Ha valaki ezen a görbe úton akar szert tenni egy kis pénzecskére, és szerez evégett régi papírt, tintát, megismerkedik az írásöregítő eljárásokkal, a gumibélyegző-készítéssel, megtanulja a költő arányos, kerekded betűit mesterien formázni, akkor miért nem, mondjuk, az Eszmélet egyik, eddig ismeretlen kéziratát állítja elő, egy-két szövegváltozattal? Arra is lenne kereslet. Miért kell vadonatúj szöveggel előállnia, ráadásul olyannal, amely a legtávolabbról sem hasonlít a költő más műveire? József Attila eddig is sokféle hangon énekelt, de a gondolattalan elégedettség hangja újdonság.

A különös az, hogy ez a – szinte hivalkodóan egyszerű – szöveg mégis beilleszthető a költő életművébe.

Edit

Ezért üldögélek
a világban.
─
Minden pillanat
édes, kellemes
─
Ezért a szivemen
már nem
sötét dolgok ülnek
kedvesem mosolygok.
─

Bp. 1935. márc. 8.
József Attila

Ha versnek tekintjük

A szöveg értelmezhető irodalmi műként, költeményként.

Erre csábítanak a külsőségek: a cím, a szakbeosztás, a keltezés és az aláírás. A költő csak azokat a verseit írta alá, amelyeket befejezetteknek nyilvánított. Ha a szöveg töredék volna, senkit sem zavarna a minősége. De nem töredék.

A legrövidebb lírai verseknek is szokott lenni szerkezetük, Arisztotelésszel szólván elejük, közepük, végük. Ebben a szövegben nincs gondolati előrehaladás: a végén ugyanott tartunk, mint az elején. Nincs benne semmi verstani szabályosság, sem a szabadversekre jellemző, nyelvtani ismétlődésszerkezet. Retorikai szóképekkel egy fokkal jobban el vagyunk kényeztetve. Szerintem van benne egy metonímia (a cím; erről még lesz szó), és van egy metafora is: a szíven ülő dolgok. Nem új ez, hanem a Számvetésből van átvéve. (A felfedező Bíró-Balogh Tamás fején találta a szöget, felismerve, hogy az Edit a Számvetés ellendarabja; paródia.) A szöveg kifejezőereje nem kifogástalan. A nyúlfarknyi szövegben két „Ezért” akad, de nem tudjuk meg, mit jelent az az ez, amelynek ragozott alakját mindkettő elénk tárja. A cím személynév, de az ez nem személyes névmás.

Ha tehát irodalmi mű az Edit – márpedig a külsőségek nem hagynak más választást –, akkor aligha különösebben értékes. De szerintem épp ez indokolta a létrehozását.

József Attila híve volt annak az elterjedt alkotáslélektani nézetnek, hogy nagy vers létrehozásához nagy szenvedés kell. Két kötetének is ez a „pásztortánc” volt a mottója:

Aki dudás akar lenni,
Pokolra kell annak menni.
Ott kell annak megtanulni,
Hogyan kell a dudát fújni.

A költő szerint ez a szabály érvényes híres, Nagyon fáj című versére is. A gondolatot így fejti ki Gyömrői Edithez intézett, 1936. nov. 9-én kelt levelében: „Írtam egy hosszú verset arról, hogy ez mennyire fáj, a vers nagyon szép és még ennek sem tudok örülni, mert tudom, hogy maga örülni fog neki, annak, hogy maga váltotta ki a fájdalmat, amelyből csináltam”.

Következtessünk. Ha nagy szenvedés kell a nagy költészethez, akkor kis szenvedés nyomán csak gyenge verset sikerülhet faragni, minden szenvedés nélkül, boldogságban úszva pedig csak olyant, mint az Edit. Az Edit logikai kísérlet terméke, egy lehetőség kipróbálása. Az esztétikai kudarc a szerző boldogságának bizonyítéka.

