Választóvonalon állunk: egyik oldalon a kényszeres emlékezet, a rögzítés iránti vágy és a reflexió áll, karon öltve az élmény vagy tragédia, a világátalakulás egyszerinek tekintett, éppen mozduló erejével. Közben viszont folyton ott van az a kétely, hogy mit is jelent, mit hordoz magában egy karanténantológia, ha a fülszöveg ígéretét („Reméljük, hogy ez a világ első és utolsó karanténantológiája”[1]) megtartva utolsóvá lép elő, és mi történik akkor, ha ezzel ellenkezőleg a benne lévő szövegek akaratuk ellenére nem pillanatot rögzítenek, hanem egy átalakulás első mozaikdarabjaiként működnek.

Egymásnak feszül tehát két törekvés: a múlandó konzerválni akarása és az állandósult felejtése. Hogy melyiket is hajtja végre a Cserna-Szabó András és Darida Benedek által szerkesztett A teremtés koronája, azt pedig majd az idő eldönti.

A Helikon által 2020-ban kiadott antológiában huszonhárom, a kortárs magyar irodalom ismert és elismert szerzői által írt novella sorakozik. A szövegek rendkívül sokszínű halmaza a vírus, a magány, az elidegenedés, az apokalipszis, a bezártság és a jelenlét hiányának fogalmai köré szerveződik. A fő csomópont pedig mindezek mellett, nem meglepő módon, az utó- vagy disztópia. A jelen emlékezete, a pillanatnyi valóságunk felborulásával, a szövegeket tér- és időváltásra kényszeríti: a vírus és a karantén léthelyzetének reprezentálására nincs megfelelő beszédmód, hiszen a jelen tere és ideje feltűnően alkalmatlannak, formázhatatlannak, megfoghatatlannak bizonyul. A világ eltorzult valóságának elbeszéléséhez az antológia szövegei különböző hangokat, tekinteteket, beszédmódokat kölcsönöznek: a Három variáció karanténra (Lackfi János) az átírást, az aktualizálást és a paródiát választja, a Szimulánsok (Csabai László), Az etikus bűntárs (Kácsor Zsolt) vagy A bőr (Kiss Noémi) az abszurd nyelvét beszéli, míg például Horváth László Imre Gyógyulás című novellája a disztópia hagyományához nyúl. Ezek a különböző módokon és helyeken megidézett hangok teszik igazán érdekes olvasmánnyá az antológiát. Lackfi szövege azáltal, hogy klasszikus történetmodelleket, műveket idéz meg, a jelenvaló lét abszurditását kezdi ki, felmutatva a valóságunk önmagából „kifordult” arcát. E mellé a tendencia mellé, egy talán reflektívebb narratív koncepciót választva társul Csabai László, Kácsor Zsolt és Kiss Noémi novellái is. Bár ezek nem feltétlenül a tradíció átírásához nyúlnak, mégis a felidézés és az abszurd hatásos egyvelegét működtetik. A Szimulánsok zseniális jeleneteiben, az örkényi abszurd képeit pillanthatjuk meg – Gróf Felsőhorkay Cézár személyében pedig újra és újra a Tóték őrnagyára ismerhetünk.

A laktanyát terrorban tartó kutyafóbiás tiszt még a rejtői világ egy-egy darabját is magán hordozza, mint ahogy ez a „Bözsi mi vagy te? Bolsevita vagy rendes keresztény? – Én, kérem, kurva vagyok.”[2] – dialógus aktuálpolitikai áthallásain kitetszik.

Kácsor és Kiss panelvilága pedig a közép-európai miliő, a házmester-uralom képeit felmutatva a kiszolgáltatottság, az együttélés és az emberi érintkezés újabb és újabb eltolódásaival vet számot.

Emellett a kötetet olvasva az eltávolítás-eltávolodás aktusaiba ütközünk: a jelenünket, léthelyzetünket, tereinket más terek, más idők, más hagyományok megidézésével szólítják meg ezek a szövegek. Az olyan távoli tereket, mint az Otthonról már a híreket sem olvasom el című novella utópikus, olasz, vírusmentes faluját vagy a Boccacio’20 francia garzonjait, távoli idők követnek. Míg Nemes Z. Márió szövege a hagyomány nyelvén szólal meg, létrehozva a múlt és a jelen áthallásainak egy nagyon különleges egyvelegét, Krusovszky disztópiát fest: egy kiüresített világ valóságát mutatja fel.

