Június elsején minderről élőben is megbizonyosodhattunk az A38 hajón, és a hatás elsöprőnek bizonyult – milyen kár, hogy egy koncert nem tarthat örökké.

Az üdvözítő aktus előjátékát a magyar énekesnővel felálló angol To-Mera műsora jelentette, amelynek során komoly technikai bravúrokkal előadott komplex progresszív metáldalok görögtek elő a hangszórókból. A csapat középpontja a magyar Without Face-ből ismert, időközben Angliába költözött Kiss Juli volt, aki a lényéből áradó őszinte lelkesedéssel ragadta magával a közönséget.

A csapat minden tagja felettébb szimpatikus benyomást keltett, kezdve a hihetetlenül bonyolult témáit mosolyogva elővezető dobostól a néha Manowarosan giccses-vicces gesztusokkal operáló basszusgitárosig. Adva volt tehát minden: a zene szeretete, az alkotás öröme és kitűnő hangszeres tudás. Azaz csak majdnem minden: a komplex futamok sűrűjében ugyanis elveszni látszottak a dalok, és a gótikusra hangolt énektémák sem adtak elég fogódzót ahhoz, hogy megjegyezhetőek maradjanak a 7-8 perces számok. A progresszivitás legnagyobb csapdája, hogy a technikai tudás mámora magába nyeli a befogadásnak élményszerűséget kölcsönző „velőt”; a zene flow-ját, ami a hallgató fülébe ivódva vágyat teremt az élmény újra- és újraélésére.

Amíg a Dream Theater – vitathatatlanul nagyszerű életműve ellenére – igen sok példát szolgáltat az ilyen öncélú megoldásokra, addig a Pain of Salvation kitűnő arányérzékkel élve éppen a kellő pillanatban kezd el, vált, vagy éppen fejez be egy témát, így azok dalokká állnak össze. A dalok pedig koncept-albumokká, mivel a banda agyát jelentő és a szövegeket jegyző Daniel Gildenlöw széles struktúrákban szeret gondolkodni, így mind a hat sorlemez egy központi problémát jár körbe. E cikk lételméleti húrokat pendítő bevezetője talán nem is tűnik annyira műfajidegennek, ha tudjuk, hogy a PoS-t éppen ezért gyakran nevezik – olykor gúnyosan – a „filozófusok zenekarának”, amit a 2004-ben megjelent „Be” – már csak címével is – megerősít.

Ezúttal azonban a A38-on egyszer már bemutatott 2007-es Scarsick című lemezen volt a hangsúly, legalábbis a koncert önmegnevezése szerint (Scarsick Reloaded). Szerencsére bőven akadtak régebbi dalok is, köztük három hibátlan opus a kedvenc Remedy Lane-ről (This Heart of Mine; Undertow; Chain Sling), és persze a komolyabb ismertséget hozó 2000-es Ashes, vagy a szintén kötelező Used. Az utóbbi két dalt tartalmazó Perfect Element album adta meg a koncert alaphangját is: az instrumentális Falling borzongató, Pink Floyd-os gitárfutamai egyben a szünetben játszott Floyd-szám, a Keep talking folytatását is jelentették, hogy aztán átússzanak a lemez gyönyörű címadó dalába.

Daniel gitárjának elszakadt egy húrja, s így imperfect element-nek bizonyult – az énekesnek pár percre el kellett tűnnie a színpad mögött. A többiek a legnagyobb természetességgel kezdtek jammelni, amivel végképp megnyerték maguknak az amúgy is eksztázisközeli állapotban lévő, majdnem teltházat produkáló közönséget.

A komplexitás a zenekar esetében inkább a gondosan megkomponált dalszerkezeten és az egyes dalok egymásba folyásán érződik, mintsem a konkrét futamok technikai virtuozitásán, így a 8-10 perces szerzemények a koncerten sem váltak unalmassá, talán annak számára sem, aki lemezről nem ismeri őket.

Gildenlöw dalszerzői vénája egyébiránt több Billboard-sláger lehetőségét rejti magában – minő öröm, hogy nem Britney Spears háttérbrigádjának tagjaként dolgozik, hanem a láthatóan egész lényét megmozgató, de nem köldöknézős „alanyi költő-zenész” alkotói útját választotta.

A bandát jellemző ellentét egyébiránt nemcsak a zenében, hanem vizuálisan is megnyilvánult. A félmeztelen Johan Hallgren gitáros hatalmas izmaival és lobogó rasztájával egy időutazó viking harcost idézett meg, aki a színpad másik oldalán álló kopasz, befont kecskeszakállát vadul csapkodó Simon Anderssonnal mintha csak az énekes őrzésének feladatát látta volna el. A körbefogott vékony szépfiú pedig nem volt más, mint Daniel Gildenlöw, aki finom arcvonásaival és mély gondolatokról árulkodó szemével a bölcsészlányok álmát testesítette meg.

A Pain of Salvation persze éppen attól zseniális, hogy ezek az éles kontrasztok egy emberben, egy albumon, vagy akár egy dalon belül is jelen vannak. Daniel az egyik pillanatban üvölt, hörög vagy rappel, majd a létező leglágyabb dallamot énekli ki minden görcsölés nélkül; Hallgren durva fizimiskája mélyén egy pajkos kisfiú csillogó szeme rejlik, ráadásul úgy énekli a háttérvokálokat, hogy akár be is ugorhatna Daniel helyére; és a basszeros srác szája szélén is ott lapul az a cinkos mosoly, ami azt jelzi: „haver, ne vegyél ám annyira komolyan!”

A mély és fennkölt tematika a svéd csapatnál nem művészkedéssel, világmegváltó aspirációkkal, hanem éppen könnyed öniróniával társul, ami szerethető figuráknak, nem pedig komor prófétáknak láttatja a csapat tagjait.

Daniel, kilépve szerepéből, éppen a szerepét létrehozó helyzet „szokásrendjét” (routine) tette zárójelbe, amikor például az utolsó dal bejelentésénél szó szerint kikacsintott a közönségre, és úgy utalt a ráadásra, hogy most akkor ez itt az utolsó dal, aztán ti tapsoltok, és mi meg úgyis visszajövünk. Mindez könnyen hangozhat keserű cinizmusnak is, azonban a koncert során végig megmaradó emberi-zenei összhang éppen ennek a szokásrendnek és a belőle való kilépés lehetetlenségének (hiszen csak visszajöttek ők is stb.) derűs elfogadását mutatta.

A tényleg utolsó számban (Disco Queen) pedig az iróniát zenei köntösbe bújtatták, és ezúttal nem magukra, hanem a metálvilág kedvenc célpontjára, a diszkókultúrára irányították. A némileg populista ötletet ez esetben is olyan fölényességgel és humorral valósította meg a csapat, hogy nincs kritikus, aki el ne mosolyodott volna a fémesített diszkó-ütemeken vagy magán a tényen, hogy az előbb ontológiai kérdéseket suttogó énekes most önfeledten vonaglik a színpad közepén, láthatóan átélve a diszkó királynőjének szerepét. Az önfeledtségtől meg egyenes út vezet a megváltáshoz, különösen, ha humorba van mártva, mert így két órára még azt is elhisszük, hogy ez – a zenekar nevét meghazudtolva – nem fog annyira fájni.