A Számvetés bezzeg nagy vers. A kiindulópont a végtelen szenvedés és megaláztatás, a boldogság teljes hiánya, az pedig, ahova eljutunk, nagyon különös világ. Ebben a világban az ember kiélheti agresszív ösztöneit, freudi kifejezéssel az én-ösztönöket, legalábbis azokat, amelyek beilleszkednek az állam támogatását élvező, a társadalomban éppen uralkodó erkölcs rendszerébe. (Az állam: fölöttes-én, mondja a költő egyik töredéke, a Marx szimbolizmusa.) A félelmetes szöveg nagyszerűsége éppen az, hogy nem foglal állást. A lírai hős egyszerre elítéli is, vállalja is, hogy szabad folyást engedjen én-ösztöneinek, és így belülről mutatja meg a szegény ember útját a társadalmi radikalitáshoz. Afféle „Piszkos szívvel”; szomszédságában olyan, kevésbé jelentős, de a politikai tájékozódás szempontjából nyugtalanító versekkel, mint a Csodaszarvas vagy a Vigasz (Lengyel András 1996, vö. még ugyanő 2002). Az Edit kiindulópontja épp ellenkezőleg: végtelen boldogság, a szenvedés teljes hiánya – és ennek megfelelően nem is jutunk el sehonnan sehova. Az Edit egy elvi lehetőség megvalósítása, olyan dudaszó, amilyent egy nem pokoljáró dudás hallatna.

Ha életrajzi dokumentumnak tekintjük

A költő pszichoanalitikus feljegyzéseit elemző tanulmányában Szőke György a versalkotást lélektani szakszóval szublimálásként írja le, tulajdonképpen József Attilát követve, aki Költőnk és kora című versében ironikusan már önmagára alkalmazta ezt a kifejezést („szublimálom ösztönöm”). Szőke szerint a Szabad-ötletek és a hasonló iratok a megkezdett, de végig nem vitt (költeménnyé nem formált) szublimálás dokumentumai (1992: 17, 23 stb.).

Egy Szőke-skálán nálam az Edit 0-s értéket kapna. Olyan ember megnyilatkozása, akinek a szénája tökéletesen rendben van. Szublimációról csak akkor beszélhetünk, ha van szublimálandó lelki késztetés, ösztön. A felfedező szerelmesversnek látja az Editet, de szerintem nem az. Bár végig a lírai hős lelkiállapotáról beszél, nincs szó a szerelem egyik hagyományos témájáról sem: vágyról, gyötrelemről, kéjről, féltékenységről, diadalról stb. Arról magyaráz, hogy nem kell aggódni érte. Szerelmét csak az utolsó sorban szólítja meg („kedvesem”), és csak azért, hogy megnyugtassa saját lelkiállapota felől: jókedvű vagyok, lámcsak, „mosolygok”. Ki a „kedvesem”? A vers nem mondja meg. Kénytelenek vagyunk feltevést kialakítani. Alaposan feldolgozott életrajza szerint akkor már jó ideje és még jó ideig Szántó Judit volt és lesz a költő élettársa. Más verseiben is őt szokta „kedves”-ként szerepeltetni (nem túl súlyos érv). Terapeutájához írott első levelében, mely bő hónappal az Edit után kelt, Szántó Juditot élettársaként említi. Nem látok okot arra, hogy ne őt tekintsük, mégpedig nagy valószínűséggel, a vers címzettjének.

De akkor kicsoda Edit? A jól feltett kérdés szerintem nem annyira a kicsoda, hanem inkább a micsoda. A szöveg szerintem az analitikus (Gyömrői Edit) nevével metonímikusan az analitikus tevékenységet jelöli meg. Mintha „Edit” helyett valami ilyesmit olvasnánk: „Editezés”. Mással nem tudom megmagyarázni a szöveg két „Ezért” névmását. Az ezért mindig visszautalás, de az első „Ezért” előtt nincs más, csak a cím: Edit. A két „Ezért” tehát az „Edit” szóra vonatkozik, az pedig itt nem jelenthet személyt (ő), csak dolgot (ez). Mi más lehet ez a dolog, mint az analitikus díványon eltöltött idő? A Szántó Judithoz intézett szavak azt magyarázzák meg a költő élettársának, hogy „Edit”-nek, az analitikus óráknak köszönhetően a költő immár meglelte a világgal való összhangot, visszatalált a világba („üldögélek / a világban”), nem úgy, mint a Számvetés idején („Komor ég alatt üldögélek, / mint hajléktalan a híd alatt”).

Egyébként mindez akár még igaz is lehetett. A költő és a terapeuta kapcsolata 1934 késő őszén kezdődhetett, a szerelem 1936 tavaszán, a válság 1936 őszén „vált hangossá” (Szabolcsi 1998: 453, 642). A közbenső másfél év alatt voltak ugyan összeütközések közöttük (József Attila kifogásolta, hogy Szántó Judit és Gyömrői Edit kapcsolatba léptek egymással, és olykor az ellen is lázadozott, hogy a kezelést honorálnia kell) – ám mindketten ragaszkodtak a kapcsolat fenntartásához, Gyömrői is.

