Nem akarok közbeszólni, de húsz éve már nem is tanított. Nem volt kedve már a saját szórakozására se olvasni?

– Utoljára egyetemista koromban olvastam, de akkor napi kettőt-hármat. Beosztottam a műfajokat, szerzőket, hogy ne legyen monoton, unalmas. De akkor is monoton volt egy idő után. Főleg a modern drámákkal kevert Petőfi.

Továbbra sem néz rám, csak maga elé, mint valami szomorú, elhervadt tulipán. Igen, tulipán. Ezt lehet egy nőről írni, ez olyan csokonais. Azért figyelem.

– Szigorlatra készültem irodalomból. Csokonaitól 1945-ig. És minden kiírt kötelezőt elolvastam, csak Németh László esszéit nem. Az Alföld főszerkesztőjénél meg pont azt húztam ki. Először próbáltam tücsköt-bogarat összehordani Németh Lászlóról. Minden igaz is volt, amit mondtam. És el is mondhattam, amit akartam. Vagy tudtam. Azt a keveset. Akkor Márkus Béla megkérdezte, olvastam-e az esszéket. És nem tudtam hazudni egy ilyen szép embernek. Akkor majdnem meg is buktam. Pont őnála. De Csokonai megmentett. A szigorlat másik részében ugyanis Csokonai tulipánjaiból húztam egy csokorral.

Felnéz, maga elé teszi a kávéscsészét, kavargatni kezdi, pedig nincs is benne cukor, csak egy korty tej. Régen bizonyára cukorral itta, s a kavarás megmaradt.

– Ismerted személyesen is?

– Persze. Bejártunk a szerkesztőségbe havonta egyszer, amikor a Stúdió volt. Meg az Irodalmi Napokon is ott voltunk mindig. Rendes volt nagyon velünk, stúdiósokkal. De alapvetően Mészáros és Keresztury rendezgettek minket. Velük kavartunk.

Belekortyol a kávéba. Én is. Én rá is gyújtok. Pedig Márta már leszokott, és nem annyira illendő rágyújtani előtte. De beleegyezik. Lehet, már nem zavarja.

– Te, nem adnál nekem is egy cigit? – kérdezi.

Meglepődöm, de megkínálom a dobozból. Rutinosan rágyújt. Nem látom, hogy szédelegne. Azt is el tudom képzelni, hogy már immunis a nikotinnal szemben. Nem hat rá. Aztán visszakanyarodik az egyetemista évekhez. A tanszékhez, az ismert tanárokhoz, a hülye memoriterekhez, és leginkább a kötelező olvasmányokhoz, amiket – a Németh-esszéken kívül – el is olvasott tisztességesen.

– Sose olvastam annyit, még az érettségire sem.

– Pedig arra is mennyit készültünk, emlékszel? Minden kötelezőt elolvastam, és kidolgoztam a tételt a szóbelire. Aztán eladtam a kidolgozott tételeimet a béseknek.

Érettségi óta alig találkoztunk. Ő elvégezte a tanárképzőt, aztán meg az egyetemet. És nyilvánvalóan sokat olvasott. Muszájból is, meg szórakozásból is. Én orvosin végeztem, és gyorsan praktizálni kezdtem mint belgyógyász szakorvos.

– Aztán, tudod, fogtam a sátorfámat, és itt hagytam az országot. Férjhez mentem. Pedig pár évet még tanítottam a költözésem előtt. De aztán kint nem találtam igazi tanári állást. Irodalomtanárit meg végképp nem. Angolt helyettesítettem, meg általánosban mindent, napköziben még síelést is, pedig azt nem is tudok, csak elméletben.

Nézem, ahogy elnyomja a csikket, és felhörpinti a kávét.

– Van még egy kis kávé? – kérdezi.

Töltök még neki. Kis tejet is. Cukrot már nem. De kavarni kell a kiskanál.

Emlékeim szerint egy kíváncsi, de erősen szorongó alkat volt. A gimiben azzal cikiztük, hogy folyton zsíros volt a haja. A debreceni bulikba mindig eljött azonban. A Nagytemplom mögött megittunk egy üveg kevertet meg narancsízű üdítőt, aztán kivillamosoztunk az egyetemi klubba. Márta akkor már publikált, és sok egyetemistát ismert.

– A könyveimet ki se tudtam szállítani magammal. Egy egész évet azok nélkül húztam le kint. Próbáltam angolul olvasni, vettem ki könyveket a könyvtárból, például Nabokov Lolitáját, vagy Virgina Woolfot, amiket már ismertem magyarul. De nehezen ment, hogy úgy mondjam. Nem szerzett örömet az olvasás. A magyar könyveim után sóvárogtam. Próbáltam svédül, de olyan kezdő szinten volt még akkor a nyelvtudásom, hogy kész gyötrelem volt egy-egy könyv. Hamar abba is hagytam.

– Miért nem gyerekkönyvekkel kezdted?

– Az is volt, amikor óvodában helyettesítettem. Sokszor úgy olvastam a meséket, hogy fogalmam sem volt, mit olvasok, csak olvastam. Jó monotonon, hogy a gyerekek minél hamarabb elaludjanak. De ez nem igazi olvasás volt, mert nem értettem.

