Építettem nektek színházat! – ezzel a felkiáltással szakította félbe Farkas Bendegúz az édesapjával folytatott beszélgetésemet vasárnap délelőtt Budapest külvárosában. A közel hároméves kisfiú, bár látszólag csak az építőkockáiból készített új konstrukciót, valójában kimondta azt, amit mára a Horizont Alkotócsoport alapító tagja is bátran állít.

PRAE.HU: Nem semmi színház!

Nem bizony, aminek a tetején dömper parkol, csak egy különleges hely lehet!

PRAE.HU: A Horizont Alkotócsoport intézményes keretei fölött legfeljebb nagy célok parkolnak. Meddig is?

Az iskolák újranyitásával folytatjuk az élő munkát! A társulatot 2018-ban, feleségemmel, Farkas-Sára Eszterrel azzal a szándékkal alapítottuk, hogy a cselekvésre elszánt ismerőseink kapjanak egy formális helyszínt terveik megvalósítására. Mindketten a színházi világban dolgoztunk, amikor felismertük, mennyien vannak körülöttünk, akiknek társadalmi célú ambícióik stabil bázis, kapcsolati tőke, lehetőségek és strukturális keretek hiányában jobbára inaktívak. Úgy gondoltuk, ha már azt elérjük, hogy ezek a személyek megismerik egymást, tettünk valamit. Így találkozott egy statisztikus, egy színháztörténész, egy drámainstruktor, egy rapper-költő, egy gyógypedagógus, egy dramaturg, egy fotóriporter és két pszichológus. De ezzel nem zár be a kör, folyamatosan keressük az új tagokat. Legfőbb jelszavaink a művészet és a hátrányos helyzetű csoportok. Ilyen közösségek tagjaihoz szeretnénk eljuttatni művészeti, kulturális értékeket. Ismeretségeink révén többnyire színházi emberek alkotják a csapatot, így első lépéseinket mi is ezen az úton tettük meg. Deklarált célunk, hogy a színház csak egy legyen a művészeti ágak közül, amit olyan helyekre elvihetünk, ahol hiánycikk a kultúra. Az országban számos település van, ahol nincs színház, múzeum, jó esetben is csak egy helytörténeti tárlat. Így most a művészet eszközeivel, köztük tantermi ifjúsági előadások alkalmával a perifériára eső emberekre hívjuk fel a figyelmet ott és azok előtt, akiktől senki nem kérdezi meg, mi a véleményük.

PRAE.HU: Nyitott a mai tizenéves korosztály az érzékenyítő, szociografikus előadásokkal szemben?

Pontosan erre keressük a választ! Az eddigi tapasztalatok alapján látjuk, hogy az alapvető probléma a 18 éves kor alatti fiatalokkal szembeni előítélet, mely szerint egy ilyen idős gyereknek nem lehet saját véleménye, ha mégis lenne, az valójában nem számít, hiszen még csak kamasz. Holott kifejezetten fontos képek élnek ezekben a srácokban, és nekünk, a társadalmi felelősségvállalás mellett lehorgonyzott alkotóként erre kell figyelnünk, egyáltalán eljuttatni hozzájuk az üzenetet, hogy kíváncsiak vagyunk a véleményükre. A fogyatékossággal élő emberek szociális inklúzióját feldolgozó előadásaink során arról kérdezzük a tizenéveseket, hogy meglátásaik alapján mit lehetne tenni a nagyobb mértékű elfogadás érdekében. Erre ők beszélni kezdenek, mert felismerik, hogy végre van egy hely, ahol komolyan veszik ötleteiket.

PRAE.HU: Legendás előadásotok a Bendegúz Projekt.

Ez egy klasszikus színházi alapokra épülő előadás, melyet Kárpáti Péter rendezett. Koncepcionálisan a megtörtént eseményeket építettük bele. Ez az egyik legkülönösebb, legszebb munkánk, benne egy olyan jelenettel, amelyben két bébiszitter érkezik a családhoz, és kiderül, hogy a szülők még soha nem bízták másra fiúkat. Majd a színészek ismerkedni, barátkozni kezdenek, míg anya és apa elmennek bevásárolni, Bendegúz pedig egyedül marad két idegennel. Ez így történt a próba alatt. Bendegúz tényleg akkor maradt először egyedül olyanokkal, aki nem tartoznak a családhoz. Hogy emeljek a téten, időközben megszületett második gyermekünk, így hamarosan új szereplővel fogjuk játszani az előadást.

PRAE.HU: Labormunka, biztonságot feltételez a társulatban.

