PRAE.HU: Számos külföldi kiállítás és előadás, képzőművészeti díj és felkérés van már a hátad mögött, miközben rendkívül fiatal vagy. Hogyan kezdődött a nemzetközi pályád?

Már a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen sikerült több külföldi lehetőséghez, pályázathoz jutnom. Például a csehországi Karlovy Varyba is így jutottam ki egy nemzetközi versenyre, amelyet üvegtervező diákok számára rendeznek. 2013-ban Love Engine című munkámat a technikai bravúrért különdíjjal jutalmazta a zsűri. 2012-ben, a Tallinnban töltött Erasmus-félévben készítettem, és a csehországi siker után dőlt el, hogy a hazai közeg helyett a nemzetközi irányba kell mennem. Nagy lendületet adott, hogy egy külföldi szakmai seregszemlén helyt tudtam állni, ahová Japántól Amerikáig neveztek diákok. Technikailag valóban különleges megoldást választottam, hiszen két hónapon keresztül vagy száz karikát csináltam ehhez a hengerhez, amin még az észt tanárok is csodálkoztak.  Ezt a kívülről csiszolt, polírozott, de belül töredezett hatást csak ezzel az aprólékos, kézműves vágásokkal lehetett előállítani.

PRAE.HU: Miért éppen az Észt Művészeti Akadémiát választottad az Erasmus-félévhez? A magyar képzéshez képest milyen volt ott az oktatás?

Az észtek rendkívül tehetségesek a kézművességben, emellett mind az egyetem, mind az angol tudásuk kiemelkedő. A négy hónap alatt nemcsak Észtországot ismertem meg, hanem Szentpétervárat, Helsinkit és Stockholmot is meglátogattam. Jövőre 10 éve annak, hogy ott jártam, de egykori tanárom, Mare Saare, a mai napig követi a pályámat. Az észt és a magyar képzés között egyébként nincs olyan nagy különbség. Ott még kisebb a szakmai közösség, mint itthon, mégis profin kezelik a művészeti szférát, és az üvegnek is sokkal nagyobb elismertsége van, mint nálunk, ami valószínűleg kulturális vagy társadalmi tényezőkre vezethető vissza. Míg itthon egy ideje egyre kevésbé fontos a művészet, a nyugat-európai hozzáállás szerint nincs élet nélküle. Az észtek Nordic country-vá és nem Baltikummá váltak, így az elmúlt 20-30 évben hatalmasat fejlődött az országuk, már 10 éve is lehetett érezni, mennyire megelőztek minket – például Tallinnban ingyenes a tömegközlekedés, és elektronikusan szavaznak.

PRAE.HU: Ezen kívül számos más külföldi tapasztalatot is gyűjtöttél.

A prágai Nyári Palotában vehettem részt egy kiállításon, ahol nem nyertem, de már az is nagy dolog volt, hogy bekerülhettem a kiállítók közé, ráadásul több zsűritag is mondta, hogy nagyon közel álltam a díjhoz. Ennek megerősítése volt, hogy New Yorkban egy galériás is emlékezett az alkotásomra, aki állítólag nekem akarta adni a fődíjat. Ha nem nyer az ember, az sem biztos, hogy probléma, a siker utána máshogy is bekövetkezhet. A kiállítások zöme leginkább az egyetem után indult be számomra, és kezdetben csoportosan állítottam ki itthon.

PRAE.HU: Fontos számodra, hogy hol élsz és milyen emberek vesznek körül? Befolyásol ez az alkotásban?

Ezek a legfontosabbak számomra a művészeti céljaim miatt, holott Magyarország nincs rajta a művészeti térképen. Az, hogy rengeteget utazhattam, segített átlendülni az egyetem utáni holtpontokon. Most már befolyásol az alkotásban az ittlét és a sok utazás, mert átérzem a világot. Egy percet sincs időm pihenni, a barátaim nem is értik, mi történik velem, és hogyan jutok el előbb Shanghai-ba, mint Szentesre. Lassan több barátom van külföldön, mint itthon, akikkel a virtuális térben tartom a kapcsolatot Pekingtől Los Angelesig, ezért a mindennapjaimat second life-ként élem meg. Budapesten is komoly embereket ismerhettem meg, akik életre szóló szakmai tudást adtak át. Három nevet szeretnék kiemelni: German Kinga, Borsos Mihály és Botos Péter.

