A koronavírus-járvány által már az első hullámban is rendkívül súlyosan érintett metropolisz, amelyről közhelyszerűen tudjuk, hogy sosem alszik, most egyszerűen magára zárta az ajtót: a létfontosságú intézményeken kívül minden más felfüggesztette a működést, a szorongás és a létbizonytalanság hullámai pedig összecsaptak az emberek feje fölött.

Alig negyven perc a teljes filmidő, amelyben öt filmrendező-palánta ragad kamerát, telefont, bármilyen keze ügyébe akadó, mozgóképrögzítésre alkalmas eszközt, hogy dokumentálja ezt az állapotot. A rendkívül szűkös eszköztár és a saját magánszféra felé fordított kamera miatt kifejezetten bensőséges, egyes szám első személyben forgatott szkeccseket látunk kinek-kinek a maga aggodalmairól, megküzdési stratégiájáról, pszichés vagy konkrét, fizikai menekülési módjairól. A napról napra súlyosbodó társadalmi feszültség, az egzisztenciális fenyegetettség és a létbizonytalanság szinte tapintható a keresetlenül nyers anyagban. Voltaképpen ez a legnagyobb erénye a Covid naplóknak: nagyon direkt, őszinte és hiteles. A kivételes jelentőségű, történelmi pillanat adott volt, csak kamerát kellett venni a kézbe – és pontosan ez is történt. Filmtörténeti perspektívából nézve ez a tökéletes direct cinema, az eszközminimumra törekvő, végtelenül lecsupaszított, többnyire kézikamerával és helyszínen felvett hanggal operáló dokumentumfilmezési forma, amely a forgatókönyvet, vagy a bárminemű komolyabb struktúrát is látványosan nélkülözi. Mivel az egyes rendezőnövendékek munkái között is nagy különbségek adódnak, a karanténdoku kifejezetten egyenetlen színvonalat mutat: vannak olyan szkeccsek, amelyekben izgalmas beállításokkal, filmes szempontból emlékezetes pillanatokkal is találkozunk, míg mások legfeljebb csupán esetlen direktségükkel hatnak.

Ami egyértelmű, az az, hogy a világjárvány mint probléma mindenkit zsigerileg és lerázhatatlanul súlyosan érint, legyen akár manhattani étteremvezető gyermeke, a metrószerelő családja vagy idősgondozó szociális munkás hozzátartozója. Felvillannak egy-egy pillanatra a maszkhordással és az utcán tartózkodás tiltásával kapcsolatos feszültségek, a Black Lives Matter-tüntetések és az akkoriban New York-szerte fel-fellobbanó utcai zavargások is, ám egyik felvetett témát sem járják körül komolyabban az epizódok. A Covid naplók gyorsan készült, hogy minél frissebb és aktuálisabb legyen, emiatt viszont nem jutott hozzá, hogy kiérleltebb és átgondoltabb legyen. Az egyetlen dolog, amit torokszorító hitelességgel át tud adni, az a mérhetetlen szorongás és a bezártság fullasztó érzése.

A tavaly készült, európai karantén-antológiákhoz képest a New York-i fiatalok filmjei távolról sem akarnak legalább többé-kevésbé kerek, megkomponált munkák lenni. Ezek az ifjú alkotók az itt és mostban élnek, ha pedig kamerát vesznek a kezükbe, hogy rögzítsék egy rendkívüli kor mindennapjait, akkor azt is nagyon direkt és keresetlen módon teszik. Eképpen a Covid naplók roppant hiteles – és nem kevésbé nyomasztó – kordokumentum. Az már erősen véleményes, hogy ha ez az időszak aktualitását vesztve egyszer majd történelemmé válik, akkor is hordoz-e bármilyen különösebb értéket ezen túl.

Covid naplók – színes, angol nyelvű, amerikai dokumentumfilm, 2021. Rendező: Marcial Pilataxi, Aracelie Colón, Camille Dianand, Shane Fleming, Arlet Guallpa, Rosemary Colón-Martinez. Megtekinthető az HBOGo-n. 12 éven aluliak számára nem ajánlott!

Kép: HBO Pressroom