– Volt nekem egy kecském…

– Nórim!

– ...egy Nórim, tudod-e…

– Anyám!

– ...egy aaaanyám, tudod-e, kirándulni mentek, tudod-e...

– Kalandozni!

– ...kalandozniii menteeek, tudod-e…

– A vizeken!

– ...vizeken át mentek, tudod-e…

– Kavicsot!

– ...kavicsot dobáááltak, látod-e.

Beretva Károlynak van egy húga. A húgának van egy kislánya. Így Beretva Károlynak van egy unokahúga, akit imád, és sok időt is tölt vele, mert úgy alakult, hogy a húga egyedül maradt Nórikával, így elkél a segítség. Beretva szívesen segít Katinak, ha szeretne elmenni vásárolni, futni egyet, megpróbálna pihenni kicsit, vagy ha túlóráznia kell.

Beretva időnként elhozza Nórit a bölcsődéből. Ha jön a hívás, már csapja is le a laptopját a készülő kritikájával vagy a félbehagyott sorozatával, bringára kap, és vágtat. Nóri miatt vett egy gyerekülést kb. egy éve, és bár ritkán szállítja rajta a kislányt, nincs türelme le- és fölrakosgatni, no meg előfordult már, hogy olyankor lett volna szükség egy gyors fuvarra, amikor az ülés a garázsában vesztegelt, Beretva pedig a város egy másik pontján szódázott. (Egy jó ideje nem is fröccsözik délutánonként, csak este engedi meg magának ezt a luxust, amikor már nem számít hívásra. Jobban is érzi magát.) Így nagy zörgések, csattogások közepette teker a városban az üres gyereküléssel, ráadásul a hátsó csomagtartóját sem tudja használni. Igaz, előfordult, hogy egy stóc Cellulózt rászíjazott valahogy az ülésre, és úgy vitte haza a szerkesztőségből. Mivel csak az öve volt nála, amit használhatott, majdnem felradírozta az aszfaltot egy kanyarban, amikor elkezdett lecsúszni róla a nadrágja, és fél kézzel azt próbálta igazgatni. Azóta egy gumipók is rendre ott figyel a vázra tekerve.

Nóri két és fél éves, nagy dumás. Amikor hátul ül, végigénekli az utat hazáig, jobbára általa költött szövegekkel, amiket ügyesen igazít hozzá a dallamhoz („Én Istenem, adjál számlát”) – de ha kell, szépen elnyújtja vagy felpörgeti itt-ott a szótagokat. Beretva sokat tanul tőle a költészetről. Néha a kislány abbahagyja az éneklést, és rácsodálkozgat az elhaladó dolgokra: „Jaaaaj, egy cica!”, „Ez mi? Ez az aranyeső!”, „Na, itt van a kukás bácsi!” Beretva ilyenkor fél kézzel óvatosan hátranyúl, és megsimogatja a kislány karját. Ezt egyébként is csinálja, hogy meggyőződjön a testi közelségéről, ilyenkor megtapogatja az övet is, mert rémálmaiban már előjött, hogy elfelejtette bekapcsolni, és Nóri kirepült a székből. (Szerencsére ilyenkor mindig felriad, és nem álmodik tovább.) Azután kezdte ezt álmodni, hogy egyszer csak otthon vette észre, hogy tényleg nem kapcsolta be a gyereket, és emlékezett is rá, hogy jobban kilengett a bringa hátulja időnként – de Nóri nagyon ügyesen a székben maradt. Hála Istennek megúszták, Beretva azóta kanyaronként hátranyúl ellenőrizni.

Körülbelül húsz vagy huszonöt perc alatt érnek haza a bölcsiből, attól függően, hogy Beretva melyik utat választja. Jobb szereti a kisebb, kevésbé forgalmas utcákat, van, hogy még nagyobbat kerül, a komolyabb kereszteződésekbe sem belemenve. Ha egyedül van, nem bánja, ha a biciklisáv mellett száguldoznak az autók, de ha ketten mennek, nagyon óvatos, és a fülesét sem teszi föl sosem. Mindent hallani akar. Amikor hazaérnek Kati lakásába, amely egy kertvárosi lakónegyedben van egy kétszintes ház felső emeletén, Beretva leállítja a bringát, óvatosan kiveszi Nórit az ülésből, aki azonnal meg is kapja a kötelező tigrises szopogatóst. Ezt Beretva a sarki ABC-ben szerzi be, ha látványosan siet, az eladó már magától hozza a kasszához. A kislány annyira szereti, hogy rögtön nekiáll csócsálni, a nagyjából fél perc, amíg ez lefoglalja, elegendő Beretvának ahhoz, hogy lecsukja a biciklit, és megkeresse Kati lakáskulcsát. Mikor először vette ki Nórit, a gyerek azonnal rohamban kezdett szaladni a járda, és a járdán túl az úttest felé, Beretva hiába kiabált utána, mintha meg sem hallotta volna. A biciklit a tároló mellé ejtve rohant utána, és még időben elkapta… Teljesen leizzadt az élménytől, a bringát aztán fél kézzel próbálta felállítani és lecsukni, amíg a gyereket a kapucnijánál fogva tartotta. Persze próbálják tanítgatni, hogy ne szaladjon el, de a szopogatós-trükkel egyszerűbb elébe menni a dolognak. Beretvának nincs rutinja, de vannak ötletei.