PRAE.HU: Miben segített téged a Magyar Üvegművészeti Társaság (MÜT), melynek azóta vezetőségi tagja is lettél?

Már az alapképzés után beléptem ebbe a hihetetlenül jó egyesületbe, s ezzel lényegében lett egy új közösségem, ahol együtt vannak a fiatalok és az idősebbek. A MÜT révén számos lehetőségem adódott, például az utóbbi időben Németországban kétszer is állítottam ki velük. Minden egyes megjelenés segít. Fantasztikus volt az is, hogy a diploma után két évvel beválasztottak egy nemzetközi konferenciára a kínai Ningbo-ban, ahol megvásárolták két művemet, melyek aztán egy helyi múzeum gyűjteményébe kerültek. Ott ismerkedtem meg a Rochester Institute of Technology professzorával, aki egy hónapra rá elhívott az USA-ba.  Hihetetlen volt, hogy több okból Amerikába utazhattam: meghívtak egy philadelphiai jótékonysági aukcióra, és mivel nagyon drága egy üvegtárgy kiszállíttatása, egyszerűbbnek tűnt, ha megveszem a repülőjegyet és kiviszem bőröndben. Egy barátom is várt Washington D.C.-ben, akinek a közreműködésével rögzítettük egy performanszomat. Ezekből az élményekből született meg az első önálló kiállításom, az Unequal Rainbow.

PRAE.HU: Hogyan döntötted el, hogy a kreatív pályát választod, s azon belül is az üvegművészetet? Volt ebben családi indíttatás is?

A szüleim nem mozognak ezen a pályán, viszont mindkét ágon vannak művészethez közeli rokonok. Anyai nagypapám, Füleky Miklós például az egykor az Olof Palme-házban működő Képzőművészeti Kivitelező Vállalat vezetője volt és szobrászokkal dolgozott együtt. Mindeközben nagyon jól tudott rajzolni, talán generációugrásban rajtam jött ki az ő tehetsége. Apai ágon Ábel Józsefnek pedig egy városmajori cementmanufaktúrája volt, amiről egy képeslapom maradt, hogy milyen gyönyörű ornamentikus cementlapokat készítettek a budapesti körgangos házaknak – így az iparművészeti vonal is megtalálható a családban. A szüleim üzletvezetés és külkereskedelmi szakokon tanultak, de mindketten tudják, hogy egy művésznek szabadabb világa van.

A kerámiával indultam és imádtam a korongozást, de mindhárom olyan szakot bejelöltem – a kerámiát, a fémet és az üveget –, ahol a kézművesség és a precizitás a legfontosabb. Végül a Kisképző, Képző- és Iparművészeti Szakgimnázium és Kollégium üvegműves szakára vettek fel. Az üvegszakot a Bauhaus-diák, Báthory Júlia alapította az 1950-es években, majd Vida Zsuzsának adta át, akinek én voltam az utolsó tanítványa. Neki köszönhetem, hogy az üveg szerelem volt első perctől. Ezt a folytonosságot fontosnak tartom kiemelni, a szak 70 éve ott van a Kálvin téren, és a mai napig nagyszerű.

PRAE.HU: Vida Zsuzsán kívül kik voltak még meghatározó mestereid, mentoraid?

Sipos Balázs nagyon sokat tett értem, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen mind a kétszer nála diplomáztam. Akit pedig mesteremnek tartok és akivel folyamatos szellemi és fizikai kapcsolatban, diskurzusban vagyunk – például technológiailag segítjük egymást –, az Botos Péter. Példaértékűnek tartom M. Tóth Margit és Melcher Mihály üvegművész házaspár munkásságát, mindannyian meghatározók a magyar és az egyetemes üvegművészetben, mégis sokkal nagyobb reprezentációt érdemelnének.

PRAE.HU: Mely – főleg külföldi – művészek azok, akik fontosak számodra ma? Tudsz mondani olyan fiatalokat, akikre figyelni kell majd?

