Erősebben, szól rám Reni. Ez így szart sem ér. Beleadom minden erőmet. Reninek igaza van, sietnünk kell, ha nem akarjuk, hogy valaki meglásson minket. Vilire gondolok, ő hogyan csinálná. A két falut elválasztó kiserdőn csend ül, még a rigók is hallgatnak, mintha át akarnák adni a légteret a zihálásunknak.

 Anyukám már biztos keres otthon. Azt mondtam neki, átmegyek Renihez, mert nála maradt a hegyezőm. Három másik hegyező van a fiókomban, de anyukám nem kérdezősködött, nézte a tévét. Ha megtudná, hol vagyok, azt mondanám neki, hogy nem a mi hibánk. Megértené, mert mindenki tudja, hogy a poklonyaiakkal van a baj. Már óvodás koromban hallottam, hogy vigyázni kell velük, mert másmilyenek, mint mi. Meglátszik a felnőtteken is, sápadtabbak, beesett az arcuk, és úgy lóg rajtuk a ruha, mintha az inggel együtt őket is kivasalták volna, de a gyerekeken még feltűnőbb a dolog. Csak rájuk néz az ember, és azonnal meg tudja mondani. Alsóban távolról figyeltük őket. Reggelente busszal jöttek, és a másik osztályba jártak, így csak a szünetekben találkoztunk. Ötödikre aztán sokan elmentek az iskolából, volt, aki családostul elköltözött, másokat beküldtek a városba az egyházi gimnáziumba, így nem volt meg a létszám a két párhuzamos osztályhoz. Akkor vontak össze minket, és azzal azonnal elkezdődtek a bajok is. Addig Reni mellett volt a helyem, de Irén néni új ültetést csinált, és be akarta rakni mellém a második padba Szabó Laurát. Óra után odamentem Irén nénihez, és beárultam Laurát, amiért állandóan szekál és kövekkel dobál az udvaron. Nem mondtam igazat, de aznap a nagyszünetben, miután Irén néni fejmosást tartott neki, és ebből megtudta, hogy árulkodtam, Laura tényleg megdobott egy fadarabbal.

Gyorsan sötétedik, de nem bánom. Most nem akarok látni. Egy autó közeledik, ettől mind a ketten megdermedünk. Túl közel vagyunk az úthoz, nem jöttünk be elég mélyen az erdőbe, féltünk a kutyáktól. A reflektor egy pillanatra megvilágítja Reni arcát. Rosszul néz ki, kicsit úgy, mint akinek hánynia kell. Elkapom róla a szememet, a távolodó autó féklámpáit nézem inkább.

Biztos egy átutazó. A város felé igyekszik, ott kivilágított utcák fogadják majd és színes fényreklámok. Talán észre sem veszi a különbséget Mocsola és Poklonya között. Pedig Mocsolán szélesek és aszfaltozottak az utcák, és a legtöbb házban van internet. Poklonyát a kirándulók romantikusnak tartják, mert a kicsi házak fázósan összebújnak a Púpos sziklái alatt, de ott nincs se csatorna, se vezetékes víz, és a keskeny utcákba szinte soha nem süt be a nap. Poklonyán még a cseresznye sem érik meg. Hivatalosan Felsőmocsolának hívják, és nem külön falu, csak egy régi bányásztelep. Valójában egy idegen ország. Oda születni sorscsapás, mégsem lehet együttérezni velük, mert a poklonyaiak nem olyanok, mint mi vagyunk. Ráadásul mindig történik velük valami. Olyasmi, ami Mocsolán nem szokás. Ottót, az osztálytársunkat elütötte az autó, Marcsi néni a pöcegödörbe esett bele, Zsiga Mártonnak a lombfűrész vágta le a karját. Néha messziről jövő emberek költöznek oda, de annak sosem lesz jó vége. Mint két éve, amikor az a pesti házaspár beleszeretett a tájba. Megvették a legszélső romos házat, felújították, sziklakertet építettek, aztán kávézót nyitottak a fészerben. Függőkert, így nevezték, lampionokkal díszítették a rózsalugast, kitettek néhány zománcozott asztalkát, úgy várták a vendégeket. Eleinte mentek is, főleg pestiek, az ismerőseik lehettek, aztán túl gyakori lett a vízhiány, az áramkimaradás, így egyre ritkábban állt autó a fehér kavicsos parkolóban. Aztán az asszony megbetegedett. Vagy az ágyban feküdt, vagy a kertben bolyongott, és közben úgy köhögött, mintha a lelkét is ki akarná köpni. Hetekbe telt, mire meg tudott halni. A férfi nemsokára tovább állt a profi kávégépével együtt, a Függőkertet meg lampionostul, asztalkástul otthagyta lerohadni. A poklonyaiak heteken belül széthordták a berendezést.

Először a szájat kell betömni, aztán összekötjük a kezeket a hát mögött. Ketten vagyunk egy ellen, mégsincs könnyű dolgunk. Ilonka úgy küzd, mint egy tigris. Mi csak a dolgunkat tesszük, de ő ezt nem értheti.

