A sorozat előző részében az Art Quarter Budapest ProjectSpace kiállítóhelyén „jártam” – Buda egyik régi gyárépületében –, ahol Mátrai Erik Ellipszisek című kiállításáról számoltam be részletesen. A következő helyszín már közelebb fekszik Budapest szívéhez; a ProjectSpace-től egy rövidebb buszozás, majd villamosozás után érkeztem meg a Sztregova utcába, izgatottan keresve a megadott címet, hogy megtaláljam az Artus Kortárs Művészeti Stúdió kiállítóterét, a Kapcsolóteret. Végül egy épületekkel keretezett belső udvarban, egy gyár és raktár területén találtam magam, ahol a portások útbaigazítását követve indultam útnak. Itt? Kiállítótér? Eleinte semmi jel nem utalt arra, hogy az egyre elhagyatottabbá váló indusztriális roncsmaradványban hol fogom fellelni azt a művészeti és vizuális kincset, amely miatt útnak indultam: Bodóczky István kiállítását. A hatalmas épületkolosszus, a kívülről valami egykorvolt monumentálisnak a csupaszodó csontváza azonban magában rejti a legpezsgőbb életet, hiszen az Artus Kortárs Művészeti Stúdió új értelmet adott a gyárépület létezésének és csordultig töltötte meg a legújabb kortárs művészettel; tereit kihasználva adott helyet színháznak, kiállításnak, a műtermekkel pedig magának az alkotásnak. Ennek a grandiózus épületkomplexumnak a kiállítótere, a nagy belmagasságú, két teremből álló Kapcsolótér. Konklúzió: Budapesten tényleg(!) mindenhol művészetre lelhetünk!

Bodóczky István könnyed műalkotásai keretéül a vaskos, magas fehérre meszelt betonfalak, a szürke betonpadló és -mennyezet határolta tér szolgált. Előző írásomban is arra a megállapításra jutottam, hogy van ezekben a funkcionális, grandiózus, romosnak vagy elnyűttnek ható terekben valami, ami kimondottan alkalmassá teszi őket, arra, hogy műalkotások hátterét adják, hogy kiállításokat fogadjanak magukba. Talán a kontraszt teszi, melyet a műalkotások és – a teljesen ellenkező okokból és ezáltal ellenkező funkcióknak alárendelt – gyárkörnyezet hoz létre, ami még jobban elősegíti a műalkotások kibontakozását. Vagy talán van ebben is valami rom-romantika, az elmúlton uralkodó, jelen levő élet virulásának csodálata.

Bodóczky István: „Játsszuk azt, hogy meghaltunk” – Online tárlatvezetés Tatai Erzsébettel

A Játsszuk azt, hogy meghaltunk kiállítás műtárgyai ebben a térben igazán megelevenedtek, otthonra találtak, lényegük kifejeződhetett. S itt fel is hívnám a figyelmet arra, hogy rengeteget tettek azért a szervezők, hogy a vége láthatatlan korlátozott látogatási lehetőségek ellenére eljusson Bodóczky kiállítása a nagyközönséghez. Nyilvánvaló, hogy a fizikai kiállítás megtekintését nem lehet teljes mértékben helyettesíteni a virtuális térben létrehozott tartalmakkal, azonban ennél a kiállításnál a lehető legtöbbet próbálták kihozni ebből a helyzetből, ezzel is segítve a szürke hétköznapok megszakítását. Annak is, akinek volt szerencséje pár hónapja megtekinteni testközelben a műalkotásokat, sok pluszt adhatnak az Artus honlapján elérhető felvételek, általuk elmélyülhetnek Bodóczky István művészetében. Tatai Erzsébet online tárlatvezetésén fél órában járhatják körbe a kiállítást, ahol közérthetően és érdekfeszítően, anekdotákkal fűszerezve mesél a művészettörténész. A videó külön erénye, hogy az előadó mindvégig szerepel a felvételeken, így a műalkotásokhoz képest egy viszonyítási pontot képez, ezzel is növelve a képernyő előtt ülők térbeli érzékelésének lehetőségeit. Az Artus honlapján továbbá megnézhetjük Bodóczky művészetéről szóló beszélgetést, résztvevői, Topor Tünde, Révész Emese és Rényi András személyében pedig olyan művészettel foglalkozó szakembert találunk, akik beszélgetésük során érdemben segítenek közelebb férkőzni a művészet titkaihoz. Az ilyen felvételek és online előadások hosszú távon is hasznosak lehetnek azonban, mert a későbbiekben visszakereshetők, egyben archíváltan, szinte a teljes anyag megtekinthető. Rövid távon pedig nagyon jól kiegészítik a kiállítást, ami üdvözlendő, hiszen amikor kiállításra megyünk, könnyen érezhetjük magunkat elveszve tárlatvezetés nélkül, vagy éppenséggel nem tudunk mindent befogadni, az információk könnyen elvihetik a fókuszt a művek teljes befogadásáról.

