Inváziók rendszerében élve, egy invazív életben, ahol folyamatosan megszállunk és megszállnak, illetve átjárnak és átjárunk, voltaképp az Ember egyik antropológiai tehermentesítő gesztusa és/vagy „önszöktető” kísérlete a tiszta magány tételezése. Nem is az otthon-lét vágyára gondolok, hiszen otthon lehetek megszálltként és megszállóként is, ilyenkor legfeljebb megosztom az otthont, együttműködök vagy egyet-nem-értek az otthoniakkal, de attól még helyet foglalunk az „ott”-ban, ki-ki a maga életrevalósága, vagyis a hatalomakarás parazitizmusában betöltött helyiértéke mentén. Viszont „egyedül” lenni: az már a fejedelmi tisztaság. Valaki „eltakarította” a többit. Az életrevalósága abszolúttá vált (ezáltal irreálissá is), mert legyőzte a többi élet valóságosságát.  

Georges Bataille gyakran a gyermekkorhoz társítja a fejedelmiséget, noha nem feltétlenül úgy gondolunk a gyerekekre, mint akik „egyedül” vannak, hiszen fizikai értelemben, főleg a kortárs társadalomban, szinte soha nincsenek egyedül, vagyis nincs náluk jobb példája a humán parazitizmusnak. Ugyanakkor épp ez a gyerekfejedelemnek, illetve magának a fejedelmiségnek a paradoxonja, a teljes kiszolgáltatottságban megképződő teljes függetlenség.  Hiszen lehet, hogy a gyerek sosincs egyedül, mert mindenki és a minden a része, de ebben az elkeveredésben mégis létrehozza a szuverén tisztaságát, hiszen a heterogén élet az ő, és csakis az ő életvalósága. „Mi” – vagyis a felnőtt és emberi élet, hiányzunk ebből az életből, mert azáltal, hogy közreműködünk a fenntartásában, alávetjük magunkat irrealizáló erejének. Egy gyereknek igazából nincsenek szülei, abban az értelemben, hogy ezek a szülők Mások lennének, vagyis ne lennének a gyerekéi. A felnőtt világ mint tiltás, tabu és norma, csak a gyermeki határsértés érdekében létezik, egyfajta luxusként, hogy a fejedelem a Mások eltékozlása által tárhassa fel saját magánya tisztaságát.  

A gyermek abszolút magánya (mely egyszerre abszolút sokaság és fejedelmi többes) azonban különbözik a felnőttek magányától, mely nem királyi magány, hanem polgári szekuritás. A gyermek nem szökik sehonnan, hiszen számára nincsen törés zoé és biosz között. Életrevalósága fölött nem ez a rendszerszintű differencia határoz, hiszen azt a „semmiből” alapozza meg az élet szuverén erőszaka által. Vagyok – mert élek, de nem azért élek, mert megszült valaki, hanem mert nem lehet nem megszületnem. A gyermek számára tehát a felnőtt nem létezik, míg a felnőtt számára csak felnőttek vannak, hiszen a gyermeki fejedelmiség elzáródott előle. Vagyis a két világ között van is, meg nincs is átlépés. Úgy tűnhet, hogy abszolutizálom ezt a két dimenziót, de fontos hangsúlyoznom, hogy ez az abszolút különbség csak esztétikai értelemben létezik, illetve esztétikai tapasztalatként adódhat csak az abszolútum súlyával. Pszichológiai-antropológiai szempontból infravékony különbségek által tagolható, hiszen a gyermekké-válás és a nem-gyermekké-válás átcsapásai között végtelen számú változási zóna lehetséges.  

De térjünk vissza a felnőttek közé zárt felnőtt magányához, aminek szubjektumtörténeti vetületei is vannak. Adorno fiatalkori Kierkegaard-elemzésében a romantikus bensőségesség modelljét a lovagvár metaforája mentén tárja fel, illetve a kierkegaard-i motívumot kibővíti a polgári enteriőr alakzatával. Az enteriőr térasszociációkat kelt, ugyanakkor egyfajta „tériszony” jellemzi, mert nem csupán a végtelen horizonttal szemben határolja el a véges Ént, hanem egyúttal magával a térrel szemben létesít egy „üres” bensőt, ahol minden térbeli immár csak látszat, puszta Schein. Ezzel függ össze Adorno izgalmas meglátása, miszerint a Kierkegaard-féle enteriőrnek festészeti kvalitásai vannak, mert a csendélet mintájára gyűjti össze és privatizálja a „külső” életvilág motívumait, miközben ez a működés (az áruvá válás analógiájára) egyfajta önelidegenedési folyamatként értelmezhető, miszerint az izolált Én az életvilágot önmaga magánmitológiájaként termeli újra. Lukács ezt a szubjektum-modellt a polgári szekuritás fogalmával politizálja tovább, ahol a „külső megvédettség szigete” a társadalmi materialitás alantas fertőzésétől óvja meg a szellemi bensőségesség higiéniáját.  

