Az ör vizes homokos, kavicsos terület elnevezése a régi svédben, a gryt, amit a vikingidőkben még grjotnak írtak, pedig azt jelenti, kő. Egy másik magyarázat szerint a mai lyuk, rókaodú jelentésű gryt a környéken található jégkorszaki földbevájt kis mélyedésekre utal, s innen a név.

Mindenesetre Örgryte gazdag. Gazdag történelme, vallástörténete van, és gazdag emberek lakják. Úgy is mondhatnánk, Göteborg Rózsadombja, olyan negyed, ahol a város legimpozánsabb villái találhatóak. Két hatalmas temploma is van, a középkori Régi Templom és az Újtemplom, a világhírű északnémet barokk orgonájával. És jó svéd szokás szerint a templomkert egyúttal a temető is, így a templomokat mindenütt sírok veszik körül. És a templomkerteket további sírok övezik. A környéken sok a parkerdő és a temető: a lundeni Újtemető – pont szemben a katolikus iskolával, a Danska út elején a Keleti Temető, az Överåsparken – ahol jónéhány fa törzsét átöleltem az őszön.

Nos, a spontán kertvárosi hangulat mögött komoly várostervezés áll. Az angolpark Skóciában kószáló vikingekkel kezdődött. A dán Camus keresztje a mai napig látható Kelet-Skóciában, az Angus-járási Monikiénél. Egy kis halmon áll évszázadok hosszú sora óta, mohával, ezüstös zuzmóval bevonva. A sírkő a Panmure-kastély erdeinek fái között rejtőzik, mintha védelemre szorulna, takarásra, pedig majdnem két méter magas. A vöröshomokkő kereszt az egyik oldalon a keresztre feszítést ábrázolja, a másik oldalon a dicsőséges Jézus Krisztust. Lent, a megfeszített Krisztus alatt a megkopott kövön kirajzolódik a Nyilas képe, a kentaur egy aspektusa, ami a Szent Bestiárium szerint a lélek test feletti győzelmét jelképezi. A kő hátulján az áldásadó Jézus: fejét hatalmas glória övezi, egyik kezében könyvet tart, a másikat áldásra emeli. Mindkét oldalán angyalok térdepelnek odaadóan, lejjebb a négy evangélista, kezükben az evangéliummal.

A hagyomány úgy tartja, hogy egy bizonyos Camus, a hódító dánok vezetője vereséget szenvedett a piktektől, halálos sebet szerzett, és a kereszt az ő sírhelyét jelöli. A Panmure-család feljegyzéseiben az áll, hogy a sírt 1589-ben feltárták, és amit benne találtak, „egy gigantikus magasságú férfi csontjai voltak, koponyája beszakítva”. Ám a kereszt jelképeit még senkinek nem sikerült megfejtenie. Ki tudja hát, kinek a csontjait találták meg? A vadkacsák, fütyülő récék csapatai, a negyven vad hattyú az Északi-tavon? William, Panmure első bárója?

Az Överåsparken, vagy másnéven Angolpark eredetileg a skót származású Dickson-család kastélyához tartozó kert volt. Egzotikus gyümölcsfákkal ültették tele, még üvegház is épült. Az Överås-kastély tulajdonosainak a története visszavezet Angus-járásba, Camus, a hódító dánok vezetőjének síremlékéhez. Hogy megértsük, miért olyan fontos körbejárni ezt az egész dán-skót-svéd kérdést itt Göteborgban, be kell látni, hogy Göteborgban nem lehet a dán-skót-svéd kérdés nélkül semmit sem megérteni. Göteborg a délre lenyúló Norvégia és az északra felkúszó Dánia szorításában létezett sokáig. Én pedig az Överås-kastély furcsa történetének bűvöletében.

. . .