Játsszuk azt, hogy meghaltunk; már a kiállítás címe utal két, a kiállítást és egyúttal Bodóczky munkásságát is szervező kulcsfogalomra; az egyik a játék, a másik pedig az elmúlás (efemer). Az alkotó az általa megfogalmazott rövid bevezetőben három gondolatkört emelt ki az itt látható munkákkal kapcsolatban; ugyancsak a játékot, az efemert és harmadikként a lebegést. Ezen fogalmak értelmezésével, munkásságával és élettapasztalataival vegyítve nemcsak a kiállításon szereplő munkákról, hanem teljes életművéről is kifejti gondolatait.[1] Tatai Erzsébet online tárlatvezetéséből kiderül, hogy ugyan nem tekinthető életműkiállításnak ez az immáron utolsó, még életében rendezett kiállítás, mivel a 2014 és 2020 között készült munkákból válogat, azonban mondanivalóját tekintve esszenciálisan magában foglalja az egészet.[2] A kiállításra készült el a címadó Játsszuk azt, hogy meghalunk bambuszból hajlított alkotás, egy bambuszrajz,  amelynek lényegét Tatai Erzsébet a „véletlen rögzítése” szófordulattal ragadja meg, és ez nagyon jól illusztrálja Bodóczky ars poeticaját is.

Artus, Kapcsolótér – Bodóczky István: Játsszuk azt, hogy meghaltunk. Fotó: Koronczi Endre

A kiállítótérbe belépve az elsőként legszembetűnőbb alkotáscsoport a mennyezetre felfüggesztett Lebegés installáció, amely tizenkét darab, egy kivételével hófehér, aszimmetrikus „papírsárkányokból” áll. Különlegességük, hogy szokatlan térbeli formájuk ellenére ugyanúgy reptethetők, mint a hagyományos papírsárkányok. Ezek a lebegő konstrukciók bambuszból és vékony papírból készültek, ám nemcsak röpképességük miatt kaphatták a Lebegés címet, hanem anyaghasználatuk okán is rendkívül könnyűek, a legkisebb szélfuvallatra is táncot járnak. Tatai Erzsébet rengeteg érdekességgel szolgáló tárlatvezetéséből azt is megtudjuk, hogy a konstrukciók fehér színe arra utal, hogy szoborként is tekinthetünk rájuk, illetve, hogy a tizenkettedik, utolsó sárkány nem készült már el, így a szervezők a korábbiakból választották ki ezt a színes „egyedet” ezáltal azt is bemutatva. A papírsárkányokban több gondolati szál is összefut, melyeket érdemes megjegyezni Bodóczky István művészetével kapcsolatban. Minden, a kiállítótérben látható műalkotás – egy műcsoport kivételével –­ bambuszból és papírból készült, melyek az efemer hívószó egyik megjelenési formái. Ahogy Tatai Erzsébet említi, a művészt addig érdekelték leginkább az alkotásai, amíg elkészítette őket, talán ez is oka annak, hogy nem volt szempont az időtállóság. Továbbá egy-egy filozófiai gondolatot is megtudott bennük valósítani, így lettek a múlandóság jelképei is ezek a művek. Bodóczky alkotásait látva könnyen asszociálhatunk a távol-keleti, különösen a kínai, japán művészetre, mely röviden, de kifejtetlenül  szintén szóba került a kiállítás apropóján szervezett online beszélgetés résztvevői között (Topor Tünde, Révész Emese, Rényi András).[3] A keleti művészettel azért érdemes összekapcsolni Bodócky munkásságát, különös tekintettel az itt kiállított művekre, mert az anyaghasználaton felül (bambusz és papír) kapcsolatuk vizuálisan is felfedezhető, továbbá a papírsárkányok esetében ez még történetileg is indokolt. A Távol-Kelet találmánya a papír, mely művészetük egyik meghatározó kelléke, gondoljuk csak a fametszetekre, a japán origamira, a kalligráfiára vagy akár a papírsárkányok készítésére. Bodóczky művészete nemcsak anyagában könnyű, hanem formailag is jellemző rá a könnyedség, az egymásból alakuló íves, néhol egyenes vonalak által meghatározott forma. Gyakran szokás színessége okán kiemelni nála a festőiséget, azonban legalább ekkora szerepe van a vonalaknak, azaz a grafikai formáknak. Ezen vonalak könnyedsége, nagyvonalúsága formai értelemben erős rokonságot mutat a japán fametszetekkel, festményekkel, kalligráfiával. Utóbbit nem véletlenül említem, mely mozgatórugója a teljes keleti művészetnek, hiszen magának a szép írásnak, mint az egyik legősibb keleti művészeti ágnak alapegysége a vonal, s ez a vonalasság más műfajokban szintúgy meghatározóvá vált. Bodóczky tustinta helyett a bambuszt használja a gyakran tér és sík határán lebegő formái életre keltésére. Bambuszvonalak határolják, osztják fel a néhol levegőnek helyt hagyó, másutt a papírral kitöltendő részeket s ebből szövődnek Bodóczky alkotásai.