Aztán ott volt Rác Nóra, aki a létráról esett le. Vasárnap történt, én kint voltam a kertben, láttam a rohanó mentőautót, aztán másnap az iskolában hallottam, hogy elmarad a rajzóra, mert a tanárnőnek gerinctörése lett. Rác Nórát senki sem szerette, ő volt az egyetlen tanár, aki Poklonyáról járt be a tanítani. Ő sem ott született, de egy odavalósi férfihoz ment feleségül. Ezt választotta magának, mondta anyukám, amikor Rácz Nóra fél évvel később a kerekesszékével elsuhant az ablakunk előtt. 

Reni azt mondta, álló helyzetben szokta csinálni, úgy, hogy egy bükksuháng szolgáljon támasztékul, de kénytelen vagyok guggolni, mert Ilonka már az első rúgások után összerogyott, és azóta nem bírjuk lábra állítani. Letérdelni nem merek, nehogy összesározzam a nadrágomat. Ilonka nem választotta ezt. Neki nem volt választása.

Régebben azt gondoltuk, hogy ha nem megyünk át Poklonyára, nem lehet bajunk. Aztán Vili megbetegedett. Pont ő, a legnagyobb, legerősebb fiú, a mocsolaiak vezére. Egyik óráról a másikra szökött fel a láza, magyaron még intőt kapott verekedésért, tornaóra után meg már úgy rázta a hideg, hogy a terem végében is hallottam a foga csattogását. Mire a városból ideért a mentő, hordágyon kellett kivinni, mert nem bírt megállni a lábán. Aznap tanítás után összeültünk, hogy megvitassuk a helyzetet. Félrevezetnek minket, mondta Reni. Az agyhártyagyulladás nem ilyen, akinek az van, az sugárban hány, és fáj a nyaka. Reninek nagy tekintélye volt közöttünk, mert az anyja a városi kórházban dolgozott mint ápolónő. Akkor mi lehet ez, kérdezte Palkó ijedten. Azt nem tudom, de szerintem nekünk nem mondják el az igazat. Ebben mind egyetértettünk. Rég tudtuk, hogy a felnőttek nem beszélnek velünk komolyan, ezért csak a saját eszünkre számíthatunk. Tennünk kell valamit, suttogta Sára. Ahol ők vannak, ott a baj, mondta Dénes. Agyon kell verni mindet, csapott az öklébe Ricsi. Erre többen felhördültek, és egymás szavába vágva vitatkozni kezdtek. Vili nélkül esélyünk sem volt az összes poklonyai ellen. Nem kell mindet, mondta nyugodtan Reni. Hirtelen csend lett. Reni úgy nézett végig rajtunk, mint aki tudja, hogy ő a mocsolaiak új főnöke. Elég egyet-kettőt, elriasztásul, folytatta. Megtanítjuk nekik, hogy semmi keresnivalójuk Mocsolán.

Ilonka erősebb, mint gondoltam. Hasba rúg. Megtántorodom, és lehuppanok a fenekemre. Nem kapok levegőt, és most már nekem is hánynom kell, azt hiszem. Renire nézek. Arca sötét, mint a kút.

Tibivel kezdtük, mert ő volt az, akivel Vili összeverekedett magyaróra előtt. Miatta ment fel a láza olyan hirtelen. Aznap, amikor Irén néni komor arccal bejelentette, hogy Vili meghalt, és fel kellett állnunk, hogy egy perc csenddel emlékezzünk rá, eldöntöttük, hogy Tibinek bűnhődnie kell. Ő is sejthette, hogy mi következik, mert Reni és Ricsi szerint alig védekezett. Egy egész napig keresték rendőrkutyákkal, mire megtalálták a Púpos oldalában. Másnap a rendőrök bejöttek az iskolába is, figyelmeztettek minket, hogy ne szálljunk be idegenek mellé az autóba, aztán elmentek megint. Hogy mik vannak, mondta anyukám vacsora közben apukámnak. Azt hallottam, valami városi buzeráns végzett azzal a gyerekkel. Apukám megcsóválta a fejét, és felhangosította a tévét. Zsiga Márton aznap este engedte ki a kutyákat.

Felállok. Lábam erőtlen, guggolás közben kiment belőle a vér. Ahogy futni kezdek az út felé, mintha ezer tű szúrná a vádlimat.

Tibi nem hiányzott senkinek. A poklonyaiak továbbra is bejártak az iskolába, mintha nem történt volna semmi. Ricsi maradt el helyettük. Először azt hittük, lóg, aztán egy hét múlva már gyanús lett a dolog. Palkót küldtük el hozzá a leckével, meg hogy kikémlelje, mi történt. Nem tudott vele beszélni, csak a nővére volt otthon. Azt mondta, Ricsi kórházban van, mert megmérgezte magát a nagyapja altatójával. Akkor döntötte el Reni, hogy szükségünk van egy második áldozatra. Engem választott maga mellé, mert a lányok keményebbek, mint a nagypofájú fiúk.

Valaki csörtet mögöttem. Nem tudom, hogy Reni az, vagy egy kutya. Már majdnem kiérek az aszfaltra, amikor elbotlom egy faágban. Földre esem, fejjel egy tönknek csapódom. Nem mozdulok, úgy várom, hogy a csörtetés utolérjen, aztán áthaladjon felettem.

A szerző fotóját Szöllősi Mátyás készítette