A mű népszerűségét jelzi az is, hogy csak magyar nyelven legalább három kiadást élt meg különböző címekkel, amelyek eltérő szemszögből kísérlik meg visszaadni az eredeti orosz megnevezést, amely körülbelül úgy fordítható, hogy „A háborúnak nincs női arca”. Talán a korábbi kiadások címei (A háború nem női mesterség; A háború nem asszonyi dolog) nem annyira közeli fordítások, mint az angol változat esetében („A háború nőietlen arca”), mégis mindannyian kifejezik a mű fő ideáját és perspektíváját. 

Alekszijevics kötete ugyanis egy olyan interjúválogatás, amely női szemszögből igyekszik ábrázolni a Szovjetunió részvételét a második világháborúban, azaz a „Nagy Honvédő Háborút”, ahogy az később bevonult az ország emlékezetpolitikájába. Már ez az alapkoncepció is feltételezi, hogy a Nők a tűzvonalban egy feminista, végtelenül humánus, megrendítő, érzékeny, empatikus és nem utolsó sorban realista alkotás is, amely, dokumentarista jellegzetességeinek hála, hiteles és kendőzetlen vallomások gyűjteményeként tárul az olvasó elé. 

Noha a narratíva és a stilisztikai eszközök óhatatlanul magukon viselnek fiktív vonásokat is, a háborút át- és túlélő asszonyok beszámolói tiszteletreméltó, hitelt és figyelmet érdemlő, megkérdőjelezhetetlen igazságokként szólnak a nyilvánossághoz. A többes szám használata pedig nem véletlen, hiszen amíg a szovjet propaganda egyetlen férfias, heroikus, mitizált és egyetemes igazságot hirdetett, addig a szerző interjúi bizonyítják, hogy mindenkinek meglehet a maga kimondott vagy kimondatlan igazsága, és egyik sem értékesebb vagy kevésbé értékes a többinél.

A kötet jellegzetes, polifonikus szerkesztésmódot alkalmaz, amelyben a linearitás másodlagos a szubjektív tapasztalatok mellett: a tengernyi hosszabb-rövidebb történetet nem kronológiailag, hanem tematikailag fűzték össze, és rendszerint a szerző kommentárjai kísérik őket. Az elbeszélő szerepe azonban jobbára a szemtanúkra hárul, ez pedig karakteres énregény-hangulatot kölcsönöz a műnek, amelynek főhőse ugyanaz a személy, ugyanaz a hallgatásra ítélt nő, aki mégis mindig más és más: más az arca, a neve, a személyisége, a háttértörténete, noha mindannyiukat hasonló motívumok kötik össze a bevonulástól a leszerelésen át az emlékekkel való szembenézésig.

Másrészt viszont ez a perspektíva, illetve a sejtetett és kihagyott részletek töredékessé is teszik és kiterjesztik a vallomásokat mind térben, mind időben, így a mű megcsonkított pszichék és életrajzok ezreibe enged betekintést és emeli ezáltal a közös tapasztalatot kozmikus minőségbe. Ugyancsak hatásos narratív eszköz az egyes szám első személy alkalmazása amiatt is, mert ezáltal minden egyes epizód, minden filmkocka és anekdota jelenvalóvá és valóságossá lényegül át, szemünkben pedig jóval többé válik, mint egy közömbös, arctalan archívum, vagy a távoli múlt üres és porlepte fantasztikuma.

Mégsem kizárólag a háborúról és a női sorsokról szól a kötet. A háború ugyanis olyan apokalipszisként jelenik meg, amely univerzális szenvedést eredményez; amely minden élőre és élettelenre kiterjed; amely rendelkezik a maga erkölcsével és törvényeivel, és amely alapjaiban és örökre változtatja meg az embert. Ahogyan arra utal is az egyik interjúalany a kötetben, mindössze néhány nap elegendő, hogy egy átlagos civilből ösztönösen működő harci gépezet, „félállati bestia” váljon. 

Ennek azonban ára van: a nők, leányok, anyák, nővérek és feleségek történeteit olvasva azt érezheti az olvasó, hogy ezek az asszonyok egy elveszett nemzedék tagjai, akiket testi és lelki értelemben is rengeteg olyan elidegeníthetetlen élménytől fosztott meg a katasztrófa, amelyeknek meg kellett volna történnie velük, mégis feledésbe merültek. Első csókok, első ölelések és szerelmek találtak rá a főhősnőkre a háború pusztításában, miközben a többségüknek hirtelen kellett felnőtté válni, ezért vagy egyáltalán nem tapasztaltak meg bizonyos dolgokat, vagy az embertelen harcok torz tükrében élték át életük meghatározó mérföldköveit.

Egyesek közülük mártírként sodródtak az eseményekkel, és nem volt választásuk, mások viszont önként jelentkeztek a haza szolgálatára a férfiak szkepticizmusa ellenére, sokszor akár leleményességüket hívva segítségül, hogy eleget tegyenek vélt vagy valós kötelességüknek. A történetek némelyike akár néhány röpke bekezdéssel is képes felvázolni azt az akaraterőt, eszmét és különleges lelkiállapotot, amely ártatlan, fiatal lányokat és felelősségteljes családanyákat vett rá arra, hogy gyalogosként, kiképzőtisztként, pilótaként, utászként, tankvezetőként, szakácsnőként, mosónőként, vagy éppen kozákokkal együtt lovagló katonaként essen át a tűzkeresztségen és hagyjon hátra mindent egy magasabb rendű küldetés érdekében.