A Lebegés papírsárkányai is becsatlakoznak ebbe a formai világba; még szorosabban kötik a művészt ehhez a keleti gondolatvilághoz. Papírsárkányokat már biztosan készítettek az i. e. 200-as években, Kínában, míg végül Európát is meghódította a 13. században. Először, mint oly sok mindent, a papírsárkányokat is hadászati célokra használták, majd később szelídültek a játék eszközéivé. És így el is érkeztünk a „játék”-hoz, a címadó kulcsszavak egyikéhez, melynek Bodóczky művészetében egyértelműen fontos szerepe van. Azon kívül, hogy a papírsárkányok reptethető műalkotások (Bodóczky szerint minden alkotása reptethető, csak a megfelelő rögzítő pontokat kell megtalálni), mind felfoghatók a játék eszközeiként, azonban ennél sokkal mélyebb tartalmakat is rejt a fogalom.

Bodóczky vidám, színes világába belépve a csodálatos sík és térkonstrukciók közt úgy érezhetjük magunkat, mintha itt újra gyermekké válhatnánk[4] – a határtalan szabadság érzése ez, elmerülés a játékosságban, kreativitásban.

Bodóczky István esetében nemcsak alkotóról, hanem művésztanárról is szó van. A művészetfilozófiájában és alkotásaiban megjelenő lebegés, mint ahogy ő is hivatkozik erre, az életét is jellemezte, hiszen a művészi alkotás és a művészet oktatás közt sikerült rátalálnia arra az egyensúlyra, melyben mindkét oldal támogatóan kiegészítette egymást. A játékosság, mely lételeme, talán segítette is kapcsolódni oktatói munkája során a diákokhoz, erről Bodóczky így nyilatkozik a kiállítás bevezetőjében: „A kiállítás címe [Játsszuk azt, hogy meghalunk] unokáim egyik vidám játékából származik. Aki ilyet játszik, a félelmetest igyekszik megszelídíteni. Ebben a játékban a halál nem elborzasztó vég, inkább csupán átlépés egy másik dimenzióba, láthatatlanná válás tettetése, eltávolodás. Olyan pozíció ahonnan kívülről nézhetünk az élőkre, saját eddigi életünkre is.”[5] A játék antropológiai szempontból annak is az eszköze, lehetősége, hogy a primer módon nem megélhető érzéseket vagy akár a félelmeinket egy tevékenység által szublimáljuk, ezáltal oldjuk fel őket, vagy ha nem feloldhatók, akkor értsük meg, keressük rá a megoldást. Továbbá, ahogy Bodóczky is írja, „[…] csak felnőttként tudatosult bennem ennek lényege [a játéknak]. Az, hogy a játék szabadság, »a játék az ember sorskorrekciója – lehetőség a szabad döntésre. Ugyanis ami minden játékban közös, az éppen az önkéntesség: vállalkozás bizonyos szabályok betartására, beilleszkedés egy magunk alkotta vagy választott rendszerbe.« Talán éppen ez terelt mindig abba az irányba, hogy ’felnőtt’ (pénzkereső) tevékenységnek is lehetőleg olyat választottam, amiben kedvemet is lelhettem, ami kellő teret adott a szabad mozgásra.”[6] A játék és művészet összekapcsolása nem kisebb hagyományra tekint vissza, mint amelyet Schiller[7] vagy Gadamer[8] nevei fémjeleznek.[9]

