PRAE.HU: Számos országban éltél, hogyan viszonyulsz ehhez a sok változáshoz?

Marosvásárhelyen születtem, Budapest volt nekem az első „külföld”. Négy országban éltem eddig, mindenhol otthon vagyok, de mindenhol idegen. Sehová nem tartozom igazán, amitől nem vagyok feltétlenül boldog, de mindenesetre szabadságot jelent.

PRAE.HU: Budapesten végezted a Színművészeti Egyetemet, gondolom, nagy fordulópont volt.

Soha nem akartam bábszínész lenni. Prózai szakra jelentkeztem 18 évesen, oda nem vettek fel. Békés András viszont felvett a bábszínész szakra, abban az évben indult az első bábosztály. Bábosnak lenni az SzFE-n, ahol gyakorlatilag másodrangúnak számítottunk, életem talán legnehezebb meccse volt önmagammal. Klasszikus értelemben nem voltak mestereim. Inkább később gyakoroltak rám hatást olyan színházi alkotók, mint például Armin Petras vagy Milan Peschel, a palermói képzőművészek és kísérleti zenészek.

A Főiskola után Debrecenbe szerződtem többedmagammal. Az ott töltött két év a másik borzalom volt az életemben. Ott azzal szembesültem, hogy ha úgy, meg ott kéne színházat csinálni, akkor inkább abbahagyom. Emellett felismertem, hogy tudok szereplés nélkül élni. Aztán meglátogattam Berlinben két magyar barátnőmet, és akkor lett világos, hogy nem szabad olyan helyzetben maradnom, ami minden szempontból boldogtalanná tett.

PRAE.HU: Kint ragadtál Németországban?

Annál azért hosszabb ideig tartott, mire kiköltöztem. Turista útlevéllel jöttem, és volt még Magyarországon előadásom, azokat még lejátszottam. Akkoriban háromhavonta el kellett hagyni Németországot, hogy visszaengedjenek. Bébiszitterkedtem, hogy járhassak nyelviskolába, szerény körülmények között éltem. Aztán egyre hosszabb ideig maradtam kint.

PRAE.HU: Hogy kerültél Berlinben a Maxim Gorkij Színházba?

Nagyon sorsszerű volt az odakerülésem. Nem is gondolkodtam abban, hogy színészként dolgozzak kint, sőt elkezdtem egyetemre, a Freie Universitätre járni, színháztudomány és judaisztika szakra. A második szemeszter környékén megismertem véletlenül egy német dramaturgot, aki mesélt a Maxim Gorkij Színház új igazgatójáról, Armin Petrasról (aki azóta Magyarországon is rendezett, mégpedig Dragomán Máglyáját). Említette, hogy épp meghallgatást tart, amire elmentem, és bekerültem a színházhoz, ami után öt évig játszottam ott. Így a tanulmányaim félbemaradtak, amit megbántam azóta, de fizikai képtelenség lett volna bejárni az egyetemi órákra a színház mellett. Ez is elég nagy fordulópont volt. Nagyon vonzott, hogy újra lehet készülni, tiszta lappal indulni, egy olyan helyen, ahol nem baj, hogy nem ismernek. Volt bennem valamiféle bizonyítási vágy is.

Belecsöppentem egy kőszínház mindennapi életébe egy munkamániás igazgató alatt. Rengeteg bemutatónk volt, ami fizikailag, szellemileg is nagyon nehéz volt. Annyira küzdöttem az elemekkel, hogy fel se fogtam akkor, hogy ez milyen nagy dolog. Ez egyébként is jellemző rám. Soha nem építettem tudatosan a pályámat, és alkatilag képtelen vagyok adott pillanatban büszkén megélni a sikert. A nagy fordulópontokat felfogom, csak inkább beleengedem magam, megélem minden pillanatát egy-egy új hatásnak, hagyom, hogy magával sodorjon, ami aztán sokszor újabb fordulópontot hoz magával, de abban a pillanatban ezzel a részével nem foglalkozom.