Olafur Eliasson munkásságát régóta követem. Virág Hajnalka üvegművész-kollégám, aki  különleges „pixel” technikával dolgozik, egyik művével szerepelt a Szárnyas fejvadász 2049 filmben. A fiatal képzőművész barátaim közül Váczi Lilla és Enyedi Zsolt munkáira hívnám fel a figyelmet.

PRAE.HU: Mekkora egyébként az egyetemi évfolyam, hányan járnak üvegszakra?

Amikor 2010-ben felvételiztem, 29-en jelentkeztünk, és hivatalosan négy embernek kellett volna bekerülnie, de mivel átadtak akkor két helyet a textil szaknak, végül csak két embert vettek fel üvegre. A csoporttársam aztán lebetegedett, s végül egyedül maradtam sokáig a BA-n, például egyedüli hallgatóként tanultam üvegtörténetet az Iparművészeti Múzeum tetőterében, az üveggyűjteményben. Elég intő jel volt ez az intézménynek, két ember nagyon kevés egy ilyen szakra.  Azóta már négy-öt ember jár egy évfolyamra, inkább legyen több hallgató, idővel úgyis kiderül, ki marad közülük a pályán.

PRAE.HU: A pályaválasztásnál esetleg eszedbe jutott, hogy az üveg révén az alkalmazott művészeti irány is kézenfekvő lehet, ami akár biztosabb megélhetést is nyújthat?

Nem gondolkodtam ezen, de szinte bármilyen művészetnek lehet alkalmazott kifutási pályája, és az üveget sokszor társítják ehhez, nekem mégis az elejétől a képzőművészeti irány tetszett. Viszont az üzleti és a művészeti világban is benne vagyok, hiszen a szüleim vállalkozásába, a Firkász Étterem munkaügyeibe is gyerekkorom óta besegítettem. Egy ilyen pici budapesti családi étteremnek is főként a külföldi vendégek hozzák a bevételt, ahogy a képzőművészet és a dizájn területén is igaz ez. Magyarország apró piac, nem lehet csak belőle megélni, rögtön kell nyitni a külföldi lehetőségek felé.

PRAE.HU: Ugyanakkor terveztél már szállodához vagy éppen lakásbelsőkhöz is különböző dizájnelemeket. Mesélnél ezekről?

A megrendelésre való alkotás általában gyors, pár hónapon belül lezajló folyamat, ami valóban megélhetést ad egy művésznek. Egyszer egy amerikai konyhába készítettem üvegpannókat, már-már installációnak nevezném ezt a munkát: a megrendelő, aki űrrajongó és mindennap a NASA aktuális fotójára alszik el, azt szerette volna, hogy a nappalija is egy űrhajóra emlékeztesse. Éppen Kármán Tódor fizikus emlékjelén, a mesterképzéses diplomamunkámon dolgoztam, tehát így is kapcsolódtam az űrkutatás témájához. A konyhapult fali dísze tulajdonképpen ennek egy másik verziója lett Parallel univerzum címmel. Nagy kihívás volt, de sokat segít, ha a megrendelő teljes mértékben megbízik a művészben és az ő világára kíváncsi. Viszont ha nagyon határozott elképzeléssel keresnek fel, akkor nemet mondok, hiszen nem kivitelező, hanem alkotó vagyok.

PRAE.HU: Az üvegművészetről viszonylag keveset hallani itthon, úgy tűnik, nincs igazán az előtérben. Mi lehet az oka, és mit lehetne itthon jobban csinálni? Melyik országban foglalkozik a média megfelelően ezzel a művészeti ággal?

Amerika ilyen szempontból is fantasztikus hely, hiszen van egy művészetet támogató ultragazdag rétege, sőt ebből néhányan kifejezetten az üvegművészetre fókuszálnak és komoly gyűjteménnyel bírnak, ami tényleg utánozhatatlan. Ez a pár üvegműgyűjtő szinte versenyez egymással, de eközben sok középosztálybeli is elkezdett üveggyűjteményt építeni. Emellett sok üveggel foglalkozó múzeum található, ilyen például a norfolki Chrysler Museum. Az Urban Glass és a Brooklyn Glass pedig New York két nagy üvegművészeti központja. A széles mecénás réteg és a múzeumok egymást erősítik. Amerikában az üvegfúvást társadalmi kérdésekkel kötik össze, hogy kitörési lehetőségként kínálják a nehéz sorsú fiataloknak: cégek, alapítványok és patrónusok segítik ezt például olyan eseményekkel, ahol a gazdag sztárfocista és a szegény diák ugyanazon a helyen alkothatnak. A cégek érdekeltek ebben, hiszen a kultúratámogatásért cserébe kevesebb adót fizetnek. Ezt kellene valahogyan itthon átvenni, és be kellene vonni a különböző társadalmi rétegeket a művészetbe. Megmutatni, mit is jelent alkotni, és mennyire nehéz, de jó dolog ez.