A közhiedelemmel ellentétben a költő nem volt egészen ügyetlen a nőkkel való foglalkozásban. A Gyömrői-szerelem tetőpontján elcsavarta egy színésznő fejét, a végső válság idején pedig, már a Siesta-szanatóriumban, egy röntgenes lánnyal kötött barátságot (Szabolcsi 1998: 627, 875). Itt azonban másról van szó. A pszichoanalitikus kezelés fontos mozzanata az indulatáttétel, amelynek során a beteg ama személyek iránti érzéseit, akikre vágyódik, vagy akikkel konfliktusa van, áthelyezi analitikusára. Az indulatáttétel a szerelemre hasonlít, és az analízis során idővel eltűnik. Érzékeny tanulmányában Nemes Lívia elsőként elemezte az indulatáttételek tükreit, a viszont-áttételeket, azokat az érzelmeket, amelyekkel analitikusai József Attila indulatáttételeire válaszoltak. Gyömrői Edit József Attila iránti érzéseit anyaiként jellemzi: „azokból a nőkből is anyai védelmet, törődési szándékot és sajnálatot váltott ki, akiktől szerelmet vagy gyógyulást várt volna” (Nemes 1992: 164).

Nem tudhatjuk, mi történt az analízis másfél békés éve alatt. Amikor Vezér Erzsébet rákérdez a következő, válságos életszakaszra, az átokig terjedően széles műfaji spektrumú szerelmesversek korszakára, Gyömrői visszahúzódik a hivatás előírásainak sáncai mögé: „Szerelem? Nem volt az szerelem. Hogy mondják magyarul: transference? Átvitel, átruházás. Az analitikus egy neutrális senki, olyan mint egy ruhafogas, amire az összes meglevő kabátokat ráakasztják. Az összes régi érzéseket az analitikushoz kapcsolják és végigélik. Ezért tudjuk megtanulni, mi történt a beteggel. — A versek, az nem én voltam. Rólam nem tudott semmit. Az érzelem az anyjához kötődő érzésnek az ismétlése volt. Személyes kapcsolatunk egyáltalán nem volt. De volt egy ilyen állandó szemrehányás, egy ambivalens kötöttség az anyjához, akit nagyon szeretett, de akit nagyon gyűlölt” (Vezér 1971: 621). A beszélgetés kicsivel korábbi pontján az analitikus még nem látszik ennyire merev szabálykövetőnek: „Nagyon nagy bajban voltam, mert két hét múlva tudtam, hogy Attila gyógyíthatatlan. Viszont azt is tudtam, hogy ha én azt mondom neki, hogy inkább nem folytatjuk, akkor tudja, hogy miről van szó. Ezért azt gondoltam, hogy nem kezelem úgy, mintha egy kezelhető beteg lenne, de nem hagyom el, fogom a kezét. Nem volt ez kezelés. Csak megpróbáltam tartani, hogy ne essen össze” (uo.). Gyömrői Edit eszerint fogta József Attila kezét, s a költő úgy csügghetett analitikusán, mint az anyján. A válság akkor robbant ki, másfél évi gyermeki állapot után, amikor a költő tudomására jutott, hogy Gyömrői Edit menyasszony. Amikor az Editet papírra vetette, akkor a költő még gyermeknek érezhette magát. A kielégült, gyermeki jóérzést, a problémátlan biztonságot hangoztatja a szöveg.

Tverdota György felveti, hogy az Edit vers nem, legföljebb „verscsíra” lehetne. Nos, megnevezhetjük azt a verset, amely az Editben rögzített léthelyzetből kicsírázott. A Gyömrői-verssorozat első darabjának címe a költő analízisbeli pozícióját írja le ezekkel a pontos szavakkal: Gyermekké tettél. A szövegben pedig ott az Edit igénytelenségének és színvonaltalanságának megfejtése is: „ostoba vagyok”:

Etess, nézd – éhezem. Takarj be – fázom.
Ostoba vagyok – foglalkozz velem.
Hiányod átjár, mint huzat a házon.
Mondd, – távozzon tőlem a félelem.

Az Edit tehát beilleszthető a költő életművébe is, életrajzába is.

Mivel a felfedező helyes megállapítása szerint az Edit a Számvetés visszavonása, nincs mit csodálkoznunk azon, hogy a két szöveg szókincse sokban közös. A költő nagyon jellegzetes kézírása önmagában nem alkalmas arra, hogy hamisítvány gyanúját ébressze. A kéziratot nem láttam, de a sajtóban ismertetett szakértői vélemények szerint sem a papír, sem a tinta nem koridegen.