PRAE.HU: De visszatekintve értékeled, büszke tudsz rájuk lenni?

Igen, abszolút. Azóta is meghatározza az életemet az ott töltött időszak. A gondolkodásmód és szabadság, illetve a színészkollégák mérhetetlen bátorsága és felkészültsége, amit ott tapasztaltam nagyban befolyásolták a színházhoz, önkifejezéshez való viszonyomat. A színészek egyszerűen „felnőttek voltak”, és felnőttként voltak kezelve, igenis volt önálló alkotói lehetőségük, amivel éltek is. Én mindig is problematikusnak láttam a bekövesedett hierarchiát, a tekintélyelvű oktatási vagy munkahelyzetet. A színészi munkámra Berlin előttről úgy emlékszem, mintha bölcsődésnek lettem volna kezelve, amit, mondanom sem kell, el is fogadtam. Elhittem, hogy nekem, mint fiatal, helyes kislánynak nem lehet egy önálló gondolatom sem.

Kunstfabrik am Flutgraben, Berlin 2019

PRAE.HU: Berlinben melyek voltak számodra a legemlékezetesebb szerepek?

Az egyik, amit egészen biztos, hogy soha nem fogok elfelejteni, mert nem tudtam megoldani, és máig álmodom vele, az Ibsen Solness építőmesterében Kaja Fosli szerepe. Rémálom volt. Petras rendezte, és szerintem neki is kudarcélmény voltam benne. Menthetetlen voltam Kaja Fosliként, ő sem tudott segíteni. De majd rákérdezek erre, mert épp újra felkért, hogy kutassunk együtt egy témában, és csináljunk együtt előadást, úgyhogy szoktunk találkozni. De Petras írt akkoriban egy darabot, a Mala Zementbaumot, én voltam Miss Kelet-Európa 2000. Milan Peschel rendezte. Azt nagyon szerettem.

PRAE.HU: Gondolom, volt más olyan szereped is, ami kellemes élmény volt.

Egy 2004-es német filmből készítettünk például adaptációt. A film címe Die fetten Jahre sind Vorbei, Edukators címen ment Magyarországon. Anarchista fiatalokról szól, akik a „gonosz kapitalistákkal” akarnak kibabrálni. Ebben játszottam a főszerepet, amit nagyon szerettem. Színészként nekem nagyon fontos, hogy milyen szerepet kapok. A Gorkijban is nagyszerű színészekkel, rendezőkkel dolgoztam, de azért egy kőszínházban el kell mindent játszani, amit az emberre kiosztanak, teljesen függetlenül attól, hogy van-e bármi köze a témához, az alkotói csapathoz. Szóval futószalagon gyártjuk az előadásokat, ami egy olyan rendszer, amivel nekem nehéz azonosulni. Ettől még sok mindent nagyon szerettem, izgalmas volt ott, mint például a Die Fetten Jahre, ami remek élmény volt Frank Abt rendezésében.

PRAE.HU: A közönség szempontjából érzékelsz különbséget a magyar és a berlini között? Milyen hatásmechanizmusok működnek másképp?

A német közönség bátrabb. Nem ülnek fegyelmezetten végig egy felvonást, ha nem tetszik nekik, felállnak, kimennek. Kevésbé jól neveltek, kevésbé működnek szabályok szerint.

Die Fetten Jahre sind Vorbei, Maxim Gorki Theater, Berlin 2007

PRAE.HU: Célod, hogy hatást érj el?

