A Katona József Színház K:ortárs sorozatának bemutatkozó része, a Végre egy kis csönd azt bizonyította be, hogy az online színházközvetítés is tartogathat új lehetőségeket. Máté Gábor rendezése (részletes kritikánk itt található) eleve az internetre készült, ahol kamerák közvetítik a színészek játékát és a színpadi eseményeket. A nyomasztó arcközeli beállításokkal és hosszasan kitartott snittekkel olyan stílust keltett életre, amely nemcsak a darabhoz adott tartalmi többletet, de a bezártság hangulatát is érzékletesen tükrözte. A Végre egy kis csönd szellemes korlenyomat, ahol a színházi és filmes elemek harmonikusan egészítik ki egymást. A sorozat második része, a Székely Krisztina által rendezett Egyformák vagyunk ennél is bátrabban nyúl filmes ötletekhez, az összhatás azonban nem annyira kiemelkedő.

Az Egyformák vagyunk Szécsi Noémi „Egyformák vagytok” című, 2017-ben megjelent regényének néhány pillanatát dolgozza fel. A történet középpontjában két negyvenes éveiben járó gyermekkori barátnő áll, Elza (Jordán Adél) és Emma (Pálos Hanna), akik különböző módon, de hasonló krízist élnek meg. Amellett, hogy kapcsolati életük válságban van, mindketten az áhított anyaság elérésének nehézségével néznek szembe: más-más okból, de egyiküknek sem sikerül teherbe esni. Elza ex-barátjának születésnapi buliján nyitunk, s innen követjük a két barátnő életét néhány szürreális epizódon, egy hazafelé autózáson és egy életnagyságú babaházban történő elalváson keresztül. Ám finoman szólva sem beszélhetünk hagyományos regényadaptációról, mert ez az előadás inkább szól önmaga formájáról és működéséről, mint a konkrét cselekményről.

Nem máshonnan, mint a színházterem térfigyelő kamerájának szemszögéből kapcsolóunk be az eseményekbe, és az első percekben ennek mozgásán keresztül alakul ki előttünk részletekben a történet. Ehhez a bravúrhoz később is visszatérünk: A kamera jóvoltából láthatjuk a kulisszák mögötti eseményeket, a stábot, ahogy átrendezik a díszleteket, a színészeket, amint kijönnek egy jelenetből és készülnek a következőre. Egy ízben Jordán Adél kézben tartott mobiltelefonjának belső kamerájával nézzük, ami történik, az utolsó jelenetben pedig még egy rendezői bekiabálást is halluk egy látszólag elvétett hiba miatt. A darab tehát elsősorban nem arra vállalkozik, hogy az eredeti sztorit átfogó módon bemutassa, inkább a könyvből kiragadott eseményekhez és hangulatokhoz teremt meg erős képi megoldásokat, amelyekben mindig ez a rendkívül önreflexív forma kapja az igazi főszerepet.

A formaválasztásból adódóan a színfalak mögötti események összefonódnak a színpadon látott világ történéseivel. A kamera nézőpontja nem korlátozódik a néző fix pozíciójára, így az előadás minden látszó és amúgy a nézők elől elrejtett eseménye az online közvetítésen keresztül eljut hozzánk, az utóbbiak is részévé válnak a darabnak. Az Egyformák vagyunk ezért nemcsak a színészek játékáról és a színpadon kibontakozó fabuláról szól, hanem a mindenről, ami azon túl van: a színház berendezéseiről, a tárgyakról, a stábtagokról, áttételesen pedig a kameramunkáról, az alkotói folyamatról, a rendezői döntésekről s a színészek munkájáról. Hamisítatlan dokumentáció, bizonyos értelemben egyfajta dokumentumfilmet nézünk. Ám fontos hangsúlyozni, hogy az Egyformák vagyunk esetében egyáltalán nem arról van szó, mint amikor egy hagyományos színpadi darabnál bekukucskálunk a függöny mögé. Itt mindennek stiláris szerepe van: amit látunk, az maga az alkotás, és része a művészi önkifejezésnek, hiszen a darab és az előadás mögött meghúzódó teljes színházi munka egyaránt részesei a nézői élmény létrejöttének.

Ez a radikális alkotói döntés érdekesség, de hátrány is az előadás szempontjából. Egyfelől megragadó, mert ötletesen világít rá, mennyire a digitális kamerák, az okostelefonok és az online közvetítések korában élünk, s ebből kreatívan épít valami újszerűt. Másfelől hiányérzet marad bennünk, mert a történetválasztást túlzottan elnyomja az önreflexív forma. A Végre egy kis csönd esetében éppen az volt előnyös, hogy ott a kamerák jelenlétével létrehozott nyomasztó képi világ segítette a történetet, itt viszont nincs összhangban a kettő. A két szereplő remekül alakít és a szöveganyag izgalmas kérdéseket vetne fel a teherbeesés lélektani kérdéseit illetően, de a darab szigorúan csak néhány jelenetet emel át a könyvből, és mindössze 35 perc után váratlanul véget ér. Egy abszurd drámában ugyan nincs igazi történetfejlődés, a befejezés pedig nem tartalmaz megnyugtató lezárást, viszont mégis akkor működik jól, ha ezzel a befagyottsággal sugall többlettartalmat, és ilyen esetben éppen ez a sehova sem tartás nyújtja a katarzist. Itt azonban azt érezzük, hogy időhiány miatt nem tudott a darab igazán szárnyra kapni, nem volt mód kellően végiggondolni az egészet, s emiatt a befejezés egyáltalán nem elgondolkodtató vagy provokatív, inkább váratlan ürességet hagy maga után.

Ha elvonatkoztatunk a dramaturgiai hiányosságaitól, akkor a darab más tekintetben kiválóan teljesít, ezért sajnálatos, hogy a magvát és „apropóját” képező történet hiányérzetet kelt bennünk. Szívesen megnéztem volna ezt a darabot egy hagyományos egész estés előadás keretében, ahol a történetfejlődésen van a fókusz. Technikai ötletei miatt az Egyformák vagyunk összességében mégis egy izgalmas és elgondolkodtató alkotás, amely bizonyítja, hogy a digitális fejlődés korában figyelemre méltó műfajkísérletek tudnak születni.

Szécsi Noémi: Egyformák vagyunk
Elza – Jordán Adél
Emma – Pálos Hanna
Tibor – Takátsy Péter
Ervin – Bányai Kelemen Barna
Ernő – Dankó Gábor
Flóra – Rujder Vivien
Technikai rendező – Török Marcell
Operatőr – Meister Natália
Vágó – Majszin Éva
Zeneszerző – Matisz Flóra Lili
Hangmérnök – Párizs Misha
Fővilágosító – Lohár Antal
Látvány és jelmez – Pallós Nelli
Súgó – Boncza Anita
Ügyelő – Héricz Anna
Asszisztens – Tiwald György
Rendező – Székey Kriszta
2021. február 27. online
Katona József Színház, Eszínház
Fotó: Horváth Judit