A zűrzavaros űr megannyi titkot rejtett magában cirka ötven évvel ezelőtt, s míg egy bátor és nem kevésbé büszke amerikai, Neil Armstrong a lábát a Hold felszínére nem tette, néhány pihent agyú amerikai filmes (hogy mást ne említsek: Ed Wood) azon kattogott, mint a gyár gőzgépe, hogy vajon kik, és főleg mi várhat ránk odakünn a messzi végtelenben? Netán vörös csillaggal kipingált ágyúnaszádok, melyeknek csövei réges-régen bemérve várják azt a parancsot, hogy a szibériai talaj menti faggyal egyenlővé tegyenek néhány amerikai nagyvárost? Esetleg néhány csúnya és mindenre elszánt vaginaszerű marsbeli lény (Battle Beyond the Sun), akik, amikor éppen nem egymás farába harapdálnak, frissen landolt U.S.A. (rosszabb esetben U.S.S.R.) kitűzővel ellátott űrhajósokat ijesztgetnek?

Edward Berndsnek volt egy alternatívája. Egyszerű, de józan marhapásztori ésszel mindenki számára befogadható alternatívája: szerinte egy Földtől messzi bolygón, nem a sci-fi írók kedvencén, a Marson, hanem a sokkal nőiesebben csengő Vénuszon, angolszász nyelven beszélő és modellkülsejű nőstények tanyáznak, akik nagyon pipák, ha a területükre kanos legények  lépnek. A "hogyan" és "miért" most mellékes (voltaképp a feminizmus himnuszaként funkcionál a film, melyben az egykoron ártatlan női nemmel a férfi csúnyán elbánt), lényeg, hogy elegük van a hímnemű lényekből, így amikor egy, a végtelen világűrben kószáló gyilkos fénynyaláb taccsra tesz egy űrállomást, valamint egy harcedzett amerikai hímekkel teli űrhajót, elkezdik fenni spájzban pókhálósodó bárdjaikat egy kis kasztrálásra.

De ne rohanjunk ennyire előre: miután a hajó harmadik típusú találkozásban részesült a barátságtalan képződménnyel, megtörvén pályáját, a Vénuszon kénytelen landolni. A hely bármilyen kellemesnek és barátságosnak hat a jövevények számára (szobahőmérséklet és friss levegő, mint megannyi zsánerdarabban), hamarosan rá kell döbbenniük, hogy nem szívesen látott vendégek egy olyan planétán, ahol a férfi nem, hogy úgy mondjam, tiltólistán szereplő bagázs.

A bolygót uraló civilizációnak a vezetőjét, a zsarnoki Talleah-t (Gábor Zsa Zsa) - aki mellesleg Marvin, the Martian-hoz hasonlóan a Föld elpusztítását helyezte kilátásba - ugyanis már pusztán a férfiakból kiáramló szagmolekulák is hányásra késztetik,  így nem kérdés, hogy fess hőseink sorsa elfogásuk után meg van pecsételve. Ám amint feromonjaik elkezdik betölteni a légteret, néhány nőstényördög úgy gondolja, eleget játszadozott a laboratóriumban található kémcsövekkel, ezért egy jól kifundált lázadás keretén belül kimenekítik a megszeppentségtől köpni-nyelni nem tudó bicebócákat. Az eredmény persze nem maradhat el, s miután lenyomták a helyi yardot és néhány, a Vénusz speciális élővilágaként aposztrofálható élőlényt (a készítők a minimalizmus újabb negatív rekordját állítják fel a finálé előtt látható műszörnyekkel), a jutalmuk néhány csókban és egy szebb világkép reményében összegződik.

A Ben Hecht írói vénáját némelyest kiszívó alkotás milyenségéről hosszasan lehetne csevegni, de azt hiszem, felesleges, hisz nem ez volt az első, sem pedig az utolsó zsánerben megfogant alkotás, mely a maga együgyűségével örvendeztette meg az űrprogramtól csodát remélő amerikaiak agyát. Ezek a hangzatos és kapatos, de semmiképpen sem mélyenszántó produkciók az ötvenes években éppen arra voltak elegendők, hogy szépen lassan hozzászoktassák az embereket ahhoz a gondolathoz, hogy világunk nincs is oly távol egyik idegen, akár vörös civilizáció számára sem, így csak összetartásban és szeretetben lehet átvészelni az eljövendőket, még a legborúsabb időszakokat is. 

Az emberi összetartás és összetartozás - bármilyen messze is essen a két fogalom egymástól - persze nemcsak a vásznon jelent meg, hanem a készítés során is, hisz a díszletek és a ruhák mind egy szálig hasonlóan mélyenszántó zsánertársaiktól lettek kölcsönözve, ezzel kvázi egy szép kis családot alkotva űrön innen és űrön túl. (Példának okáért elő lehetne venni az űrhajót, mely a Flight To Mars-ból lett áthozva, vagy a díszletet, ami pedig a World Without End-ből lehet ismerős a B-vonalra éhséget érző nézők számára.)

Az űr, mint filmcímbe foglalt meghatározó elem igen felkapott volt az ötvenes években, és se szeri, se száma nem volt a galaxis valamely pontjába induló, már benne utazó, vagy éppen valahová megérkező, netán visszakerült csoportokat, lényeket felvonultató produkcióknak (It Came from Outer Space, 1953; Plan 9 from Outer Space, 1959; Teenagers from Outer Space, 1959; Fire Maidens from Outer Space, 1956; Eyes in Outer Space, 1959; I Married a Monster from Outer Space, 1958).

A Queen of the Outer Space ebből az eresztésből talán az egyik legékesebb darab, mely örökérvényűségét nem elsősorban a CinemaScope-nak köszönheti, hanem mindenki Zsa Zsa Gaborának, aki dámaként vonul be a film egyharmadánál, és kábítja el a férfitársadalom jelentős hányadát - míg le nem hull azóta többszörösen is átszabott (ál)arca.


Queen of Outer Space, 1958. USA
Rendezte: Edward Bernds
Szereplők: Zsa Zsa Gabor, Eric Fleming, Dave Willock, Laurie Mitchell