Persze. Engem nagyon érdekel, hogy ha az ember önkifejezéssel foglalkozik, akkor lehetőleg az életünkben, társadalmunkban jelen lévő kardinális problémákat vessünk fel. Nem az emocionális reakciókra gondolok elsődlegesen, hanem annak elérésére, hogy a közönség továbbgondolja a közös problémáinkat. Ezért is kell új szövegeket írni, feldolgozni, színre vinni: sokkal inkább szükségét érzem ennek, mint újra és újra Shakespeare-t játszani. Egyre inkább azt látom nemcsak Magyarországon, hanem a világon mindenhol, hogy a populizmus, a jobb oldalra tolódás elképesztő méreteket ölt, ahogy a társadalmon belüli szakadás, a szegénység is, amiről nem tudjuk, meddig fokozódik a nyugati társadalmak bizonyos részein. Ilyen téma a családon belüli erőszak is, amiről írtam is darabot, Hatás alatt a címe. Életbe vágó lenne ezeket a kérdéseket és a múltunkat feldolgozni. Igaz, hogy ezekről klasszikusokon keresztül is lehet beszélni, de a tévé, a filmek, az internet világa egyre inkább arra buzdít, hogy egyenesen mondjuk ki a lényeget, az akut problémákat, és célzottan foglalkozzunk velük.

PRAE.HU: Mennyire motivál téged, hogy sikereket érj el?

Bennem a sikerhez való hozzáállás nagyon ambivalens. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem örülök a jó kritikának, de nem határozza meg a mindennapjaimat. Mint mondtam, én nem építettem tudatosan a pályámat, és épp most, a pandémia idején, a nagy semmiben gondoltam bele, hogy nem lehet az idővel ennyire könnyelműnek lenni. Ami az én esetemben azt jelenti, hogy nem halogatható az a sok minden, amit meg szeretnék valósítani. Rengeteg közölni valóm van, csak lusta vagyok, és lebénít néha a félelem. Amikor megmutatom másoknak azt, ami bennem van, szeretném, ha tetszene nekik. Szóval igen, kell a siker, de sosem vágytam arra, hogy újságok címlapján jelenjen meg a retusált portrém. Ehhez hasonló érzés, hogy tudok taps nélkül is boldog lenni.

A Gorkij Színház időszakában fedeztem fel, hogy többféle önkifejezési formát lehet találni. Palermóban is éltem pár évet, amikor már szabadúszó voltam, ott képzőművészekkel hozott össze a sors. Több élő performanszot csináltam Claudia di Gangival, egy palermói képzőművész-performerrel. Nagyon izgat ez a műfaj, éppen most is dolgozom két performace-tervemen. Forgattam egy Milza című saját experimentális filmet, palermói és magyar barátokkal: Fátyol Hermina játszotta a főszerepet, Spáh Károly volt az operatőr, az akkor még létező Inforg Stúdió befogadott minket. A 42. magyar filmszemlén le is vetítették. Az izgalmas időszak volt. Engem ezek a projektek motiválnak.

PRAE.HU: Említetted a kritikákat. Rálátsz a berlini, sőt palermói és magyar kritikaírás jelentőségére?

A palermóit nem tudom, ott igazi undergroundban, vagyis rendszeren kívül éltünk, dolgoztunk, nem foglalkoztunk a „rendszeren belüli” kritikákkal. A német kritikaírásnak jóval jelentősebb szerepe van az újságot olvasók körében. Márpedig Németországban a felnőtt olvasó emberek olvasnak újságot. Itt egy kritika meg tud buktatni egy előadást. Én is játszottam olyan darabban, amiről rengeteg rossz kritika született, és ez annyira meghatározta a színházba járók kedvét, hogy hamar le kellett venni a műsorról. Ennek az ellenkezője is meg tud történni. Magyarországon pedig azt vettem észre, hogy a kritikának nincs olyan súlya. A színházak törzsközönsége attól függetlenül megnéz mindent, hogy mit írnak róla. Lehet, hogy ennek gyökere valahol a történelemben keresendő, a szabad véleménynyilvánítástól való általános félelemben. Berlinben más a véleménykifejezés kultúrája, tradíciója. Kint a kritikának ugyanúgy jelentősége van, mint annak a gondolatnak, hogy az ember igenis tud tenni a sorsa alakulása érdekében, és ha felemeli a hangját, ha igazságtalanság éri, akkor szól érte, annak lehet eredménye. De nem elég színházrajongónak lenni ahhoz, hogy írjon róla az ember. Komoly szakmai felkészültség áll a kritikusok mögött.

