És hol találkozzunk? Szegeden vagyok – mondta Medveczky Balázs, amikor felkerestem az interjú ötletével. Végül egy konyhában ültünk le, valamikor a délutáni órákban – igaz, majd’ 175 km távolságra egymástól. Eleinte zárkózottan, majd kérdésről kérdésre oldottabban mesélt: kezdetekről, az azt megelőző évekről, jelenről, kicsit a tervekről, szakmáról; hogyan látják mások, milyen egy érdekes karakter, vagy egy izgalmas próbafolyamat. Majd meglepő komolysággal bólogatott, amikor a huszonéves alkotókra jellemző kiégésről kezdtem beszélni, tudta, mit jelent, ahogy azt is, mikor van helye humornak és mikor a csendnek.

PRAE.HU: Nem fogok azzal indítani, hogy A Pál utcai fiúk, viszont tudnod kell, hogy nem hagyhatom szó nélkül! De most inkább mesélj, milyen úton jöttél?

Hova?

PRAE.HU: A jelenbe. Miből lettél az, aki?

Táncművésznek, balettosnak készültem, legalábbis gyerekként a fejembe vettem, hogy táncos leszek. Édesanyám következetesen beíratott a Táncművészeti balett szakára, ahol hat évet töltöttem (ez idő alatt öt évig ütő tanszakra is jártam), majd jött a kortárstánc. Aztán jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemre.

PRAE.HU: A zenetanulás szüleid (Medveczky Ádám Kossuth-díjas karmester és Csányi Valéria karmester) révén feltételezem, természetes volt számodra.

Én választottam a dobot. Sosem erőltették a szüleim. Sem a nagyszüleim (Csányi László és Botka Valéria - a szerk.), még úgy sem, hogy maguk alapították a Magyar Rádió Gyermekkórusát. A zene szeretete, ugyanakkor, jól sejted, adta magát. Máig tart ez rajongás, tavasszal a bezártság alatt egész napok teltek azzal, hogy zenéltem, doboltam vagy zongoráztam, így vettem fel különféle motívumokat, témákat a loop pedálomra (ez egy digitális felvevő), aminek segítségével elkezdtem mindenféle zenét kreálni, összerakni. Elképesztően repül az idő ilyenkor; többször előfordult, hogy nyolc órán át nem álltam fel a székből. Egyébként itt van mögöttem a zongora meg a többi jó barátom is.

Hogy igazolja hangszereivel szembeni elfogultságát, hátra fordul és mutatja: itt vannak.

A ritmus iránti igényesség elengedhetetlen, akármelyik művészeti ágról beszélünk. Akárcsak a testtudat. Egyik sincs a másik nélkül, ezekből (is) teljesedik ki egy nagy egész. De ezekre kifejezetten figyelni nem szoktam, hanem valahol az agyam hátsó részében ott van. Figyelni a saját gondolataimat szoktam leginkább.

PRAE.HU: Azt ne mondd, hogy ezeket nem választod szét egymástól!

Szétválasztani? Nem kell. Egy próbafolyamatnál sosincs az, hogy az ember külön-külön figyel a ritmusra, a jelenlétre, testtudatra stb. A lényeg nem a dolgok különválasztásában áll, hanem a produktumban, ami nem más, mint a szerep. Sokszor nálam úgy van, hogy adott egy keszekusza gondolati kupac, ami irányít minden mást. És az a cél, hogy a próbafolyamat végére csak azok a gondolatok maradjanak meg, amik a szerepet építik. Amikor az én gondolkodásmódom, lelki világom összekeveredik a karakterével, akkor élvezem igazán ezt az egészet. Mesterem, Máté Gábor mondta nem egyszer, hogy a végső cél egy figura felépítésében az, hogy ötven százalékban álljon a megírt szerepből és ötven százalékban saját magamból. Filmnél, sorozatnál is lényegében errefelé érdemes törekedni, csak ott más az eszköztár. Lényegében akármit csinálok, az okulás és tanulás. Az is, ahogy a Szegedi Nemzeti Színházban létezem és az is, amit mondjuk tavaly az Apatigris című sorozat második évadának forgatása alatt megéltem.

PRAE.HU: Pályakezdő és sokat tapasztalt színészekkel egyaránt dolgozol. Mit mondanak rólad a kortársak?

Ez engem is érdekel! (nevet)

PRAE.HU: Fontos a visszajelzés?

Keresem! Jó például egy-egy produkció alkalmával lehetőséget kapni arra, hogy visszakérdezzek és meghallgassam a társaimat. Mit mond például Pepe (Scherer Péter), és mit Für Anikó. Vagy hogy milyen velem együtt dolgozni. Utóbbival kapcsolatban, rólam azt kell tudni, hogy néha önfejű vagyok, nem szeretem a monotonitást, az erőltetett közösségeket, az például kifejezetten taszít, amikor már csak megszokásból csinálok valamit…

PRAE.HU: Mindig így volt?

