Természetes, hogy a sokszínű, több komikai réteget és figurát mozgató shakespeare-i Ahogy tetszik minden elemére nem lehet reflektálni egy rövid adaptációban. Jó érzékkel kell meglátni azt a pillanatot és azt a problémát, amire rezonál egy mai közönség, akár ismeri az eredeti művet, akár nem. Maros András egy olyan nyitva hagyott kérdésre helyezi a hangsúlyt, ami az eredeti komédiában is problémás, és onnan fejti vissza, mit is mond a szerelemről maga az eredeti mű, felmutatva, hogy mi az, ami ma is éppúgy érvényes, és kínzóan-komikusan igaz.

Shakespeare művének középpontjában két lány unokatestvér, Rosalinda és Célia és egy fiú testvérpár, Orlando és Olivér áll. Így könnyű lesz, mondhatnánk, nem szerelmi háromszög, nincsenek haragvó apák, ősi ellenségeskedés... azaz mégis. A gyűlölet a családi kapcsolatokba van kódolva: Célia apja megfosztja trónjától és száműzi a jogos uralkodót, Rosalinda apját, majd később Rosalindát is száműzi, Olivér, az idősebb fivér pedig kisemmizi öccsét. Ez a drámai háttérszituáció csak egy rövid és nagyon aktuális kiszólásban jelenik meg, mint ahogy elmarad a többi reménykedő és reménytelen pásztori szerelmes és a melankolikus Jacques történetszála is. Ez jelen esetben bölcs döntés: az „újragombolás” egy fő kérdéskörre szűkül.

Jó szemmel találta meg Maros András az eredeti Shakespeare-dráma egyik nyitva hagyott, problematikus megoldását. Ugyan Rosalinda rengeteget játszik a szerelemmel és szerelmesekkel, lányként fiúruhát öltve, fiúként lányszerepben tanítva szerelmesét, Orlandót a szerelem igazi természetéről, az ő happy endjük biztosítva van a drámában, de a Rosalindát hűen kísérő és kicsit háttérbe szoruló Célia összeboronálása a gonoszból egy pillanat alatt jóvá, nemes lelkűvé változó Olivérrel már kevéssé motivált és előkészített. Ezen „instant”, a komikai mechanizmus által megkövetelt megoldásból kiindulva csavart a Webszínház csapata egy nagyot a történeten úgy, hogy az eredeti kérdésfelvetés nem változott.

Mi is a szerelem? Shakespeare-i nagyromantika vagy „tejhabbal összekevert operettpuncs”, ahogy az előadás prológusában látjuk kiírva? Mi győz meg minket az igaz érzelmekről? Sutaságukban is szépen hangzó, fára tűzött versikék vagy emotikonos messenger-üzenetek, slam-stílusban lenyomott „Rozina/moziba” rímek? A trendi, minimalista, csupa üveg és fehér, budai hegyekre néző lakásban jógázik Cili (Hartai Petra), aki Rosalinda-hangú cinikus közönnyel „osztja” barátnőjét, a rózsaszín bébidollt viselő Rozit (Szőke Abigél Lenke), hogy ne dőljön be ezeknek a nyálas „üziknek”. Nagyon szép a kameraállás és a beállítás, ahogy a dominánsabb Cili „földhözragadt” józansággal próbálja meggyőzni az üvegaljú galérián felette álmodozó Rozit arról, hogy „az utolsó, akire szükséged van, egy faszi”. Cili heves szerelem-ellenességében bujkál egy kicsit valami abból a nemi bizonytalanságból, homoerotikus és heteroszexuális kavarodásból, ami a Shakespeare-drámában is megjelenik. 

Az egy lakásban együtt élő mai fiatalok nehézségeire is nagyon okosan reflektál a darab. Valóban, van joga Rozinak ott altatni a fiúját, Orlandót (Kovács Máté) anélkül, hogy ezt megbeszélné Cilivel? Vagy ha ez már megtörtént, hogyan kell a rákövetkező reggelt indítani? Mi a korrekt viselkedés ilyenkor? Igyekezzenek a szerelmesek a reggeli kávé mellett megtéríteni Cilit? És van Cilinek joga azt mondani a fülig szerelmes Rozinak és Orlandónak, hogy a szerelem csak „operettpuncs”? Van joga „védeni” a barátnőjét a szerelemtől és a férfiaktól? Nem irigység ez? A fiatalok lazák, együtt ülnek a kanapén, mégis, úgy tűnik, egy világ választja el őket. És eközben elindul egy olyan hangsáv, mely a korábbi beszélgetést játssza vissza, érdekesen ellenpontozva azt, ami épp elhangzik – bár néha az „új” dialógus érthetőségének kárára (szerencsére a szövegkönyv elérhető a honlapon a kíváncsiaknak).

Szavakkal nem jutnak semmire. A test választ. Becsönget Olivér, és a macsós, bőrkabátos szépfiú (Ódor Máté) láttára Cili elolvad: haját kibontja, dekoltázsát mutatja, flörtöl, és szerencséjére Olivér is ugyanolyan egyértelműen viszonozza vonzalmát. Talán ez a rész a legkedvesebben komikus: érezhető a születő kémia a két fiatal között, mindkettő egyszerre bátor és bizonytalan a flörtölésben, sportról beszélgetnek, futásról, jógáról, pilatesről, de nyilván nem arra gondolnak. Közben szépen ellenpontozza a kibontakozó romantikát az előző dialógusok cinizmusa.  

Izgalmas, gondolatébresztő a Rosalinda-Célia szerepcsere, és a nagyon mai, nagyon trendi környezetbe, kamera- és hangviszonyok közé helyezett jelenet egésze. Szépen, finoman jelzi, milyen bolondok is tudunk lenni, ha fiatalok és szerelmesek vagyunk, mekkora a zűr és zavar, jó és nehéz ebben az egész érzésben, hogyan keveredhet a tiszta költészet az operettpunccsal, a shakespeare-i alap a minimalista lakásbelsővel. Gond nélkül, ha kreatív és jó az alkotócsapat.

Maros András: Tetszik, ahogy
Cili: Hartai Petra
Rozina: Szőke Abigél Lenke
Orlando: Kovács Máté
Olivér: Ódor Kristóf
Kameraasszisztens, focuspuller: Bóna Viktor
Világosító: Vékony Dániel
Hang: Necz Balázs
Mikrofon: Nagy Botond
Smink: Belovai Nóra
Asszisztens: Kovács Krisztián
Jelmeztervező: Bartos Letícia
Felvételvezető: Vízy Laura
Produkciós manager: Kozák Rebeka
Colorist: Vándor Ádám
Gyártásvezető: Óvári Eszter
Animáció: Buda Flóra Anna
Operatőr: Meister Natália Nóra
Rendezte: Magács László
Producerek: Csutak Tamás, Herner Dániel, Magács László
2021. április 21. TRIP/Webszínház
Fotó: Meister Natália Nóra