PRAE.HU: Intézményes keretek között hol lehet Magyarországon üvegművészettel találkozni?

Időnként a veszprémi Laczkó Dezső Múzeumban is előfordul, mint például a nyárra meghosszabbított Fényben Tündöklő című átfogó üvegművészeti kiállítás, de valójában kevés ilyen hely van. Alapvetően a kereskedelmi vagy nonprofit helyeken jelenik meg, például a FISE Galériában. A MÜT-nek pont az a feladata, hogy minél jobban beléphessünk a hazai színtérre, és több helyen is lehessen találkozni a műfajjal. A négy évnyi vezetőségi munkám talán legnagyobb eredménye, hogy sikerült az Art Quarter Budapestbe bekerülnie a MÜT-nek, amelyet ezúton is köszönök Kukla Krisztiánnak (a prae.hu KSMM-interjúja Kukla Krisztiánnal). Ezzel megtettük az első komoly lépést a progresszív képzőművészeti színtér felé.

PRAE.HU: Mennyire nehéz vagy veszélyes üveggel dolgozni? Vannak olykor malőrök?

Az üveg nagyon törékeny, miközben a betonnál keményebb anyag, azaz rendkívül nehéz megmunkálni. Főleg az a verzió bonyolult, amit én csinálok, tehát a hidegen megmunkálás, a csiszolás, a vágás. Jóval komplexebb feladat tehát, mint egy „puha” márványt vagy követ faragni. Persze, akadnak technológiai hibák, de akkor újra ki kell kísérletezni az egész folyamatot. Mostanában ezért is indultam el a 2D-s tükörképek irányába, ami kevésbé technológiafókuszált. Bár nyilván annak is van ilyen része, például két évig fejlesztettem a megfelelő színezést, hogy hogyan lehet összeragasztani a tükröt és az üveglapot, hogy egységes felületté álljon össze, és színek is legyenek benne. Rendkívül fontos szerintem az egyedi technológia kifejlesztése, ami senki másra nem jellemző.

PRAE.HU: Egyszer azt nyilatkoztad, hogy a magyarokra a hideg megmunkálás, a külföldiekre a meleg technikák jellemzők. Mi pontosan a különbség és miért van ez így?

Mindkettő nagyon bonyolult eljárás. Alapvetően azért alakult így, mert nálunk nincs meg a technikai felszerelés az üvegfúváshoz. Magyarországon abba a pár üveggyárba sem engednek be művészeket, sajnos nincs például olyan szimpózium, melynek kereteiben el lehetne menni alkotni Ajkára. A szocializmus alatt volt vagy 10-15 üveggyárunk, akkoriban sok melegüveg tárgy jött ki Magyarországról, de ez a rendszerváltás után fokozatosan eltűnt. Jelenleg üvegfúvásra évente egy-két alkalommal van lehetőség a Kisképzőben vagy a MOME-n, hiszen több millió forint beüzemelni egy ilyen gépet, azaz hogy 1400 °C-ra felmelegítsük az üveget és alkothassunk. Az elmúlt 20-30 évben tehát kénytelenek voltak az üvegművészek elfordulni ettől a technikától, maximum otthoni kemencékben leolvasztva születhetnek kisebb tárgyak.

PRAE.HU: 2020-ban a Forbes „30 sikeres magyar 30 alatt” összeállításában szerepeltél. Hogyan kerültél a látókörükbe?

