Ha ezt az attitűdöt tipikusnak ítélt megszólalókhoz kötve képes bemutatni, Juhász Tibor kószáló, megfigyelő versbeszélője feszültséggel telített pillanatokat tár elénk: sűrű, bonyolult előzményekre, társadalmi katasztrófákra visszautaló pillanatokat, amelyek rászorulnak a külső szemlélő pártatlan leírására, hogy összetettségüket megőrizve, a mondott hozzáállást és beszédmódot az ítélkezés igénye nélkül leleplezve íródhassanak meg.

A nyomorról való, jellemzően áldozathibáztató beszéd egyoldalúságát a túlzás, a közhelyhalmozás hatékonyan mutathatja be. Látjuk ezt rögtön a kötet nyitódarabjában (Szükség), ahol a saját (T/1) előítéleteink és szimplifikációink, öntudatlan pöffeszkedésünk hétköznapi fordulatai kerülnek elénk. Nagy és sajnos beteljesítetlen ígéret a kötet egészét tekintve. A kispolgár és a nyomorgó súrlódásaival, előbbi feszengő körülményességével, elmarasztaló érveivel vagy az utóbbi párbeszéd-képtelenségével ugyanis csak a költemények kisebb része foglalkozik, ráadásul nem is egyenletes színvonalon. A Fizetés nélkül vagy az Ahogyan otthon esetében kellő ismeretünk van a megírt helyzetről, a megfigyelt, feszültséggel terhes jelenetekben a legsúlyosabb társadalmi feszültségek éleznek ki banális konfliktusokat, hívnak elő önkéntelen, félig kimondott előítéleteket. Sajnos a hasonló költemények nagyobb része nem kényezteti el ennyire a befogadót. A hézagosan fölvázolt megszólalói perspektíva (Saját bérlet, Gyerekgond) vagy a vers keretét adó alaphelyzet töredezett bemutatása miatt (Ugye, hogy nem nehéz, Szövetség, Vágás) a csattanóra komponált darabok gyakran csak pukkannak egyet a zárlathoz érve. A hasonló problémáktól szenvedő szerepversek (Kereset, Kényszerméret) vagy a korszakrétegek sokféleségét nem keresztülmetsző, hanem külön-külön kupacokba lapátoló cigányság- és településtörténeti szövegek (első ciklus) sem újat, sem különöset nem mondanak a maguk anyagáról.

A kötet versei részben eloldják magukat a szerző szűkebb pátriájaként ismert Salgótarjántól. Más helyszíneket is fölemlegetnek, sőt, inkább általában beszélnek az ország hanyatló vidékeiről, kész fogalmakként hozva játékba egyes földrajzi neveket. A kötet verseinek egyik legfőbb erénye, hogy az elemelt nézőpont képes olyan gyengeségeket kiküszöbölni, amelyek Juhász Tibor legutóbbi prózakötetének szövegeit egyértelműen jellemezték. Ezek ugyanis legkevésbé sem látszottak ki a részletekből: türelmetlen, zsúfolt leírásaik mindentudó jellege szememben lokálpatrióta tudás-fitoktatásként hatott. A megemelt tekintet és a leírások gazdaságossá tétele, megjegyzem, harmonikusabban is megvalósulhatott volna az Amire telik darabjaiban. A bejárt, belátott terek nem éppen aprólékos szöveggé dolgozásával a kötet világszerűsége sokat veszít, az olvasó azt érezheti, a már emlegetett hívószavak, puszta helynevek alapján kellene a tájakat, településeket, amelyeket a versek meglehetősen sematikusan mutatnak be, fölidéznie, elképzelnie. A Salgó blues száraz, fantáziátlan kísérletei után letisztulásnak is lehetne tekinteni az újabb kötet verseinek alkalmanként zavaró hallgatagságát, a túlzó redukció azonban, érzésem szerint, teljes elszegényedéssel fenyeget.