PRAE.HU: Fontos szerinted a színművészet intézményes képzése?

Nem, inkább legyen egy Freeszfe Egyesület. Függetlenül attól, hogy milyen papírt tud adni.

PRAE.HU: Igen, de ott tanárok szisztematikusan tanítanak ugyanúgy, mintha intézményes lenne.

Ilyen értelemben igen, fontos az intézményes képzés. Közben eszembe jutnak azok a színészek, rendezők, akik sosem tanultak intézményben. De az is mindig kiderül, hogy egy intézmény nagyon komoly szellemiséget hordoz és közvetít, ami szintén elengedhetetlen része a tanulmányoknak, a kultúrának, a társadalomnak.

Mala Zementbaum, Maxim Gorki Theater, Berlin 2008

PRAE.HU: A közösségi média mennyire határozza meg a saját pályádat?

Lehet a Facebookot arra használni, hogy az ember összegyűjti magáról a fotóit, meg lehet az előadásokat promotálni. Közönségszervezés céljából egészen jól működik. De van rengeteg ismerősöm, aki nincs is fent a közösségi felületeken, sokan nem használják.

PRAE.HU: Ezek szerint nem ezen múlik, hogy kapnak-e munkát.

Nem hiszem, hogy színészi munkát ezen keresztül kap az ember. Nem gondolom, hogy ez meghatározza a pályát.

PRAE.HU: Segítik a pályakezdő fiatalokat Németországban?

A végzős színészeknek van arra lehetőségük, hogy színház-igazgatók által tartott meghallgatáson vegyenek részt, ahol meg tudják magukat mutatni. De azért itt is rettenetesen nehéz – főleg a járvány kitörése óta. Igaz, a kőszínházak nagyon komoly segítséget kapnak az államtól, mégis lefaragják a fizetéseket, a szabadúszó vendégeket lemondják. Az eddig sem nagy lehetőségek is egyre jobban csökkennek. Nagyon telített a pálya, ezért is nehéz elhelyezkedni.

PRAE.HU: Filmekben is szoktál játszani…

Igen, a Buharov testvérek filmjében játszottam, ahogy performansz-színházat is csináltam velük Grazban, Pesten meg itt, Berlinben is. Ez mindig remek élmény. De a film nem talált meg engem még igazán. Pedig... jó lenne.

Engem nagyon kikészít a színészpálya lóvásárszerűsége, és ezzel a kiszolgáltatottsággal soha nem tudtam igazán mit kezdeni. Én akkor érzem magam szabad és boldog embernek, amikor nincs rajtam a megfeleléskényszer súlya, amikor performanszokat csinálunk, kísérleti filmet forgatunk, vagy a saját projektjeimen dolgozom akár magányos farkasként. A megélhetés így nehézkes, ezért is kell olykor olyan munkákat elvállalni – például Magyarországon forgó külföldi filmekben, sorozatokban – amelyek jól fizetnek.

PRAE.HU: Van valami megfogalmazott célod, amit szeretnél elérni?

Épp egy saját írásom megrendezésének kapujában vagyok – célom, hogy ezt meg tudjam csinálni. Kaptam is erre támogatást az NKA-tól. Ez a már említett Hatás alatt című darabom, melynek a következő évad első felében lesz a bemutatója a Jurányiban. Távlati célom, hogy szabad emberként, szabad alkotóként, színészként élhessek sokáig – és bolyonghassak még kicsit ismeretlen helyeken, amelyek nagy hatással lehetnek rám. Majd, ha a lányom leérettségizett, nyakamba veszem a világot... rengeteg felfedeznivalóm van még.

Fotó: Maxim Gorki Theater, Kunstfabrik am Flutgraben, Réti Iringó

A prae.hu művészeti portál Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projektje szempontjából különösen fontos Réti Iringó tapasztalata, akinek a színházhoz, önkifejezéshez való viszonyát a gondolkodásmód és szabadság, illetve a színészkollégák mérhetetlen bátorsága és felkészültsége, amit Berlinben tapasztalt, nagyban befolyásolták.