll, és sokszor a régi mitológiák, bibliai jelenségek inspirálják. A képen egy ember sziluettje látható profilból, amint felfele néz, mögötte pedig földszínű és semleges a háttér. Ez és az alakot keresztbemetsző csíkok eszünkbe juttathatják az esőt, ezáltal azt a bibliai fogalmat, amely az európai kultúrát ősidők óta meghatározza: az ítéletidőt. Baksai művészetére jellemző archaizálás, amely illeszkedik a mitológiából vagy bibliából nyert témákhoz, a kortárs kultúrában új értelmet hordoznak. Így az ítéletidőt megjelenítő kép jelentése még erősebben érezhetővé válik a tárlat kontextusában. És itt nemcsak az egyéni sorsra, de magára az emberi létre is vonatkozik a bizonyosság, hogy egyszer véget ér.

Baksai József: Ítélet 2020 Justicia

Jovián György Tanulmány a Háborúhoz című festménye hasonló, elméleti kérdéseket feszegető munka. A kép egy zavaros, kaotikus történést tár elénk, amelyben a pusztulás minden élő dolgot felismerhetetlenné tett. A nyugtalanító és megrázó atmoszférát még a vászon szélén látható, filmszalagot sejtető lyukak sem oldják, amelyek egy múltbeli, de közben disztópikus eseményre is utalhatnak. Ironikusan hat, hogy egyedül gépek roncsait lehet beazonosítani a képen – ez célozhat arra, hogy a gépek mennyire eluralkodtak az emberiségen, a háttéralakok kivételével nem vehető ki egyértelműen antropomorf figura. A kép a nézőt is az esemény tanulmányozójává teszi. Olyan formákat és rendszereket láthat bele a káoszba, amilyeneket gondol. Felvetődik a kérdés, milyen értelmet adunk a minket körülvevő pusztulásnak, hiszen rajtunk múlik, mit hozunk ki a helyzetből, amibe kerültünk.

Jovián György: Tanulmány a Háborúhoz

Incze Mózes Szembenézőjével a maszkviselés következményeire reflektál. A maszkhordás egyik felmerülő problémája a személyiség elveszítése, az arctalanság. Incze Mózes ezt továbbgondolva egy szájtól hiányzó arcot és egy maszkot festett meg. Utóbbi szintén testszínű, mivel beszívta magába az arc színét és csak a felső sarkában látszik még az alatta lévő orvosi anyag. Az arcot pedig mint egy pontosan körülvágott szabványt látjuk, amelyet bárki felvehet. Ez pontosan rámutat a maszkhordás ellentmondásaira is, azaz bár elveszi a személyiség egy részét, mégis a test szerves részévé válik. A Szembenéző mint cím egyértelmű és szellemes megfogalmazás, ennek ellenére a képen látható arcnak nem tudunk a szemébe nézni.

 Incze Mózes: Szembenéző

Naomi Devil (Ördög Noémi) képe esetében Vermeer Lány gyöngy fülbevalóval átiratát látjuk. A Lány orvosi maszkban „kortárs” parafrázis, de csupán a maszkban való ábrázolás miatt – a gyöngy fülbevaló szintén szereplője a képnek, a beállítás, a kompozíció, a fekete háttér, a félprofilból kitekintő lány ugyanúgy megjelenik. Az eredeti kép aprólékos lemásolása és eltérő, kortárs technikával való megfestése felveti a mű intellektuális és esztétikai minőségének kérdéseit, illetve a parafráziséit is.

Naomi Devil: Girl with a facemask

Több, az egészségügyi dolgozók szempontját feldolgozó felvétel is szerepel a fényképszekcióban, amelyek dokumentumfotó jellegük miatt mintha ugyanazokat az embereket sorjázná, ugyanabban a kórházi enteriőrben.