Az Amire telik nem gyarapítja, de hordozza azokat a tulajdonságokat, amelyek Juhász Tibor lírájában dicséretesek. Eredendően olyan költészet ez, amely magabiztosan használja a mögötte sejthető élményanyagot, ura a maga világának. Hozzá kell tennem, ez nem kis részben e világ szűkösségének köszönhető. Fölvethető ugyanakkor, hogy a mondott tér rendelkezik eleddig föltérképezetlen, a szövegvilágba dolgozható részekkel. Lehetséges volna például a leírt környékek tájba kódolt múltjának sokszerű fölfejtése. A kötet felelni látszik a kritikus fölvetésére: ez a felelet az első ciklus, amivel kapcsolatban azonban már hangot adtam aggályaimnak. Nem egyszerű történészi rekonstrukcióra, de a különböző történeti és társadalmi szempontból jelentéses tájelemek vagy akár emberi vonások termékeny egymásba játszására nyílhatna itt lehetőség. Afféle lebegtető játékra, amelyre a kötet szövegeinek egyébként (lásd a Post mortem remek példáját) volna hajlamuk. A lehetőség mégis kihasználatlan marad. Beszédes, milyen keveset tud kezdeni a túlnyomórészt továbbra is salgótarjáni ihletettségű líra a roncsvidék fölé magasodó várromokkal (Ajnácskő felől). Holott egyes versek megszólalóinak (az élményadó közegbe való beágyazottságukkal föltűnő ellentétben álló) tájékozottsága az időrétegek mondott dinamikus összjátékát föltétlenül lehetővé tenné.

Fölösleges, sőt, feszengést keltő jelenség a kötet végére illesztett rövid bibliográfia. Egy szerző, akit ha valami, magabiztos helyismeret és anekdotikus tudás jellemez – szövegei szinte kérkednek ezzel – nem szorul rá, hogy újsághírekre, szociográfiákra utalgasson, szakirodalmat idézzen. Ha az újsághírek megverselése ciklus- vagy kötetprogram volna – de erről szó sincs. Történetírói ambíciókról, az első ciklusban, van, bár amit ott megtudunk, utaltam már rá, van annyira triviális, hogy ne szoruljon szakirodalmi alátámasztásra. Vagyok hiszékeny elhinni a kevéssé meglepő állításokat. Ez az irodalomjegyzék, rövidsége mintha önironikus volna, funkciótlan modorosság.

Verseskötettel szemben talán kevésbé elvárás, hogy hibátlanul szerkesztett legyen vagy kizárólag remekművekből álljon. Juhász Tibor új kötetét szigorúbb megjegyzéseim ellenére is érdemes kézbe venni. A seprűnyelet szorongató bolti eladó, a zavarodott óvónő a társadalmi szakadékba tekintő kisember különféle – remekül megrajzolt – arcai. Az egykori egzisztenciális biztonság halvány emlékeit őrző idős telepiek, akik már a mélységből pillantanak föl, szintén figyelemre méltó figurák, ha kevés szó esik is róluk (Örökség). Van kapcsolatuk, halvány igenlő viszonyuk a közvetlen közegükön kívüli világgal. Hovatartozásuk nem egyértelmű, a testükbe íródó múlt izgalmas. Az efféle kisembereket gyötrő, elgondolkodtatóan kellemetlen élethelyzetek higgadt földolgozását fájdalmasan jóleső olvasni. Lehetne belőlük több, lehetnének többfélék. Egyes versekből mintha elő is kívánkoznának, de a kellő kidolgozás hiányában nem nyernek megragadható arcot, sorsot.

Figyelmet érdemel végül – illesse dicséret az apró könyvtárgy küllemét – a vékony nyomtatvány terjedelmi és a borító vizuális gazdaságossága, valamint az utóbbi segítségével kinövekedő közkút-motívum (amelynek jelentésgazdagságát talán alaposabban is ki lehetett volna aknázni). A borító ugyanis nem hazudik, hacsak a kiemelő, esztétizáló gesztussal nem, amivel ezt a különben is ikonikus tárgyat a sötét papíron lebegni hagyja. Juhász Tibor lírája, igaz, gyakran sematizál, megemelni ritkán igyekszik bármit is. Hozza, amit korábban – egyelőre ennyire telik.