Nos, a Svéd Nemzeti Múzeumban található Rembrantnak egy híres festménye, a Julius Civilis összeesküvés. Julius Civilis vezetésével a Batáviaiak szövetkeztek a római hódítók ellen. A kép középpontjában Bobinus Chatti feje látható. A legenda szerint Rembrandtnak egy zománckép szolgált modellül, egy kép, amely egy kardmarkolaton díszlett korábban, Bobinus fiának a kardján. Rembrandt egy barátjától, a westerbinningi Sir Alexander Dicksontól kapta – aki maga Bobinus Chatti leszármazottja volt.

Rembrandt festménye

Bobinus egy germán törzs vezére volt, a Chattiké (Macskák). A Macskák a mai Hessenben, vagy ahogy akkor hívták, Turingiában éltek. És bár a Julius Civilis összeesküvés sikeres volt, Bobinus Chatti, aki nem akart a rómaiaknak szolgálni, kiválasztotta törzsének néhány jeles tagját, és ’76-ban szedte sátorfáját, és Észak-Skóciáig meg sem állt. Caithnessben (Chattiness) telepedtek le. Skócia kívül esett a római fennhatóság alól, míg Nagy-Brittania nagy része római provincia volt. Bobinus, aki betolakodónak, idegennek, bevándorlónak számított Észak-Skóciában, hamar beilleszkedett, olyannyira, hogy a pikt király lányát elvette feleségül.

Skócia viszonylag hamar áttért a kereszténységre. A VII. és IX. században gyakorta keveredtek konfliktusba a vikingekkel. Elsőnek Norvégiából érkeztek hódító-fosztogató céllal vikingek, de fokozatosan megtelepedtek és kereskedelmet folytattak. Később a dán király, Villásszakállú Svend idején két dán csapatot is Skóciába vezényeltek annak meghódítása céljából. Villásszakállú Svend Dánia, Norvégia és Anglia királya volt, apja, Kékfogú Harald családjával együtt megkeresztelkedett, és Svend a keresztény Ottó nevet kapta. A Skócia ellen küldött csapatokat egy Camus nevű parancsnok vezette, aki 1010 körül próbált partra szállni Firth of Fourthnál.

A skótok királya, Második Malcolm szörnyen kétségbe volt esve, az összecsapások során nem szerepelt jól a skótok összevont csapata. A barry-i csatában a Keith (Chatti) család fejének, Robertnek sikerült megölnie a dán hőst, Camust. De a harcokban Robert is halálos sebet kapott. Mielőtt az örök harcmezőkre távozott volna, Malcolm három ujját Camus vérébe mártotta, s az ujjait végighúzta Robert homlokán és pajzsán.

– Igaz Keith vagy. Légy te és minden fiad Skócia nagymarsalljai.

Amikor ez elhangzott, felébredtem. Még láttam a skótok királyának sisakját, halványan, ködbe veszőn. Boldogság öntött el és meleg vér - erre ébredtem. Végül is megdicsőültem, nem? De legalább is túl sokat olvasgattam a városi könyvtárban Örgrytéről meg a Dicksonokról, akik ennek a Robert nevű vikinggyőzőnek a leszármazottjai voltak. 

. . .

Az első hetem lassan telt az új albérletben. Egész nap az iskolában, este pedig abban a városi könyvtárban csücsültem, ami a korábbi lakhelyemhez tökéletesen közel feküdt, a mostanihoz azonban kétszer is át kellett szállnom a busszal. Az sem vígasztalt, hogy álmomban nagymarsall lettem, és a filantróp, nagylelkű leszármazottjaim alapították az első nyilvános könyvtárat – annak az ősét, ahol éppen ültem – Göteborgban.

Az egyik este már alig láttam a sok olvasástól, amikor hazafelé tartottam. A buszon pára sűrűsödött és emberszag. A Centralennél sokan szálltak fel, mint mindig, és ugyan nem nyomakodtak, de látszott, hogy elcsigázottan igyekeznek hazafelé a munkából. Nem szokás ugyanis tolakodni.

