A művészet különös képessége, hogy fényt sugároz a legnagyobb sötétben is. Nem visszaveri felületéről a fényt, hanem önfénye van.

A művészek önfényükkel világítják be a világot. Ha kell, elöl vonuló fáklyák, máskor közösségszervező tábortüzek, máskor lélekmelengető mécsesek.

A táncosok, színészek, artisták, énekesek, mind az előadóművészek e belső fényt különös energiával sugározzák magukból: hiszen jelenlétük nélkül nincsen a művészetük sem.

Az elmúlt egy év pandémiája alatt ezek a művészi lángok különösen sokat adtak, hiszen pont az előadóművészi szféra volt az, amelyiket a leginkább megviselte a válság. A színházak, előadó- és koncerttermek, a cirkuszok mind kénytelenek voltak bezárni kapuikat a közönség előtt.

Ám ahol egy ajtó bezárul, ott kinyílik egy ablak. Ha van kéz, amelyik kinyitja, ha van szív, amelyik reményteljes szívdobbanásaival vezeti ezt a kezet.

Előadó- és cirkuszművészeink szíve így dobogott. Embertelen körülmények között emberfeletti erővel kinyitották és egy éve folyamatosan nyitva tartják ezt az ablakot. Performanszokkal, a közösségi médiában, online előadásokkal, fáradhatatlanul újabb és újabb ötletekkel és játékokkal.

S a nézők felé árad így is a fény, átélhetik a csodát, feltöltekezhetnek, reményt kaphatnak, hogy érdemes kitartani, túlélni, és miért érdemes.

A művészet fénye az életből és az élet szeretetéből árad. S ez különösen igaz a minden előadáson és komolyabb trükk során a halállal farkasszemet néző cirkuszművészetre.

Az artisták mosolya nemcsak a sikerült gyakorlat utáni örömnek szól, nemcsak a közönség ovációjának csillogó visszatükröződése, hanem elsősorban azt jelenti, hogy ma, itt, Önök előtt, ismét legyőztem a halált!

Érezzük és vegyük át ennek a mosolynak az életszeretetét és életenergiáját! Legyen reményünk belső motorja ez a hit és erő – töltekezzünk fel belőle, különösen ma, a Cirkuszi Világnap alkalmából!

Fotó: Urbán Ádám (Szent Boszorkány premier)