A Forbes azért választott ki, mert bekerültem a világ legjelentősebb üvegművészeti múzeuma, a Corning Museum of Glass tárlatára 2019-ben. A Corning minden évben összegyűjti az adott időszak legizgalmasabb üvegműveit, melyekről egy katalógust is megjelentetnek, ez a New Glass Review.  A 40. válogatást viszont úgy ünnepelte a múzeum, hogy a katalógus tárgyaiból meg is rendezték a harmadik nemzetközi csoportos kiállításukat – ami azért csak a harmadik, mert nagyon veszélyes és drága üveget szállítani. Ezen a tárlaton egyedüli magyarként vehettem részt, holott 1979-ben még négy magyar is szerepelt. Olyanokkal állíthattam ki, mint Ervin Wurm vagy Dustin Yellin, s egy tető alatt vagyok Olafur Eliassonnal is, nekem ezek az óriási élmények. Tehát fantasztikus megmutatkozási lehetőség volt, melyen egy performansz videóval és egy tükörtárggyal lehettem jelen, ezzel készült a szivárványvetítés is. Nem túlzás azt mondani, hogy igazi szelfibombát dobtam le ezzel a múzeumba, rengeteg helyen hirdették az én tárgyammal a kiállítást, óriási sikere volt. Ott voltam a májusi megnyitón is, ahol a közönségtalálkozón beszélhettem a műtárgyaimról, emellett egyedüli külföldi vendégelőadóként engem hívtak vissza az őszi szakmai szemináriumra is.

PRAE.HU: Tolerance, Space, Love – tolerancia, tér, szeretet: e hármas jelszó fogadja honlapod látogatóit. Miért fontosak neked e hívószavak? Üzenetük univerzalitása, nemzetközisége miatt is szerepelnek ezek műveid fókuszában?

Édesanyám szociális érzékenységéből nagyon sokat tanultam. A mai napig segítünk nálunk sokkal jobban rászoruló embereken. Az önkéntesség itthon nem annyira népszerű, de nekem küldetéssé vált segíteni másokon. Ezen kívül az üveg egy különleges, fénnyel működő transzcendens anyag, ami vonzza a komoly gondolatiságot, megfoghatóvá tudja tenni a megfoghatatlant. Hogy néz ki a szeretet? Milyen formát öltene a tolerancia? A henger nálam nem véletlenül henger: ez tulajdonképpen egy geometrizált humanizmus, amit ebben a formában tudok a legjobban elképzelni. A nyitottság és az egyenlőség a személyes utamon nagyon foglalkoztat, ahogyan az is, hogy Magyarországon miért nem olyan fontosak ezek az értékek. A tárgyaimmal, úgy érzem, lokálisan kell reagálnom erre a helyzetre, a 4000 g tolerancia cím sem véletlen, ugyanakkor nemzetközi szinten is érthető. Nem színmezőket csinálok, mint Mark Rothko, hanem toleranciamezőt 3D-ben. Hosszasan alakult ki ez bennem, de kell is ahhoz idő, hogy a művész megtalálja saját magát, és ne csak egy mestert utánozzon. Ezzel kapcsolatban a visszaigazolást a külföldi sikerek adták, a szivárványtükröt abszolút értették Amerikában, s bár Kínában másképp értelmezik kicsit, de ott is érzékenyek erre a kurátorok. Nagyon szeretném, ha az itthoni közegre szintén hatnának a műveim, általuk nyitottabbá válnának az emberek, de már látok pozitív változást, egyre több ember elfogadóbb.

PRAE.HU: Milyen irányokba lehet még elvinni a szivárványtematikát?

A szivárványnak mint fő motívumnak is lesz egy nyugvópontja egyszer, de én még látok benne kiaknázatlan lehetőségeket. A szivárványnak mint hengernek például csak egy kicsi prototípusa készült még el, ezt egy nagyobb, limitált sorozattá szeretném majd kiteljesíteni. A jelentésekkel is lehet még játszani, az Unequal Rainbow például megkérdőjelezi a szivárvány jelentéstartamát, hiába egyenlőség és harmónia, de a színek mégis szeletenként vannak adagolva. Érzek még kifutási lehetőséget abban is, hogy ezt ne csak üvegben, hanem más médiumban is megvalósítsam, tehát ez egy visszatérő elem lesz, de lehet, hogy csak 5-10 év múlva. A téma sajnos később szintén aktuális lesz.

PRAE.HU: Egyik diplomamunkád az LGBT Award elkészítése volt. Hogyan jött az ötlet?

