Földváry Kinga, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem adjunktusa és kutatója előadásában kiemelte, hogy bár a királydrámák voltak a legkorábbi filmes Shakespeare-adaptációk (János király, 1899), mégsem ezek lettek a legnépszerűbbek: a tragédiák jobban beépültek a köztudatba. A rendezők persze nem mondtak le teljesen a királydrámákról, a magas és populáris kultúra újabb és újabb adaptációkkal gazdagodik tömegfilmen át az indie kultklasszikuson keresztül a művészfilmig; a rendező neve jellemzően nagyobb hívószó, mint Shakespeare-é. Shakespeare az eredeti (angol) nyelv nélkül, töredékében, kontextus nélkül, vagy akár szöveg nélkül is felismerhetően megjelenik olyan művekben, mint az Oroszlánkirály, Trónok harca, Tiltott bolygó vagy Kártyavár.

Földváry kiemelte, hogy a sorozatformátum különösen izgalmas a királydrámák kapcsán: bár eredetileg nem ciklusokban kerültek színpadra, mára ez megszokottá vált színházban, és egyre népszerűbbek az olyan sorozatfeldolgozások, mint A koronák harca (2012-2016). A sorozat a második Shakespeare-királydámatetralógiát dolgozza fel (II. Richárd, IV. Henrik I-II, V. Henrik) olyan jól ismert színészekkel, mint Ben Whishaw, Jeremy Irons, Tom Hiddleston vagy Benedict Cumberbatch. A koronák harca a londoni olimpia évében, 2012-ben indult, amikor a brit nemzeti kultúra ünneplése ugyancsak népszerűvé tette az olyan alkotásokat, melyek az ország történelmét dicsőségesnek mutatják be. Fogadtatásában egyszerre jelent meg a populáris rajongás és a nemes angol hagyományok követésének méltatása. 2016-os évada a Brexit évében sötétebb, komorabb. Mindezek példái annak, hogy a Shakespeare-adaptációk jellemzően hangsúlyosan reflektálnak az adaptálók korára.

Ezzel csengett össze Szőnyi György Endre előadása is. Szőnyi irodalom- és kultúrtörténész, író és egyetemi tanár a Szegedi Tudományegyemen. Shakespeare mediális adaptációiról tartott előadásában hangsúlyozta, hogy Shakespeare művészi és populáris adaptációi a korszakon túl a rendező kézjegyét is magukon hordozzák. Bár a kilencvenes és kétezres években valóban népszerűek lettek a fiatalokat megcélzó, modernizált adaptációk, az olyan popfilmek látásmódja, mint Baz Luhram Romeo + Julietje nem csak trendet követ: Szőnyi szerint épp úgy tekinthetőek szerzői filmnek, mint egy művészfilm zsánerébe sorolható adaptáció.

Szőnyi felvetette azt is, hogy az adaptáció fogalma eleve problematikus, nehezen meghatározható. Az adaptációelmélet egyik kiemelkedő kutatója, Linda Hutcheon szerint például a prequelek és sequelek, vagyis az előzményfilmek vagy az adaptált mű eseményei után játszódó alkotások nem számítanak adaptációnak; ez viszont felveti a kérdést, minek nevezzük Tom Stoppard Rosencrantz és Guildenstern halott című drámáját, mely egyértelműen a Hamletről szól, egy ilyen meghatározás szerint nem számít adaptációnak.

A királydrámák kapcsán a történelmi film fogalma további érdekességekkel szembesít: dokumentumfilm-e, kísérleti film vagy játékfilm? Mennyiben narratíva, mennyiben képi? Mennyiben járul hozzá nemzeti identitástudat építéséhez, és mennyiben emlékezetpolitika? Észben kell tartanunk, hogy Shakespeare forrásai sem voltak történelmileg semlegesek; a szerző saját vízióját követte. Ma már nehéz megmondani, kritikusa vagy híve volt-e kora rendszerének. Szabadon bánt a kronológiával, fiktív szereplőket hozott be. Az ő szerzői vízióját a mindenkori rendező még inkább elvonatkoztatja a történelmi valóságtól, a filmrendezőknek pedig a filmnyelv sajátosságait is figyelembe kell venniük.

Erre kiváló példa V. Henrik, aki a shakespeare-i hagyományban ideális uralkodó és nemzeti hős, de a darabnak számos nyugtalanító eleme és ugyancsak pesszimista végkicsengése van. Laurence Olivier (1944) és Kenneth Branagh (1989) megvalósításai mintha ezeket a különböző olvasatokat szembesítené: Olivier munkáját a brit hadügyminisztérium propaganda osztálya finanszírozta; Branagh munkája a Falkland-háború utáni kiábrándult időszakban született, pesszimistább és háborúellenes. Friss példa a Netflixes The King (2019), mely nem Shakespeare szövegét használja, viszont megjelennek benne  olyan shakespeare-i motívumok, mint Falstaff karaktere. Itt történelem és fantázia vegyül, kulturális emlékezetünk már elválaszthatatlan Shakespeare víziójától.

Földváry Kinga és Szőnyi György Endre előadása mutatja, hogy a Shakespeare-kutatás egyre csak gazdagodik feldolgozandó anyagokban. Shakespeare népszerűsége mind a színpadokon, mind a filmvásznon töretlen, és a televízió reneszánszában is megtalálta a helyét. Shakespeare továbbra is „tükröt tart mintegy a természetnek,” és korról korra, rendezőről rendezőre szemlélhetjük magunkat műveiben.

A Magyar Shakespeare Bizottság előadása
2021. április 23., online