Az Ismert világ térképe című alkotás szintén bambuszból és színes papírból készített több részből álló, egy teljes falat igénylő mű. A bambusz adja a körvonalat, illetve bambusz szálak kereszteződése alkotja azt a hálózatot, melyet a térképen különböző színű papírok töltenek ki. A térkép készítése már önmagában egy absztrakció, ugyanis a valós tér formáit, azok egymáshoz viszonyított helyzetét, kapcsolódásait egy síkfelületen ábrázolja.[10] Bodócky Istvánnál kiemelten fontos a művek címei, a műalkotások szerves része, célja a hozzáadás, a befogadó elgondolkodtatása. Az Ismert világ térképe, véleményem szerint, szintén kapcsolódik a játékhoz, mivel egyértelmű, hogy nem a jelenleg szó szoros értelembe vett ismert világ térképét látjuk. A kifejezés felidézi bennünk az első, vázlatos térképeket, melyeket annak ellenére, hogy nagyon távol álltak a valóságtól, a gyakorlatban mégis használtak. Elképzelt világokról szintén szoktak térképeket készíteni, például gyakran egy-egy regény elején is találunk ilyet, illetve maga az alkotómunka is együtt jár a világépítés aktusával. Ez az irodalmi művekben, filmművészetben sokkal egyértelműbb, mint képzőművészeti alkotások estén, így erre nem is feltétlenül szoktuk reflektálni, pedig erre kiváló példa Bodóczky munkássága is, hiszen művei a világ egy egészen önálló szeletét alkotják. Bodóczky Az Ismert világ térképe című alkotása mind formailag, mind színvilágát tekintve felidézheti az összetett stratégiai társasjátékok szinte nélkülözhetetlen elemét, a játéktáblán megjelenő térképet, mely a területfoglalós, civilizáció-építő játékok sajátja. Ezeknél is jellemző a vonalak mentén, különböző színekkel jelölt mezők megjelenése, így Bodóczky alkotása ezen a rejtett módon is kapcsolódik a játék fogalmához.

Artus, Kapcsolótér – Bodóczky István: Játsszuk azt, hogy meghaltunk. Fotó: Koronczi Endre

A Memento Mori egy papírra készült grafikai sorozat, melyet Bodóczky még 2014-es római tartózkodása alatt készített. Az elsőre csupán absztrakt grafikának tűnő képek valójában ábrázoló festmények, ugyanis a művész a Teveréből gyűjtött uszadékfákat halmozta egymásra (itt is a lebegés témaköréhez talált inspirációt), ezáltal különböző kompozíciókat létrehozva, majd ezt képezte le. A cím itt is utal az elmúlásra, „emlékezz a halálra”, ezzel is elgondolkodásra készteti a befogadót.