Az említett díjat a Háttér Társaságnak terveztem, velük a mai napig megvan a kapcsolat. A díj kezdeti koncepcióját fokozatosan fejlesztettük, és manapság is ez kerül átadásra. Számomra személyes indíttatású dolog volt, én kerestem meg őket, de pont jól jött ki a lépés, hiszen addig csak egy oklevelet és egy gravírozott tollat adtak át a díjazottaknak. Az emberek többsége talán nem is gondolja, hogy a művészek tudnának például díjakat csinálni, ráadásul jelképes összegért, miközben mégiscsak komolyabb színt tudnak adni egy ilyen eseménynek, főleg, amikor remek szakemberek, szociológusok, írók, művészek stb. elismeréséről van szó.

PRAE.HU: Hogyan jöttek az amerikai közönség előtt tartott legutóbbi konferenciaszerepléseid és előadásaid lehetőségei? Miről beszélsz ilyenkor?

A COVID-pandémia csúcspontja minden rossz ellenére az, hogy Zoomon is lehet előadást tartani. 2020 januárjában egykori tanárom, Germán Kinga hívott előadni a MOME-re, erre még személyesen kerülhetett sor, utána jött a virtuális időszak. Szeptemberben már egy bostoni egyetemi közegnek tartottam Zoom-előadást, melyen nemcsak üveges diákok, hanem más művészeti hallgatók is részt vettek. Ennek megfelelően, bár a munkáimról szintén meséltem, az előadásom sem elsősorban az üvegművészetről szólt. Megpróbáltam mindegyik médiumot megszólítani, és bemutatni, milyen csodálatosan gazdag kultúránk van Robert Capától Eva Zeiselen át Tarr Béláig, azaz mesélni a világsztár magyarokról, akikről a közönség talán nem is tudja, hogy magyar, de talán már hallották a nevüket. Beszéltem még a marketing és a menedzselés fontosságáról, a művészeti világ „ökoszisztémájáról”, és arról, hogy mennyire fontos az együttműködés, hiszen az olyan művészt, aki bezárkózik a műterembe, hogyan ismerné meg bárki is? Ez a bostoni előadás aztán olyan jól sikerült, hogy egy philadelphiai egyetemi közösség előtt is beszélhettem hasonlókról idén februárban. A COVID tehát két amerikai szereplést is hozott nekem, amit örömmel vállaltam el, mert nagyon jólesik, ha adhatok egy kis reményt a fiatalságnak, hogy én innen, a művészeti térképen nem létező Budapestről kitörhettem, rengeteget utazhattam és sikereket érhettem el. A 2019-es év egyébként annyira tömény volt, és körülbelül 46.000 km-t utaztam, hogy már engem is megterhelt, alig bírtam tempóval készíteni a díjakat, és a kiállítási anyagokat. Ez a szünet azért is jött jól, mert kicsit újra kellett termelni az energiákat, átgondolni a dolgokat és új célokat kitűzni, hiszen tulajdonképpen az egyetem után 5 éven belül értem el oda, ami eredetileg egy 10 éves célkitűzésem volt.

PRAE.HU: Az önmenedzselés mióta lett számodra tudatos projekt?

Óriási különbség van Magyarország két top művészeti egyeteme, a Magyar Képzőművészeti Egyetem és a MOME között, és ezt már az elejétől fogva érzékeltem. Több nagyon jó barátom van az MKE-ről, akik alig hitték el, hogy a MOME-n tanulhattam művészmenedzsmentet. Olyanokkal foglalkoztunk, hogy hogyan nézzen ki egy CV, hogyan kell prezentációt készíteni, hogyan nézzen ki egy honlap és hogyan mutassuk be magunkat. Mindezen felül extra nagy segítséget nyújtott a Bérczi Linda által életre hívott Budapest Art Mentor program, ami tulajdonképpen egy művészeknek szánt továbbképzés, de úgy gondolom, nemcsak a művészeknek kellene ezen részt venni, hanem a helyi galériásoknak, a kurátoroknak, a kereskedelmi szektor szakembereinek és egyéb művészeti szakterületen dolgozóknak is – jó lenne, ha a tág szakma egy irányba hajózna. A Budapest Art Mentoron döbbentem rá egyébként én is, hogy bár nem volt olyan rossz az eredeti honlapom, de volt hova fejleszteni, s a mostani egyedi tervezésű megjelenéshez szerencsére meg is találtam a megfelelő szakembert, Vincze Lászlót.

