A kezdő képsorok, mint egy jó James Bond-filmnél, most is előrevetítenek motívumokat, melyekre később rájátszik az előadás, illetve segítenek abban, hogy az előző részekre is visszatekintve megérthessünk pár dolgot. A dolgozószoba hátterében burleszkszerűen sürgő-forgó költő alakja már az elején értelmezhető volt, közelivé, emberivé és komikussá tette a gyakran piedesztálra képzelt alkotót, de az előtérben lassan átmászó teknősbéka ebben a harmadik részben nyert újabb jelentésrétegeket. Most derült ki számunkra, hogy nemcsak a ritmusbeli ellenpont miatt került a kis ékszerteknős a rivaldafénybe.

A „Gondolati líra” részben az ő nézőpontjából szemléljük az alkotó szórakoztató kínlódásait, amit a terráriumon keresztül nézünk (a kamerával együtt). A fókusz hol a Költőt, hol a lassú, vegetatív életét zavartalanul élő teknőst mutatja élesen, így játékosan egymásnak szegeződnek mint „karakterek” és mint különböző életfelfogások. Persze a Költő vibrálóan gyors gondolati és stilisztikai ugrásait is ellensúlyozzák a teknős kimért mozdulatai, megidézve a híres filozófiai axiómát Akhilleusz és a teknős párharcáról.

Hasonlóan kreatív és játékosan többértelmű képsorok keverednek azzal, ami a színházban az egyik legfontosabb tényező: a színészi jelenlét erejével. Kocsis Gergely mint Költő továbbra is le tudja egyedül is kötni a nézők figyelmét, Háy János szövegét remekül érzi és teszi magáévá, kiegészítve saját zenei (beatboxos, klarinétos) megoldásaival. Amikor a legutolsó percekben Háy Mondókáját mondja, már szinte teljesen összemosódik a fejünkben, kit is látunk – a színészt, a mindenkori kortárs költőt vagy egy Háy János-alteregót? Nem számít, mert eddigre kiderül: csak a vers számít, minden, ami megelőzi, az összes alkotói gyötrelem, játék és tudás, csak felkészülés az „igazira.”

És ebből az „igaziból” nagyon szép példákat kapunk: az első rész, az „Őszi líra” végén Takátsy Péter mondja el azt a verset, melynek részletét minden magyar kisiskolás kívülről megtanulja. Mégis, az Itt van az ősz, itt van újra olyan színeket és érzelmi rétegeket kap, melyek nemcsak nagyon maivá, de nagyon felnőtté is teszik a Petőfi-verset. Takátsy egy könyvespolc előtt áll, dísztelenül, kicsit feszültre zárt ajkakkal, de tisztán és sallangmentesen beszél, hol ránk nézve, hol gondolataiba merülve. És a néha szentimentalizmusba hajló Petőfi-képek így átalakulnak, mélyebb érzelmi rétegeket mozgatnak meg, mintha valami rejtett fenyegetés bujkálna a képek és szavak szépsége mögött. A kötelezően megtanult vers emberi élménnyé válik, felmutatva, hogy a Költő korábbi káromkodásokkal, ideges öniróniával teli monológja nem volt hiábavaló: e nélkül nem születik költemény.

Nemcsak jól ismert verseknek ad új teret és átélhető élményszerűséget a Szavalóverseny: alig ismert, nyelvújítás előtti nyelven megszólaló, ráadásul hosszú és bonyolult gondolati költemény is színházi élménnyé válik Fekete Ernő versmondásában. A Költőt és a teknőst követve szórakoztatva vezetett minket az ehhez a témához tartozó monológ Descartes-tól József Attilán át a legó összerakásán keresztül a legfontosabb alkotói kérdésekig: lehet-e érzelmet és gondolatot elválasztani egymástól? Mi az, ami állati vagy emberi bennünk? Ahogy Kocsis Gergely cinkosan ránk kacsintva megjegyzi, bizonyos kérdésekre „nem válaszolunk.” Csináljuk.

Így válik Csokonai alig ismert hosszú verse, a Rémítő s vidító kétségek Fekete Ernő kapucnis, szürke pulcsis egyszerű jelenlétében mély és érzelemteli filozófiává, létkérdéssé, szinte hamleti monológgá, vers és színház elválaszthatatlan elegyében. A kamera jobbra helyezi a közelképet a versmondóról, mégis betölti a teret a gondolkodó emberi tudat és az ehhez szorosan kapcsolódó érzelmi hullámzás. Amit a Költő erős öniróniával, hétköznapi beszólásokkal, sokszor túlzó kirohanásokban átgondolt, és szórakoztatóra hangolt monodrámájában előadott számunkra, itt válik katartikus erejű versszínházzá.

Az utolsó részben az „Öregkori líra” elhomályosodó optikával, enyhén reszkető kameramozgással, „túlközeli” képekkel fókuszál az elmúlásra, öregedésre. Többet hallunk már, mint látunk abból, ami a Költőt emészti. Egyre sötétedik a hang, bár végig megmarad valamennyire a szarkasztikus, látszólag mesteremberi és nem művészi hozzáállás az „anyaghoz”, és végig szórakoztató a rejtett és kevésbé rejtett utalások játéka az ÉS-től Aranyon át Tolsztojig, hasonlóan a korábbi a finom közéleti kiszólásokhoz („de már nem érdekli, mert megnyert egy állami ösztöndíjat”).

Mégis, az utolsó képek, ahogy a sötétben csak a laptop fénye világítja meg a Költő arcát, kiemelve minden ráncot és egyenetlenséget az arcon, drámai erővel telnek meg. Erre teszi fel a koronát Újlaki Dénes, aki narancssárga kockás ingében, székén ülve, a kép közepén egy kékes-homályos környezetben Arany pár sorát megrendítően mondja: vele együtt látjuk és érezzük, ahogy Dal fogytán elmúlik az élet. A Szavalóverseny mégsem csak ezzel zárul – a képbe balról beúszik a Költő arca ismét, és a Háy-féle Mondóka vicces-komoly fricskát ad a katartikus pillanatoknak, nem kioltva, hanem iróniával felerősítve a drámai hatást. Így kell egybefogni verset, filmet, színházat, komolyat és szórakoztatót – köszönet érte a Szavalóverseny sokszínű és kreatív alkotógárdájának.

Háy János:  Szavalóverseny 3. rész
Kocsis Gergely
Takátsy Péter
Fekete Ernő
Újlaki Dénes
Technikai rendező: Török Marcell
Operatőr: Meister Natália
Vágó: Majszin Éva
Hangmérnök: Párizs Misha
Fővilágosító: Lohár Antal
Súgó: Schaefer Andrea
Ügyelő: Valovics István
Dramaturg: Török Tamara
Asszisztens: Hornung Gábor
Rendező: Tárnoki Márk
Katona József Színház/ Eszínház
2021. március 19.
Fotó: Katona József Színház