A körforgalomnál jeleztem, és ahogy a busz befordult, láttam, a mi megállónkban már csak én szállok le. Elég késő volt, olyan tizenegy körül. A gimnázium hatalmas épülete koromsötéten uralkodott a környéken, csak a vészkijárat lámpái égtek. Az utcában elég sok fa állt, az utcai lámpákat eltűntették a fák kusza lombjai. Sárgás-barnásan vibráltak az őszi levelek. Amit nem szerettem, hogy ősszel minden nyálkás lett. Úgyhogy a lábam alá kellett nézzek, nehogy megbotoljak egy-egy kiálló gyökérben, vagy elcsússzak az avaron.

A gimnázium után a katolikus óvoda, utána a püspök háza, majd a parkoló jött. És éppen ilyen sorrendben lett egyre sötétebb – a püspöknél még égett a lámpa a verandán. Aztán még egy ház, és a szomszédunknál semmi fény, de nálunk sem. A bejárati ajtóhoz közeledve szerencsére a kinti lámpa felgyulladt, legalább azt láttam, hova dugom be a kulcsot. De bent már nem találtam a villanykapcsolót. Az ember pár nap után nem emlékezhet az összes nyavalyás kapcsoló elhelyezkedésére! Elég volt megjegyeznem, mi hol van azon az emeleten, ahol én laktam, meg a konyhában. Bár pár dolog még ennyi idő után sem akaródzott működni. Apró kellemetlenségek, mint hogy nem mindig volt melegvíz a fürdőszobában, és nem bírtam a logikáját megfejteni: mikor van és mikor nincs. Aztán kanalat se találtam a konyhafiókban, kést, villát igen, de kanalat nem. És az előszobai villanykapcsolót sem. Ezért ki kellett a bejárati ajtót nyitnom, hogy a kinti villany félhomályában megtaláljam a kapcsolót. Aztán már gyerekjáték volt a lépcsőházban tájékozódni. Csak, úgy látszik, sokat csöröghettem, mert ahogy mentem fel a lépcsőn, egyszer csak azt hallottam, valaki svédül kiabál:

– Ki az? Ki van ott?

Válaszoltam, majd susmogást hallottam, aztán ugyanaz a hang még egyszer megkérdezte, mintha nem is válaszoltam volna:

– Ki az?

Aztán csak azt éreztem, valami hatalmas és hirtelen légnyomás beborítja az egész fejemet, és elsötétül előttem minden. Valahogy így érezhetett Camus kapitány, amikor a koponyáját beszakították.

Visszakerültem a csatatérre. Láttam Második Malcolmot. Kissé arrébb tőlem ott hevert a dánok Camus-je. Vacogtam, és angyalokat láttam, mintha már Camus is röpködött volna, vagy a negyven hattyú az Északi-tavon. Minden bizonnyal látomásom volt. Csak azt hallottam, hogy a király bejelenti, a mieink győztek. Aztán ahelyett, hogy az időben visszamenve újra átéltem volna az életem során velem történteket – mint minden rendes haldokló –, az időben előrefelé szálltam. Láttam a skót királyokat, és a Keith nagymarsallokat, akiknek időnként nagyobb hatalmuk volt, mint a királynak. Láttam utódom, Robert Keithet, aki birtokainkat kiterjesztette, és a nagy népi hőst, „Dick” Keithet is, akinek a gyermekei kapták először a Dickson nevet. Láttam az aberdeeni egyetem alapítóját, George Marsallt, a püspököket és espereseket, kiket mind a mi családunk adott Skóciának.

Valahogy aztán Svédországba is megérkeztünk.

Persze sok időnek el kellett telnie. A múltat vagy jövőt megszépíti az emlékezet. A várakozás, a bizonytalanság, a szegénység, az utazás nehézségei, az idegen emberek és szokások, az ismeretlen nyelv, a furcsa időjárás – mind-mind az ellen szólt, hogy az ember elhagyja a hazáját.