PRAE.HU: Ha már említetted: te mit tekintesz sikernek?

Szerintem az a legnagyobb siker, ha valaki ismeretlenül, a megszokott hazai környezetétől függetlenül is helyt tud állni egy adott szakmai terület nemzetközi értelemben vett kanonizációs csúcspontjain, ami lehet például egy múzeumi megjelenés vagy egy verseny. Így az eddigi legnagyobb sikerem az, hogy részt vehettem a Corning Museum of Glass kiállításán, hiszen ez a világ legnagyobb üvegművészeti múzeuma több mint 50.000 tárggyal. Amikor ide bekerültem, olyan boldog voltam, hogy a föld fölött lebegtem. 28 éves koromra elértem az álmomat.

PRAE.HU: Hová lehet akkor innen tovább lépni? Milyen projekteket tervezel a közeljövőben?

Az üveg egy szűk, pici médium, és úgy érzem, elég hamar sokat kihoztam belőle, de egy darabig biztosan nem fogom még elengedni. Például most kísérletezni kezdtem, s annyit elmondhatok, hogy az üveg számomra egyre inkább olyan, mint egy felfeszített vászon. Ugyanakkor más dolgokban is ki szeretném próbálni magam, például mindig is szerettem fotózni, érdekel a performansz, a videó, szeretnék együttműködni más művész pályatársaimmal is, a dizájn területe szintén vonz – ha meglennének hozzá a technológiai feltételek. Szívesen élnék például Kínában, ahol rengeteg az alapanyag, a műhely és a manufaktúra. Szeretnék majd Amerikában tevékenykedni, amire vannak is lehetőségeim, ha véget ér egyszer a járvány. Tehát még inkább nemzetközivé szeretnék válni, hogy ne érhessen az a megbélyegzés, hogy „te csak egy kelet-európai művész vagy”. Egyébként több külföldi tanulmányutat is terveztem, amelyek a COVID miatt elmaradtak, de talán hamarosan bepótolhatom.

PRAE.HU: Hogy látod a magyarországi helyzetet, mik a lehetőségek üvegművészként?

Itthon sajnos nem világos, hogy a művészek a piramis tetején vagy a piramis alján vannak. Mi, művészek vagyunk a bázisa az egész kulturális képzőművészeti szektornak, nélkülünk nem lenne se kurátor, se múzeum, se galéria, se művészeti szakfolyóiratok, és mégis elvárás, hogy mi ingyen állítsunk ki, miközben nekünk senki sem ad fizetést, műtermet. Azon kevés fiatal művészek, akik önerőből elérnek nemzetközi sikereket, megérdemelnék, hogy támogatást kapjanak, mint az itthoni idősebb művészek, és a fiatal eredményes sportolók. Az alapjaitól kellene újratervezni a képzőművészeti szcénát. Nehéz helyzetben vannak a galériák is, nincsen itthon a művészetre anyagi értelemben is fogékony társadalmi réteg. Budapest tele van villákkal és luxusautókkal, de még mindig nem jutottunk el ahhoz a szemlélethez, hogy az az igazán gazdag ember, akinek még kortárs műtárgya is van. Magyarországon van pár komoly műgyűjtő, de nem látni, hol marad a többi 1000-2000 tehetős ember mint lehetséges vásárló.

Fotó: Oláh Gergely Máté, prae.hu művészeti portál

A prae.hu művészeti portál Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projektje szempontjából különösen fontos Ábel Tamás véleménye, miszerint a széles mecénás réteg és a múzeumok egymást erősítik. Amerikában az üvegfúvást társadalmi kérdésekkel kötik össze, hogy kitörési lehetőségként kínálják a nehéz sorsú fiataloknak. A cégek érdekeltek ebben, hiszen a kultúratámogatásért cserébe kevesebb adót fizetnek. Ezt kellene valahogyan itthon átvenni, és be kellene vonni a különböző társadalmi rétegeket a művészetbe.

Ábel Tamás honlapja: https://tamasabel.com/