Nem azért jöttem el a Vígszínháztól, mert ott ne lett volna meg az a jó közösség, amit megtapasztaltam Szegeden, de nyilvánvaló, hogy a döntésemben nagy szerepe volt annak, amiről az előbb beszéltem: egyszerűen úgy éreztem, hogy váltanom kell. A sors iróniája, hogy ekkor kaptam meg Boka szerepét A Pál utcai fiúkban. Cselét játszottam, amikor Wunderlich Jóska egy baleset miatt nem tudta folytatni az előadásokat, és nekem kellett beállnom a helyére. Mindkét szerepet dobogó szívvel csináltam végig, főleg miután elmentem a Vígből. Tessék, csak kilyukadtunk a darabnál.

Mosolyog, vesz egy mély levegőt és még hozzáteszi, sokat tapasztalt A Pál utcai fiúknak köszönhetően, amikor például tizennégy alkalommal játszotta egy hónapban.

PRAE.HU: Erről eszembe jut a korosztályodra jellemző „kiégés” – ahogy a szaknyelv mondja. Ismered az érzést?

Persze, de ez időszakos érzés. És akkor realizálom, amikor már nem vagyok benne. Ha az ember éppen sűrű hetekbe csöppen, akkor ezt nem lehet megspórolni. Valahogy olyan, mintha mindig megpróbálnám utolérni azt a napot, amiben vagyok. Ugyanakkor van abban valami ellentmondásos, hogy egy huszonéves ember képes kiégni. De örülök, hogy felhoztad, ez fontos kérdés! Sokan tényleg elképzelhetetlennek tartják, még a szakmámban is, hogy egyszer csak elfogy a motiváció és előjön a megszokottság negatív oldala. Márpedig ez egy valós probléma, különösen, amiért ilyenkor mindenki sokkal-sokkal többet zizeg, amiért igyekszik mindent a maximumon teljesíteni, mindenhol ott lenni, közben mindet átélni, de valahol mégsem, mert nincs rá idő. Őrület, mennyi tevékenység fér bele egy napba! Huszonnégy évesen a saját bőrömön tapasztaltam meg, milyen az, amikor erőm teljében elhagy a muníció, és szép lassan megunom, amit csinálok: délelőtt próba, este előadás, egy hónapban húsz-huszonkettő vagy éppen harminc – mert van ilyen… Ez a felismerés pedig vízválasztó. Aki ilyen fiatalon ezt felismeri, majd arra is rászánja magát, hogy beismeri magának: igen, ez most vele történik, az sok erőre vall! Az meg, hogy ebből ki mer lépni egyáltalán, már bátorság kérdése. Tehát erre a két dologra van szükségünk, máskülönben szó szerint elszállnak az évek.

PRAE.HU: Azt mondanám, hogy benned erő is volt, bátorság is volt.

Három éve Szegeden vagyok, és ez sokat segít. Itt nyugalom van, ami nem egyenlő az unalommal! Ez egy nyüzsgő egyetemváros, tele jó lehetőségekkel, mégsem túl nagy. Budapest nekem sok volt, fojtogatóan sok, ezért is jöttem ide, ezért lettem kétlaki, azt ugyanis nem tudom megtenni, hogy teljesen otthagyom a fővárost, ebben a percben is több munka köt oda.

PRAE.HU: Arról akartalak kérdezni, hogy mi az, amit szenvedélyesen, teljes odaadással csinálsz.

A színészetet! De ez általában igaz az előadóművészekre, úgy értem, képesek vagyunk teljesen átadni magunkat annak, ami éppen foglalkoztat. Ez is része az alkotásnak! Szenvedély nélkül nincs értelme. Azzal kell próbálni, forgatni, színpadra állni, legyen szó bármilyen szerepről. Most például szenvedéllyel gondolok a Liliomfira is, amit a Váci Dunakanyar Színházban játszom. Horváth János Antal rendezte, korombeli srác, izgalmas volt vele próbálni.

Ennek az előadásnak a próbái alatt például sok örömöm van! És még mennyi lesz, ha majd végre játszhatjuk. Ilyenkor máris egy nagy lépéssel távolabb vagyok attól, amiről az előbb is beszéltünk, a kiégéstől. Most leginkább élvezem a szerepeket, amiket játszom, ha színházról, ha forgatásról van szó. Örülök, hogy viszonylagos nyugalom vesz körül, hogy van egy szabadságom, hogy vannak terveim. Mondhatom az is, hogy egyszerűen jól vagyok, de elkezdhetem boncolgatni az okát is, valójában mindegy, mert ugyanazt jelenti: jól vagyok!

Végül még visszatérünk egy-egy kérdéshez, de csak általánosságban. Közben az ország két legnaposabb városában (Szegeden és Pécsett) a délutánt szürkület váltja fel. Balázs még megjegyzi, nem egyszer neki szegezték: melyik korban élne szívesen. Ezt a kérdést ugyan én nem éreztem fontosnak, de kíváncsivá tett! „Sokkal jobb lehetett az 1900-as években, amikor még nem rohantak így az emberek, nem akartak egyszerre több dolgot csinálni, hanem képesek voltak arra, hogy egyszerűen fogják maguk, leüljenek egy könyvvel és olvassanak, vagy csak zenéljenek.”