A felnőtt polgári szubjektum Én-festészete tehát elzárja maga elől a sokaság terét, hiszen a térben el lehet veszni a sok között. Vagyis a felnőtt magány egyszerre tér- és sokaságredukció. A gondolatmenet mediális vetületét a digitális karanténkultúra felé is kiterjeszthetjük, hiszen a testeken keresztül önmagát realizáló életnek szüksége van egyfajta fertőzési mezőre. A digitális karantén ebből a szempontból tekinthető egyfajta újmediális festészeti enteriőrnek is, mely az alantas testek jelentette veszélyt a tér megvonása által próbálja minimalizálni. Ebben a stratégiában nem egyszerűen a tér limitálásáról van szó, vagyis elzárkózásról, hanem az élet térbeliségének olyan átalakításáról, mely a tér heterogenitását virtuális csendéletként privatizálja, tisztítja és képszerűsíti. Vagyis a karanténszubjektum ugyanúgy létrehozza a „külső védettség szigetét”, mint a Lukács-féle polgári szubjektum, de ennek a higiénikus intimitásnak a feltétele a digitális technológia mint újfajta áru- és képtermelő rendszer. A karanténszubjektivitás ugyanakkor nem működne olyan hatékonyan, ha a polgári felnőttség nem lenne már eleve hasonló önmagányosító képgyakorlatokra berendezkedve.  

A felnőtt magánya tehát képszerű, illetve a végtelennek tűnő élethorizonttal kapcsolatos tériszonyra adott menekülési reakció. Mi minden van abban a „végtelen horizontban”? Gondolhatnánk, hogy „bármi” – és épp a bármiság heterogenitása az, ami ijesztőnek hat. Ez igaz lehet, noha a bármi inkább egy lappangó fenyegetés, mert a társadalmi tér és a végtelen horizont találkozása épp a bármi humanizálására épül. A társadalmi tér nem lehetne térszerű a végtelen horizont affirmálása nélkül, ugyanakkor a biosz és a zoé közti elhatárolás épp ezen horizont antropomorfizálására törekszik. Az életből el kell különíteni az életrevalót, noha az életrevalóság folyamatosan elbizonytalanítja ugyanazt az elhatárolást, ami emberi életként teszi valóssá az életet. Mert „ki” dönt arról, hogy „ki” az életre való? Ez lenne a biopolitika alapkérdése, miközben ez a kérdés már eleve megszemélyesíti, ezáltal pontszerű egységekbe húzza össze a horizontot. Valószínűleg nem tudunk felnőtt magányunkban Embert „játszani” az élethorizont pontszerűsítése nélkül, hiszen a szubjektum-pont üres tisztasága kizárja magából a bármit. De nézzünk szembe vele: a pontszerű tisztaság és a végtelen bármi egyaránt „üres”, az Ember épp a fertőzés artikulálása mentén tud valamilyen lenni, azáltal, hogy „megnyílik” saját tériszonyára, mert a szorongás egy „rés”, a szubjektum-karantén lezárhatatlanságának jelzése. 

Reza Negarastani szerint a járvány a „nyitott” avatárja. A nyitott olyan életimmanens intenzitás, mely az életnek mint formának az ellentéte és áthágása, az az átcsapás, ahol a halál az élettel oltódik be. Ezt a paradox intenzitást az iráni filozófus a nekrofilia fogalmával írja le, mely nem a szervetlenség iránti vágy, hanem a szervetlen vágyszerűvé válása: életrevalóvá tétele. Ehhez pedig radikális nyitottság szükséges, hogy nyitottá váljunk a bármire. A bármi ebben a nyitottságban realizálja magát, amikor kinyit, kipakol és kibelez minket, amikor a szorongás résein behatolva felszakítja a karantént, hogy a tériszonyba beleszédülve testet öltsünk az élethorizont tágasságában.    

Furcsa magmaozmózis, alapokig hatolás. Nem más a létezés, mint idegi létezés, vagyis ingerelhetőség: művészet. Fertőző művészet, illetve a művészet mint fertőzés. Az esztétikai tapasztalat jelentősége itt hangsúlyozódik újra, hiszen a gyermek abszolút magányát ezáltal élhetjük meg fejedelmi többesként. A gyermek nem tud a halálról, mert nem tud rólunk, akik meghalhatunk. Halandó Énként eleve hiányzunk a sokaságból, hiszen a sokaság nem véges. Ez nem azt jelenti, hogy a gyermek számára nincs halál, hanem hogy neki a szervetlen is vágyszerű, mert a halált életként vágyja, ami azonban ellentétes a halálvággyal is. A gyermekfejedelem élő is, meg holt is, miképp a fejedelmiség intézménye is átível az individuális testek között, miközben fejedelemként valóssá teszi ezeket a testeket. Az élet fejedelmiségéről, vagyis szuverenitásáról van szó, melyre nyitottak kell lennünk, akár a fertőzés árán is. A felnőtt tisztaságának, ennek a pontszerű ürességnek, melyben saját Énjét rögzíti, több köze van a halálvágyhoz, mint a gyermeki magányhoz. A halálvágy lehetősége talán épp a fejedelmiség elzáródásából adódik, ahogy bensőnk festészetében memento morira cseréljük az élethorizont tágasságát, ahogy félreértjük a két magány közti abszolút különbségét. 

Megjelent a Prae folyóirat Ragály tematikájú lapszámában (2020/1).