A lakásban aztán azonnal játszani kell. Előbb lovacskázást, ahol Beretva a ló, Nóri pedig a nyakában ülve hajszolja az asztal körül, majd amikor a lovacska elfáradt (ez néha elég hamar megtörténik, mert Beretva nincs edzésben), leülnek uzsonnázni. Beretva nem tud énekelni, de csinálja, mert csak így tudja Nórikába adagolni a felbontott bébiételt. A kislányt nem zavarja a hamis ének, leköti a figyelmét, és legjobban azt szereti, ha a kecskéset „meséli” Beretva úgy, hogy az róluk szóljon: a dalba bele kell szőni, merre jártak, mit csináltak. Aznap, vagy „dél körül”, amely utóbbi terminus tulajdonképpen a múlt egy tetszőleges pontjára utalhat. Éneklés közben Beretvának általában sikerül az étel egy részét beleegyensúlyozni Nórika szájába, de előfordul, hogy már „egyedül!” szeretne enni. Ilyenkor Beretva csak figyeli a malackodást, és igyekszik szórakoztató lenni, hogy a gyerek minél később unja meg az ún. evést.

Később Nórika odahozza Beretvának a kedvenc könyveit, „azt olvassad!” felkiáltással. Bekuckóznak egy nagy fotelbe, a kislány előhozza kedvenc jószágát, a Lajhárt, és annak fülét szopogatva hallgatja Beretva olvasását, figyel, és időnként kérdez, kommentál. Gyakran a Szürke Csacsi, a Félszemű Maci és Zsuzsi Baba is csatlakoznak. Beretvának ez a kedvenc időtöltése, még ha olykor elege is lesz egy-egy könyvből – de ahogy a kislány tágra nyílt szemmel hallgatja harmadjára is Szutyejev sünis meséjét vagy Lanczkor Gábor Gufóját, Beretva nem tud nem csordultig lenni örömmel.

Mióta életének nóris szelete valamelyest kitudódott, barátai és üzletfelei próbálnak tőle gyerekkönyvkritikát vagy gyerekverset kérni, de Beretva elzárkózik. A gyerekkönyvekhez nem ért jobban azáltal, hogy az utóbbi másfél évben jelentősen megnövekedett a fogyasztott mennyisége, és azt is látja, sejti, hogy Nóri nem reprezentatív befogadói minta. Más gyereket nem ismer. Gyerekmesét megpróbált írni, le is közölte egy obskúrus lap, de hogy Nórinak nem is merte felolvasni, arra indította, hogy akkor ezt inkább ne erőltessük. Kati persze elolvasta neki „Karcsi” meséjét, és Nóri néha használ is olyan szófordulatokat, amelyeket onnan vett, mint a „nyuszita biblia” vagy a „nórmeneutika”, de ettől Beretva csak még erőltetettebbnek érzi az egészet. Azokat a szófordulatokat szerette, amelyeket Nóri maga ötlött ki. A „Kincs, ami nincs” analógiájára, amikor elfogyott a paradicsom a hűtőből, úgy kommentálta: „pancs, ama nancs”. Úgy döntött, hogy Nórit egyelőre kihagyja élete irodalmi fertályából, és viszont. De havonta legalább egyszer benéz a közeli Pagonyba, és vásárol unokahúgának valamilyen gyerekkönyvet. Kati jobban szereti, ha „cukit” hoz, és nem „olyan felforgató izét”, de Beretva nem enged. „Könyvet bármilyet hozhatok.”, közölte az anyával, és Kati nem ellenkezett. Könyvelőként dolgozik, és Beretva tudja, hogy nincs sem ideje, sem energiája, hogy utánanézzen a gyerekkönyveknek. Valami miatt mégsem akarja Nórit a tévé vagy a tablet elé szoktatni, így valójában örül, hogy Beretva választ. És általában jól választ. Igaz, előfordult már, hogy egy-egy tabukönyvet a szekrény mögött talált meg, olyan helyen, ahol a kislány biztosan nem fér hozzá.

Mire Kati hazaér a munkából, Beretva rendesen lefárad. Nóri nem különösebben rosszcsont kislány, de azért tud pörögni, jó sokat kérdez, és a lakás még úgy is tele van olyan helyekkel, ahol megütheti magát, elcsúszhat szaladás közben, leeshet valamiről, magára ránthat vagy lenyelhet valamit, hogy folyamatosan irtják az üthető, csúszható, rántható, nyelhető lehetőségeket. Beretva tudja, hogy aznap este dolgozni már nem fog, csak egy sör mellett bambul majd valamilyen faék egyszerű szinkronizált sorozat előtt, és bármennyire is imádja unokahúgát, azon mereng, hogy Kati vajon hogy bírja ezt tolni 0-24-ben...

(Borítókép: Vlagyimir Szutyejev Vidám mesék című borítójának részlete.)