Ha új foglalkozást kellene választanom, teremőr vagy idegenvezető lennék. Be tudnám mutatni a XX. század történelmét – saját magamon. Egy áruház a Blahán, az ország lakmuszpapírja. Láttam az első pesti mozgólépcsőt 1931-ben. '56-ban elém vonszolták a Sztálin-szobrot, öröm volt nézni. Azt már nem, mikor kiégett az egész épület és szaporodtak a golyónyomok.

Addig volt jó, míg láttam, így láttatok. Azaz 1966-ig. Akkor nagy nehezen eldöntötték, hogy levakarják rólam a háború után igénytelenül felhordott vakolatot – el is kellett tüntetni az égés- és golyónyomokat. Túlságosan bizakodó voltam.

Álbéke volt, de ezt már csak hallottam. A galambok pletykáiból éltünk, mi, itt az alu alatt. Ugyanis '66-ra odáig jutottunk, hogy már alig bírtam tartani az egyre szürkébb homlokzatot. Először közölték, hogy rendben, akkor két évre bezárunk, felújítás! Aztán az elvtársak befeszültek: ki van zárva, nincs elég bolt a hálózatban, itt van 83 millió forint, folyamatos nyitva tartás mellett kell teljesen felújítani. A 83 milliót levitték 50-re, az 50-et 38-ra. Tudjuk jól: ma fordítva lenne. 

De mi jött ki 38 millióból egy ekkora épületre? Luxalon! Először megörültem, azt hittem, ez valami luxuscikk, de közölték, hogy Hollandiából hoznak alumínium lemezeket, és mint egy hombárt, letakarnak. Persze akkor büszkék voltunk a saját bauxitra, ezért ejtettük a holland importot: a bauxit ment a ruszkiknak, az aluként visszajött, ez így nyilván drágább lett, mint a sokallott vakolat lett volna. 

Mikor újra indult az élet, láttam kigyulladni az első telexes lyukkártyával programozható fényreklámot, szagoltam füstjét. Vaksötétben hallgattam a '83-ban felszerelt tettenérőgép gyakori pittyegését. Loptak a népek, csak ebből tudtam, hogy éppen nappal van.

'66 óta tartom. Rudam fárad. A puttókat unom, nehezek, zsíros még a szárnyuk is, várják a pusztulást. Hallani új látványtervekről. Mindegy, csak luxalont ne. Most munkások jönnek, oda se merek nézni.

Szóljatok, ha kinyithatom a szemem.