Mindkét jelenséget, az idő- és a térbeli „kívülre helyezést”, illetve a beszédmódok imitációját, a disztópikus ábrázolás implikálja. Bár a novellák a jelen léthelyzetének megmutatására tesznek kísérletet, a jelen mint emlékezet vagy mint átalakulás megfoghatatlannak bizonyul. Az antológiát a kezünkbe véve azt tapasztalhatjuk, hogy a novellák által felsorakoztatott világok egyszerre nagyon távoli, de mégis nagyon közeli tereket jelölnek. Egy kiüresedett otthon, az emberi érintés folyamatos, már-már természetessé torzult hiánya, a félelem, a közöny – és egy mindent felülíró, a szubjektumra lakatot verő légkör. Mindehhez pedig eszközként társulnak a fantasztikum, az abszurdum, a paródia vagy az imitáció különböző megvalósulásai. Ez a jelenség gyúrja egységgé a kötet szerteágazó novelláit.

 Az összecsengés pedig, amely ezáltal létrejön, rendkívül érdekes tendenciákat rajzol ki: egy olyan tekintetirányítást teremt, ahol a jelen hangjai önmaguk fenntartása, magyarázása és rögzítése érdekében újra és újra a múlt vagy a jövő lehetséges beszédmódjai mögé „bújnak”.

Ebben a koncepcióban az emlékezet egy sajátos modellje tűnik fel: a jelenné vált disztópia terében az egyén, vagy jobban mondva a tekintetet kölcsönző konstrukció csak a hagyomány sodrába beleilleszkedve, más beszédmódok és pozíciók felvételével képes megőrizni önmagát.

Ennek tudatában a cím is az explicit szójáték értékétől eltávolodva mélyebb értelmezést is implikálhat. A teremtés koronája antológia hangok megidézése egy olyan pozíció reprezentálására, mely annyira új és szokatlan, hogy közel sem rendelkezik rögzült, bevett narratívával. Ezáltal az antológia hangidéző döntése mindenképp vízválasztó a kötet megítélésének szempontjából. Kérdéses, hogy tekinthető-e le- vagy elszámolásnak a kötet egy kiüresedett paradigma lehetőségeivel? Érvényes-e még a keletkezés pillanatában a "teremtés koronája"-elv? Újat kezd vagy a jelenlét érdekében hajthatatlanul ismétel valamit? Egyik oldal sem "hibás megoldás". Az ismétlésben minden ott van, ami kifejezheti az új és a régi közötti "szürke mezőt", narratíva vagy az episztémé bukásának pillanatát. Mindent, amit a régi elvesztése és az új várt eljövetele jelent.

Ez az állapot és a hozzárendelt kötet-kompozíció egy erősen ambivalens helyzetet teremt: egyszerre tekinthetünk rá úgy, mint a jelen múltban és jövőben való gyökerezése vagy elraktározása, valamint az ijesztő valóság eltávolítása, elidegenítése, lekaparása a jelenünkről. Ha az előbbit tartjuk érvényesnek, akkor a kölcsönzött beszédmódok, szövegidentitások a megőrzés vagy az emlékezet feltétlen velejárói, melyek lehetővé teszik annak az ellentmondásos helyzetnek a feloldását, mely során az archívum és az archiváló-tudat egybeesik. Abban az esetben viszont, ha az utóbbi kerül felszínre, akkor sokkal inkább – bár itt is egy elhagyhatatlan eszközként – léthelyzetként, egy újfajta világ-tudatként jelentkezik az ambivalencia.

A távollét és a közellét szokatlan játéka ez, mely többé nem „csak” a reprezentálás szükségszerű hozadéka, hanem egy olyan élethelyzet vagy létmód modellje is, mely a jelenbe ragadva próbálja feldolgozni, leküzdeni, rögzíteni és adott esetben átírni önmagát.

A világ pólusainak felbomlásával, az egyszerre nagyon testi és nagyon testetlen létezéssel, a félelemmel, és egy elmondhatatlanul elszigetelt, így individuális, de mégis kollektív sorssal, életlehetőséggel néz szembe az antológia.

Ennek a különleges miliőnek, egységnek köszönhetően a kötet szövegei úgy beszélnek a jelenről, úgy archiválják azt, hogy az idő, a tér és a nyelv távolságaival játszva a befogadók elé saját léthelyzetüket festik fel, hol madártávlatból, hol pedig szinte karnyújtásnyi közelségből.

A kötet szerzői
Bartók Imre, Benedek Szabolcs, Berta Ádám, Csabai László, Cserna-Szabó András, Gerlóczy Márton, Háy János, Horváth László Imre, Horváth Viktor, Kácsor Zsolt, Karafiáth Orsolya, Keresztury Tibor, Kiss Noémi, Krusovszky Dénes, Lackfi János, Mán-Várhegyi Réka, Maros András, Molnár T. Eszter, Szécsi Noémi, Szvoren Edina, Totth Benedek, Zoltán Gábor

[1] Idézet a fülszövegből. = A teremtés koronája, karanténantológia, szerk. Cserna-Szabó András, szerk. Darida Benedek, Helikon, Budapest, 2020

[2]Csabai László, Szimulánsok, = A teremtés koronája, karanténantológia, szerk. Cserna-Szabó András, szerk. Darida Benedek, Helikon, Budapest, 2020, 51.