Semmi kétség, kísérleti színház, még sincs mitől tartani! A rendezővel közös szándékunk, hogy a darab után beszélgetésre invitáljuk a közönséget. Kárpáti Péter zsenialitása, hogy nagyon biztonságosan nyúl az ilyen jellegű darabokhoz. Úgy sodor szélsőséges helyzetekbe, hogy közben nem érzed magadat veszélyben. Ez az ő sajátossága, ami megmutatkozik az Önálló című vitaszínházunkban is, melyben négy gyógypedagógus bevonásával dolgoztunk azon, hogy miként hozzunk létre egy olyan előadást, ahol drámai szituációkból adódóan lényegi kérdések indulnak el a látottak után a hátrányos helyzetű emberekről.  

PRAE.HU: Független társulat, vidéki játékok, jellemzően kamaszok alkotta közönség. Eltértetek a bevett színházi recepttől. Nagy a tét, Atilla!

Talán annyira mégsem. Kisvárosi fiatalként saját magamon tapasztaltam meg annak a hiányát, amit a Horizont Alkotócsoport tölt be. Dombóváron, középiskolás éveimben rengeteget olvastam, viszont úgy éreztem, senki nem kíváncsi az olvasmányaimról alkotott véleményemre. Itt fontos megemlítenem Hajós Zsuzsa nevét, aki ekkor indította el színjátszó csoportját és nekem – a velem egy cipőben járó ismerőseimmel – lehetőségem nyílott a gondolataim megosztására. Embernek éreztem magam, és nem a korosztályra jellemző skatulyaként vagy egy polcra tett növénynek, amit öntözni, metszegetni kell. Szeretném, ha ebben részesednének azok a gyerekek is, akik már átélték a meg nem értettség nehézségeit. Így elkerülhető, hogy a fiatalok azzal a sokkoló berögzültséggel induljanak a pályán, legyen az bármi, ami a hallgatásra és megalkuvásra predesztinálja őket, mondván: az egyén véleménye nem számít, arra senki sem kíváncsi, ezért a legjobb, ha befogja a száját, és azt csinálja, amit mondanak neki. Tantermi előadásaink ezekre a problémára is reflektálnak.

PRAE.HU: Hogyan fogadják ezt a pedagógusok?

Természetesen álltunk már zárt ajtó előtt, ugyanakkor mindent összevetve nagyon jó benyomásaink vannak! Elhivatott és cselekvésre kész pedagógusokkal dolgozunk együtt, akiket sokszor a nemzeti tanterv adta szabályok kötöttségei miatt bélyegzünk „kiégett” szakembereknek. Bele sem gondoltunk, hogy az iskolákra jellemző rendszerszintű probléma, mint a már elavulni látszó tízperces szünetekkel tagolt háromnegyedórás beosztás vagy az alaptanterv minősége mennyire megbénítja a tanárokat.  Előadásaink során viszont látjuk, milyen sokat tehetünk a többségében elszánt pedagógusok munkája mellett. A járvány alatt így vittük el 7-8. osztályos fiatalokhoz online részvételi színházunkat (Alazor), az álmokkal foglalkozó darabunkat, amelynek konklúziója, hogy már álmodni sem merünk. Tudományos és féltudományos anyagokból derült ki, hogy a 13-14 éves korosztály egy része nem képes válaszolni a „mi az álmod” kérdésre. Szomorú, hogy nincsenek terveik, vágyaik a fiataloknak, mert anélkül ambícióik se lesznek.

PRAE.HU: Irigylésre méltó a bátorságotok, amivel a színházhoz és a diákokhoz viszonyultok!

Szakértők és a számos terültről érkező társulati tagok nélkül nem menne. Persze az is igaz, hogy nincs téma, amitől meghátrálunk. Most egy, a fogyatékossággal született gyermekek örökbefogadására koncentráló előadást készítünk, fogalmam sincs, mihez kezdtünk volna, ha nem kapunk segítséget a témában érintett gyógypedagógusoktól. És szintén bátor terv José Saramago Megvilágosodás című regénye alapján készülő, nyári premierre számító  összművészeti eseményünk is. Demokráciára nevelési szándékkal törekszik felnyitni a fiatalok szemét az aktivitásra, hogy később döntésképes polgárai legyenek az országnak. Mi ugyanis társadalmi aspektus nélkül nem alkotunk, a változásért dolgozunk. Ha a társadalom jelen kereti között szeretnénk működni, akkor rosszul csinálnánk a munkánkat.

Fotó: Horizont Alkotócsoport