Az ötvenes években ezen félelemből kiindulva számos amerikai, jobbára kis költségvetéssel dolgozó, független filmstúdió napirendi pontként kezelte az atomkísérleteket és azok utóhatásait. Érdekes, ahhoz viszont már kevesebben vették a bátorságot, hogy egy esetleges atomholokauszt utáni állapotot vázoljanak fel. Szép számmal készültek hát olyan dolgozatok, melyek a nukleáris kísérletek emberre és élővilágára gyakorolt hatásait vizsgálták, ám egyikük sem volt mélyen tudományos alapú, inkább olyan egyszerű és szórakoztató produktumok születtek, melyeknek esztétikai igényességénél csak a történet-vezetésük állt alacsonyabb szinten.

A The Giant Behemoth bája és "ereje" elsősorban abban rejlik, hogy a film első kétharmada tudományos aspektusból próbálja boncolgatni a fent említett kérdéseket. Igyekszik figyelmeztetni bennünket az atomkísérletekben rejlő veszélyekre (a mű első képsorain egy "szép" gombafelhővel), s csak akkor kezd veszíteni kondíciójából, mikor a zsáner szüzsé közönségesebb vizeire evez. Szépségéből és intelligenciájából is akkor törik le egy nagy darab, amikor új információ hiányában megmutatja nekünk gaz bombáink eredményét, a nagy vízi szörnyeteget, melyről már a Biblia is oly hatásosan emlékezett meg. Behemót hanyag és primitív bemutatkozása a londoni polgárság mellett kinyilatkoztatás is egyben, ám a szörny megjelenése után már nem reménykedhetünk sem technikai, sem dramaturgiai minőségben. A lényeg annyi, hogy Big B. addig riogatja és sugározza tele rádiummal a népet (azt konkrétan nem látjuk, honnan jő ki az állat testéből az értékes anyag), míg mindenki szörnyet nem hal az előbbitől vagy bele nem hal az utóbbiba. De mivel az ember a föld egyeduralkodója kell hogy maradjon, viszontválaszul szintén rádiummal oltja ki (mivel kérem?!) a zavarodottan kószáló jószág életét.

Az angol helyszínen játszódó film azt a tipikus amerikai mentalitást használja fel, ami a világháborús filmekben is érvényesül: összefogás nélkül nincs győzelem. Persze azért nem árt, ha akad egy valaki, aki a többiek felett állva elvégzi a munka nehezét. Mégis összességében arra a bennünk szunnyadó ösztönre világít rá ez a törtönet, hogy jöhet bárhonnan és bármekkora ellenség, nincs legyőzhetetlen akadály az ember előtt - legfőképp akkor, ha ez az ember a szabadság földjén látott napvilágot.

A film oktatni való anyag lehetne a filmes iskolákban, főleg a vágóórákon, ugyanis tökéletes példáját kapjuk annak, hogyan kell hatást kelteni minimális ráfordítással. A játékidő utolsó negyedórájában a bevadult szörnyeteg és az előle futó embertömeg sosincs egy képre komponálva, váltogatva kapjuk a plánokat (számtalanszor premier plánt). Ennek köszönhetően támadhat az az érzésünk, mintha a minimálbérért síkoltózó és fejvesztve menekülő statisztahad tényleg egy óriási behemót elöl menekülne a Temze partján. Persze azért akadnak olyan illúzióromboló beállítások, mint a lény - melynek kivitelezésébe láthatóan nem szakadtak bele a trükkmesterek - egyértelműen matchbox környezetbe ültetett apokalipszise, és néhány idős és tehetetlen szereplő szerencsétlenkedése a ráömlő láthatatlan rádium hatására. Ezek a képek sokszor feloldják az amúgy véresen komolynak szánt jelenetsort, ezzel teszik még dilettánsabbá az egész produkciót.

Ezektől a kis gikszerektől függetlenül a The Giant Behemoth egy roppant érdekes relikvia az ötvenes évek társadalmáról, a benne felhalmozódott feszültségektől, és arról, milyen lenne, ha egyszer tényleg eljönne a világvége. A film nyitott befejezése szerint bármelyik percben eljöhet.

The Giant Behemoth/Behemoth The Sea Monster, 1959. USA
Rendezte: Eugène Lourié és Douglas Hickox
Szereplők: Gene Evans, André Morell, John Turner, Leigh Madison