Eközben nemcsak a háború borzalmai jelennek meg, hanem a szovjet diktatúra hazugságai és könyörtelensége is. Olyan hús-vér morális dilemmák és sokkoló tragédiák vonulnak végig a fejezeteken, amelyek mellett a legautentikusabb filmes mementó is olcsó illusztrációnak tűnhet. Bár valahol a kisember hányattatásai és a férfiak árnyékából kitörni vágyó asszonyok állnak a középpontban, ahogyan megigazulnak az elbeszélők beszámolóikon keresztül, valójában ők maguk testesítik meg a néplelket és válnak nemzetté, amely absztrakció helyett érző, lélegző, gondolkodó, ugyanakkor esendő és sebezhető lényként küzd a végsőkig. A szerző későbbi munkáiban is előszeretettel használja ezt az oral historyként definiálható technikát: a politikai számítás és rideg dogmák helyett ezáltal a meleg emlékezet, a személyes benyomások és a szájhagyomány rajzolnak meg előttünk történelmi eseményeket.

Érdemes megvizsgálni az elbeszélők viszonyát is a maguk traumájához: egyesek teljes tagadásban léteznek, és sokszor képtelenek is beszélni a történtekről; mások kifejezetten nosztalgikus, már-már pozitív képeket idéznek fel a háborúról vagy azóta is abban élnek, miközben szintén gyakori motívum, hogy a veterán asszonyok képtelenek beilleszkedni a társadalomba, az pedig nem is hajlandó rehabilitálni őket. A többség azonban megkönnyebbüléssel, valóságos megváltásként fogadja a szerző érdeklődését és lehetőségként tekint arra, hogy végre kimondhassa mélyen eltemetett gondolatait és hallattathassa hangját: ahogy az egyik túlélő fogalmaz, „rettenetes emlékezni ezekre a dolgokra, de talán még rettenetesebb nem emlékezni rájuk”. 

A minden képzeletet felülmúló, gyakran naturalista vagy patologikus halál, szégyen, szörnyűség és iszonyat, amelyek a mű alapélményeiként vannak jelen, gyakorlatilag a végtelenségig folytatható mellérendelői láncolatot alkotnak, a megrázó tényfeltárás mellett pedig hatásos szépirodalmi eszközök és az újságíró, vagy épp interjúalanyai elgondolkodtató megfigyelései árnyalják tovább a vallomásokat. 

Egy ízben azt említi egy asszony: „Költőre lenne szükségünk, aki lefesthetné mindezt. Olyanra, mint Dante.” Az ehhez hasonló kommentárok egyértelműen jelzik, hogy az öldöklés poklában továbbra is megmaradt az igény az olyan értékekre, mint a szeretet, a szépség, a remény vagy a romantika, ezek a menekülési útvonalak és lelki mentsvárak pedig számos történetben ellenpontozásai a kíméletlen brutalitásnak.

Ateisták válnak hívőkké, hívők ateistákká, családcentrikus nők hagyják ott a tűzhelyet és cselekednek otthonteremtő alaptermészetük ellen; korábban piedesztálra emelt háborús hősök gyenge és kiszolgáltatott oldalát ismerjük meg, mialatt jó és rossz körvonalai mosódnak el, és mindenki az „ordas eszmék” játékszerévé válik, ahol már nem lehet egyértelműen határokat húzni jogos bosszú és öncélú kegyetlenkedés között. 

A Honvédő Háború győzelmi narratívájával szemben olyan világ bontakozik ki az olvasó előtt, ahol szinte mindenki vesztes. A szovjet cenzúra komfortjából kilépve érezhetővé válik, hogy ha társul is valamiféle üdvtörténet a haza megmentéséhez, a sokattűrt asszonyok (és férfiak) számára a legnagyobb diadal is csupán keserű pirula.

A Nők a tűzvonalban mindenképpen hiánypótló alkotás: olyan elfojtott forgatókönyvek és elnémított gyónások gyűjteménye, amelyeket végül valakinek a tolmácsolásában ki kellett mondani, meg kellett fogalmazni, a rájuk nehezedő élethazugságokat és koholt étoszokat pedig le kellett dönteni. Noha egyéni élményekről van szó, hatásuk túlterjed pusztán az összegzésükön és a társadalom egészében rezonál, feldolgozásukban így a kötetnek hála a kollektív tudat is kiveheti a maga részét. A sorok mögött visszaemlékező és traumatizált embereket hallgatva pedig felmerül a kérdés, lehet-e utólagos magyarázatot és értelmet adni a viszontagságoknak, ami még mindig csupán egyetlen szelete annak a töméntelen szenvedésnek, amely végleg elhomályosult a történelem ködében.

A manipulatív mítoszokkal szemben a szerző szinte soha nem mondja ki, de érzékelteti velünk, hogy az igazi hősiesség ott kezdődik, ha valaki elviseli és felvállalja az akár évtizedeken át a lelkében hurcolt terhet. Ez azonban még mindig nem nyújt végső vigaszt és fellebbezhetetlen ítéletet a túlélőknek, akik sokszor áldozatok és elkövetők is egyszerre. Sőt, kimondatlanul fel is teszi a kérdést a könyv, hogy van-e egyáltalán lehetőség elégtételt szerezni, megbocsátani vagy továbblépni hasonló embertelen tragédiák után – erre pedig nem is feltétlenül születik egyértelmű válasz. 

A meghökkentő önarckép és a sokkoló bizonyítvány viszont, amelyet Szvjatlana Alexijevics kötete nem csak a szovjetekről, hanem egész tévelygő és elveszett káini fajunkról kiállít, kétségtelenül úttörőek abból a szempontból, hogy az utókor a teljes történet birtokába jusson, a statisztikai számok és történelmi mozgatórugók mögött pedig megroppant és megfeneklett emberi sorsokat is lásson.