A témában Gombkötő Emma A mi hőseink címmel alkotott képe – bár a névadás direktté teszi az egyébként is világos ábrázolást – kiemelkedik a többi közül. Gombkötő látásmódja azért meglepő, mert nem a megszokott kórházi miliőben, tehát nem a betegágynál és nem a lélegeztetőgép körül látjuk a dolgozókat. Gombkötő azzal, hogy „megszokott” környezetükből kiragadott, megfáradt ápolókat fotózott, olyan dolgokra irányítja rá ismét a figyelmet, amelyet az átlagember talán már elkezdett észrevenni, de még mindig nem eléggé – az egészségügyben használt maszkoknak üzembiztosnak kell lenniük, egy éve egész nap ezekben dolgozva kegyetlen sebek maradnak a bőrön. A járványtól leterhelt kórházak csúcsteljesítményt követelnek az egyébként is kifáradt dolgozóktól, mindért cserébe kevés fizetést és alacsony társadalmi megbecsülést kapnak. Ezenkívül kimerüléssel, stresszel és magánéletük elhanyagolásával is megküzdenek, az orvosoknak pedig hatalmas felelősséggel, élet-halál uraként kell betegek életeiről dönteniük. Ezekre a húsbavágó tényekre, az ápolók helyzetére hívja fel a figyelmet Gombkötő kivételes fotósorozata.   

Gombkötő Emma: A mi hőseink

Olajos Ilka Karanténnaplóján nem portrét /portrékat nézünk, mint Gombkötő munkáin. A teregetőn száradó fekete-fehér ruhák úgy tűnnek, mintha külön nézőpontokhoz tartoznának, és a színek egy-egy lelkiállapotot tükröznének. A monokróm színvilág viszont egyhangúság benyomását kelti, így semmi sem történik valójában, a lelkiállapot sem változik. A modern absztrakt művészethez hasonlóan a kép a tiszta érzések kifejezésére törekszik, viszont a teregetők és a ruhák figuratív jellegűek. Ezekről a monokróm színekkel való komponálás veszi el a hangsúlyt.

Olajos Ilka: Karanténnapló

A Public Art – köztéri művészet – fogalma elválaszthatatlan a tárlat értelmezésétől, amely a nyilvános térhez és annak problémáihoz kötődik, a nyilvánosságot érintő társadalmi és politikai változásokra hívhatja fel a figyelmet. Az „autentikus” Public Art Bodor Judit [1] szerint áthidalja a nyilvánosság heterogenitását, és képes a „kereslet-kínálat” összehangolására. A kínálatot a művész motivációi adják, amelyek akkor válnak keresetté, ha ugyanazokból a társadalmi szituációkból és eseményekből fakadnak, amelyekben a nyilvánosság minden tagja ugyanúgy érintett. A Public Art másik ismérve – a mai álláspont szerint[2] –, hogy elsősorban nem művészetkedvelő nyilvánossággal kerül interakcióba, az ő esztétikai passzivitásukat próbálja aktivitásba fordítani, és a társadalmi tudatosságukat[3] megragadni. Ebből a szempontból kérdés, hogy a Standby képes volt-e az olyan réteg megszólítására, amelyik életében nem járt múzeumban vagy kiállításon. A feladat különösen nehéz abban a politikai és társadalmi közegben, ahol egyáltalán nem fontos a vizuális kultúra vagy a művészeti ágak (legalább) középszintű oktatása. A köznevelésből kikerülő diákok évtizedes tömege küzd a műalkotások értelmezésének nehézségeivel, legyen az irodalom vagy képzőművészet. Ennek egyik oka, hogy a tanárok egyre felszínesebben  tudják átadni ismereteiket, hiszen a sok tananyaghoz képest alacsony óraszám áll rendelkezésükre. Ezen végképp ront, hogy az egyébként fogékonnyá váló diákok 2024-től már érettségizni sem fognak tudni olyan „kuriózumnak” számító tantárgyakból, mint a művészettörténet.