A Scrabook műcsoport elemeit kis bambusz buborékba foglalt emlékképeket felelevenítő kollázsok alkotják. A képek azonban csak utóbb készültek el, ugyanis a Bodóczky által írt rövid szövegekhez tartoznak, melyek a hozzájuk tartozó képpel most az Artus Kortárs Művészeti egyesület jóvoltából kis könyv formájában is elérhetők. A kiállítótérben a falra csak a kollázsok kerültek fel, a leírást külön lapon, könyvben lehetett elolvasni hozzájuk. A szövegek és ezáltal a képek is mind személyes visszaemlékezések, egy életút véletlenszerűen előtérbe toluló emlékei. A képsorozat, a kis kötet önmagában megérne egy részletes elemzést, tekintve a szoros képi és szövegösszefüggések hálóját, melyben a személyes emlékek, a történelmi események, a megjelenített képi világ egy komplex egységet alkot, s a műfaj természeténél fogva új aspektusok feltárására, Bodóczky művészetének jobb megértéséhez vezetne. A műfajra, mely a cím is egyben, mindenképp érdemes néhány szóban kitérni. A scrabook műfaja ugyan nem mai találmány, de nagyobb teret az utóbbi évtizedekben hódított magának a művészeti világon kívül is, így azok is ismerhetik, akik jártasak a kézműves-otthoni barkácsolás, saját kedvre, ajándékba alkotás (DIY) területein. A scrabook egy általában művészi szándékkal kivitelezett fényképalbum, melyben a fotók mellett gyakran levelek, apróbb emléktárgyak, újságkivágatok, díszes csomagolópapírok, matricák is – tehát minden, ami ragasztható és rögzíthető –helyet kapnak a koncepciónak alárendelve.  A művelet végén a fényképeket kiegészítő dekoráció és körítés egy sajátos emlékkönyvet képez. Bodóczky ismét magasabb művészi szintre emeli Scrabook-jával a műfajt.

Artus, Kapcsolótér – Bodóczky István: Játsszuk azt, hogy meghaltunk. Fotó: Koronczi Endre

A második teremben látható az utolsó műalkotás, az elementáris hatású Aszimmetrikus, a falon árnyékot vető, vékony bambuszszálak és a vörös vitorlákból álló mű. Tatai Erzsébet megjegyzi, hogy ezt az alkotást sokan lélekhajónak nevezik, s valóban emlékeztet egy sokárbócos vitorláshajóra. Ebben a teremben vetítették Cecilia Bandeira Bodóczky Istvánról 2020-ban készített filmjét is, amelyben néhány archív felvétel is látható, amint Bodóczky tanítványaival, barátaival reptet sárkányt. A film keretét Cecilia Banderia felvételei adják, melyen Bodóczky István papírsárkány konstrukcióit repteti a puha bárányfelhőkkel tarkított kék égen, a lankás zöld dombok közt, miközben csak a madarak csicsergése és a szél susogása hallatszik. Bodóczky saját maga narrálta angol nyelven (magyar felirattal) a filmet, melyben munkásságáról, pedagógia pályájáról, életéről is mintegy számvetést tesz. „Szerencsésnek érzem magam, hogy majdnem egész életemben azt csináltam, amit szeretek” – közben az égben ficánkoló papírsárkányt lehozza a földre, és lassan kisétál a filmből.

[1] Bodóczky István: „Játsszuk azt, hogy meghaltunk”

[2] Bodóczky István: „Játsszuk azt, hogy meghaltunk” – Online tárlatvezetés Tatai Erzsébettel; Cecilia Bandeira: Bodóczky István, 2020.

[3] Stúdió Artus: Rényi/Révész/Topor beszélget // Bodóczky István „Játsszuk azt, hogy meghaltunk”

[4] A munkákat elnézve, nem is meglepő, Bodóczky István esetében egyben művésztanárról is szó volt.

[5] Bodóczky István: „Játsszuk azt, hogy meghaltunk”

[6]  Bodóczky István: „Játsszuk azt, hogy meghaltunk”

[7] Schiller, Friedrich: Levelek az ember esztétikai neveléséről, 15., 16., 23. levél. In: Schiller válogatott esztétikai írásai. Budapestp, 1960.

[8]Gadamer, Hans-Georg: A szép aktualitása. (ford.: Bonyhai Gábor) Budapestp, 1994.

[9]A játék fogalma az ELTE BTK Művészetelméleti és Médiakutatási Intézet szabadbölcsészet tananyagok honlapján

[10] Szőke Annamária: Diagramok: gondolat-térképek. Bevezető egy „kép”-esszéhez, in: Diagram. Szerkesztette Szőke Annamária. Artpool–Műcsarnok, Budapest, 1998. 3–34. o.