Aztán a takarításról mesél. Az óvodai helyettesítés mellett egy hatalmas bevásárlóközpontban takarított.

– Hajnalban kezdtük. Még nem jött fel a nap, s mi már a kollégámmal a takarítógépen ültünk. Volt vécépucolás is, és bejárati szőnyeg porszívózása is. A szőnyeggel fejeztem be a műszakot. Amikor elkészültem, leültem oda törökülésben, és a felkelő nap sugaránál tisztító meditációt csináltam. Az egész pláza üres volt még. Tőlem, aki ott ültem a bejárati szőnyegen, tőlem függött a nyitás.

Kezdem megérteni, mitől éghetett ki. Először a takarítás, aztán az ovi, majd az öregek otthona, végül a privát beteggondozás. De közben megtanult egy nyelvet. Aztán a három nyelv, amit egyformán jól tudott már, mintha az agya három külön rekeszében lett volna, és a rekeszek között nem lett volna átjárás.

– Mikor is költöztetek ki?

– Kétezerháromban. De gyakorlatilag már kétezertől többet voltunk kint, mint Debrecenben. A könyveket meg valamikor kétezernégyben hoztuk ki. És berendeztünk egy egész szobát könyvespolccal.

– Az volt a könyvtár?

Könyvtárban nőtt fel. A napközi helyett az iskolakönyvtárban bogarászott minden délután. Kedvenc bársony karosszékében olvasgatott órákig. Az apja könyvtáros volt ott. Írni-olvasni hamarabb tudott, mint a kortársai. Írni például az apja írógépén tanult meg.

Befejezzük a kávézást. A semmit kavargatja a csészéjében.

– Már húsz éve nem olvasok könyveket. Mintha már mindent elolvastam volna. Nem tudok olyan könyvet találni, ami lekötné a figyelmem. Persze – szúrja közbe – a koncentrációzavar akkor is jelentkezik, ha filmet nézek. De a könyv, az speciális.

– Igen, neked speciális, hiszen az egész életed a könyvekről szól. És őszintén szólva, nehéz téged úgy elképezni, hogy nincs a kezedben könyv.

– Legfeljebb a saját könyvem… Tudod, azért kezdtem el írni, mert nem találtam számomra megfelelő könyvet, elég jót, ami le tudott volna kötni.

– De hogy tudsz az írásra koncentrálni? – vetem fel.

– Elkap a flow, és gyakorlatilag megállás nélkül írok. Nem foglalkozom semmi mással.

A szobájában ülünk, a manzárdlakásban. Az egyik hosszú falnál, amit nem vág le a tető, végig könyvespolcok vannak rengeteg könyvvel. Angolul, magyarul, svédül, norvégul, arabul, számiul meg még ki tudja, milyen nyelven. Lehet, ez a gyűjtemény már csak töredéke annak, ami a könyvtárszobában volt, de akkor is lenyűgöző. A színes könyvgerincek ma már csak dekorációként szolgálnak, úgy sejtem. Hiszen nem olvas. Már húsz éve nem tud olvasni.

Talán vannak olyan életperiódusok, amikor az ember megszállottja lesz egy-egy dolognak, aztán olyan időszakok, amikor bizonyos cselekvések már nem mennek. Mintha Mártánál a könyvespolc megnyugtató díszlet lenne. Ilyen volt régen is, az apukája könyvtárában.

Aztán megtudom, nem a cigaretta miatt van füstszag a szobájában, a könyveknek van ilyen szaguk. A házban, ahol a könyvtárszoba volt, tűz ütött ki egyszer. A gyűjtemény jelentős része odaveszett a kiégett szobában.

– Gyászolom a könyveket is, az ottani életet, a kertet, a kutyákat… Hogy minden olyan hirtelen véget ért. Mintha bombatámadás érte volna a könyvtárat…

– Mint Hamvasnak?

– Igen, mint neki. De nekem a kert sem maradt meg. Még a cserepes virágokat sem tudom azóta locsolni, mert úgy fáj.

Szürke arcán legördül pár könnycsepp. Letörli. Szégyelli még azt is, hogy él, hogy nem égett benn a könyvekkel.

– Debrecenben elég sokszor volt tűz a régi időkben – mondja hirtelen. És elmeséli a hamvaiból újjászülető főnix történetét, és hogy miért is szerepel ez a mitológiai madár a város címerében. Mintha megnyugtatásul mondaná ezt nekem. Aztán megmutatja a vállán a tetoválást: egy főnixet ábrázol. – Minden nagy égés után van remény az újjászületésre – mondja végül, amikor már az előszoba irányába tartok. Felveszem a cipőm, a kabátom, és elköszönünk. Gyors mozdulattal kinyitja nekem az ajtót.

„A főnix mitikus tűzmadár, a legenda szerint ötszáz, ezernégyszázhatvanegy vagy tizenötezer kétszázkilencvennégy évig élt attól függően, milyen eredetű forrásban olvastunk róla. Legismertebb leírása szerint a főnix vörös-arany tollazatú hím madár, mely élete végén fahéjágacskákból fészket épít, meggyújtja, és vele együtt porrá ég. A hamvakból ezután egy új fiatal főnix születik újjá, amely bebalzsamozza az öreg főnix maradványait egy mirhából készült tojásba, és eltemeti azt a nap városában, Héliopoliszban.”