A Covid19 témájához nem kell jártasság bibliai, absztrakt vagy konceptuális téren, így a projektvezetőinek köszönhetően a tárlat többségében közérthető, nem lesz teljesen elitszaga. A cél a szélesebb rétegű közönség megszólítása volt, amelybe a műértők és a laikusok egyaránt beletartoznak – ennél viszont adódhattak problémás esetek, amikor a tárlat az előbbi csoportnak túl kevés, az utóbbinak túl sok lehetett (az értelmezési nehézségek miatt). A képek érthető okokból csak többszörösen reprodukálva jelentek meg a Károlyi-kert környezetében, mégis a hiányzó textúra, technika és eredeti méretek miatt nehezebben lehetett a festményekre önmagukban is teljes alkotásként tekinteni. Ugyanez a fotók esetében is igaz, hiszen nem mindegy, hogy archív pigment nyomatot látunk vagy zselatinos ezüstpapírra fotózott képet, mert ezeknek is hangulata, különálló „aurája”[4] van, amelyek a többszörös reprodukció miatt eltűn(het)nek. Mindez azoknak hiányozhatott leginkább, akik a korábbi szigorú járványügyi korlátozások miatt nagyobb részben bezárt múzeumokba és galériákba nem látogathattak el – itt ismét előtérbe kerül a koronavírus okozta többszörös problémák, mint a jelenlétek hiánya. Ami sokkal nagyobb problémát jelentett a heterogén célközönség miatt, azok a változó minőségű képek voltak, hiszen a brandnevek (mint például Fehér László) sem minden esetben a legjobb munkáikkal szerepeltek a tárlaton. 

Fehér László: Nonó

Ha másik oldalról közelítjük meg a kérdést, akkor Méhes Lóránt Zuzu – a magyar neoavantgárd művészek egyike, és aki egyébként osztálytársa volt Fehér Lászlónak – Móriczka és Jánoska Zuzu-szemüvegmaszkban/38 évvel a koronavírus-járvány előtt című kiállított képéhez részben szükséges a neoavantgárd művészet ismerete, míg Fehér László munkáinak mély megértéséhez is „előzetes kutatómunkát” kell végezni. A Standby egyik szép gesztusa lehetett volna, ha tudnak szervezni tárlatvezetést is, hiszen ha azt szerettük volna, hogy az esztétikai passzív, a magaskultúrától tartók egyaránt megszemléljék és nem csak futó pillantással suhanjanak végig a kiállított képeken, akkor szükséges lett volna értelmezési keretet adni, interakciót. A járványügyi korlátozások miatt azonban erre nem volt lehetőségük a projektvezetőknek, így maga a kiállítás a felüdítés és közösségi élmény helyett erősíthette a magányosságot, a magunkra hagyatottságunkat. Mindannyiunk számára ismerős a fogózkodók nélküli lebegés a már több mint egy éve tartó vírus okán – Nagy Boglárka Surrender című képének láttán sem tudjuk, hova fog leérkezni a magasba ugró lány.

Méhes Lóránt Zuzu: Móriczka és Jánoska Zuzu-szemüvegmaszkban/38 évvel a koronavírus-járvány előtt

[1] Bodor Judit: PUBLIC ART - Köztéri művészet, Artpool Art Research Center

[2] Hilde Hein tanulmányában többször hangsúlyozza, hogy a Public Art fogalomrendszere időről-időre változik.

[3] Hein, Hilde: What is Public Art: Time, Place and Meaning, The Journal of Aesthetics and Art Criticism, Winter, 1996, Vol. 54, No. 1 (Winter, 1996), pp.3

[4] Walter Benjamin: A műalkotások a reprodukálhatóság korában című, 1936-ban keletkezett műve az egyik legaktuálisabb kérdést veti fel a művészettel való találkozásunk kapcsán. Mi történik, ha nem a kiállítótérben, vagy eredetiben nézzük a képeket? Benjamin az aura fogalmáról, ennek elveszítéséről, a rituálé megszűnéséről beszél, amikor a műalkotást reprodukció formájában szemléljük.