Kísérő dokumentum: a rendőrségi iromány

Nyilvánvalóan hamisítvány, pontosabban hamis közokirat. Szemben a magánokirat-hamisítással, amelynek csak felhasználását bünteti a törvény, a hamis közokiratnak már elkészítése is bűncselekmény. Ha valaki mostanában hamisította, az büntetendő cselekmény, ha 1946 és 1949 között, akkor elévült. Az első esetben az irat az Editet is hamisítvány gyanújába keveri, a másodikban nem. A szakértői szemlén nem vettem részt, az iratot nem láttam, egyébként sem vagyok okirat-szakértő, véleményem nincs. Laikusként a második esetet tartom valószínűbbnek, mert napjaink hamisítójától nagyobb műgondot várnék el.

A pecséten a címer bizonyítja, hogy az okirat keltezése hamis: az irat tényleges keletkezése 1946-nál korábban nem történhetett meg. Hiányzik az okiratok elengedhetetlen alkatrésze: az aláírás. Rajta van viszont egy tanú aláírása, mint egy magánokiraton. Talán azért alkották meg, hogy a rendőrségen őrzött vagy hányódó dokumentumokat legalább utólag ellássák kísérő irattal.

A közokirat-hamisítás feltevése talán sérti a rendőrséget, de szem előtt kell tartanunk, hogy az akkori, nagyon nehéz munkát végző, túlnyomó többségükben kommunista rendőrök szakképzetlenek voltak, egyenruha helyett csak karszalag jelezte minőségüket, felszerelésükről részben a megszálló szovjet hadsereg gondoskodott, és gyakran velük együtt járőröztek. Bizonyos szempontból az egész koalíciós rendőrség hamisítvány volt, lévén a „nemzeti parasztpárti” belügyminiszter (Erdei Ferenc) és a „kisgazdapárti” főkapitány (Sólyom László) egyaránt titkos kommunista (Zinner 2017: 118).

Az antedatált okiratból csak a dátumról tudjuk bizonyítani, hogy hamis. Az nem zárható ki, sőt – mivel a költő barátjáról van szó – nem is valószínűtlen, hogy a dokumentumok Barta István tulajdonából kerültek a rendőrségre, de ennyi nem elég ahhoz, hogy a Barta-regényt tovább írjuk. Ma már hozzáférhetőek a szovjet hadifogoly-adatok. A hadifoglyok között 4 olyan Barta Istvánt találtam, aki 1900-ban született, de, azt hiszem, egyikük sem ő. Talán érdemes lenne névváltozatokkal próbálkozni.

Kísérő dokumentum: az Arany-dedikálta Ballagi-szótár

Arany kézirataihoz nem értek. Kőrizs Imre beszámolójára (2021: 26–27) hagyatkozom és arra, amit a szintén elismert szakértő Korompay H. János és Vaderna Gábor véleményéből Boka László és Sárközi Éva ismertetett. A szótár-ajándékozás napján, 1881. júl. 17-én Arany hosszú levelet írt Augusztin Józsefnek; Bíró-Balogh Tamás szerint a szótárt is ő kapta. A beszámolók szerint a levélnek csak aláírása saját kezű, a törzsszöveget Arany felesége vagy menye tisztázta le. A szótár dedikálásában a felületes hamisító tájékozatlanságból ugyanezt a női kezet utánozta, kivéve az aláírást, amely Aranyét követi. A megfigyeléseknek nyilván egyszerűbb magyarázata lenne, hogy a szótár dedikálásakor épp úgy járt el a gyenge látású Arany, mint ugyanaznap a levélíráskor: a szöveget a női kéz jegyezte be, és csak az aláírás saját kezű. (A lendülettelen betűvezetést bármi, akár eltérő testhelyzet is magyarázhatja.) A levélbeli, magázódó „Éljen boldogúl!” helyett a dedikációban szereplő „Élj boldogúl!” pedig a diktálás közben bekövetkezett szöveghiba, elhallás lehet.

Vaderna Gábor bizonyítékát vélem a legsúlyosabbnak. Sárközi Éva így ismerteti: „Az ajánlás Ballagi Mór Uj teljes magyar és német szótárának előzéklapján díszeleg. Vaderna Gábor szerint nem életszerű, hogy Arany magával vitte a szótárt a Margitszigetre, semmi szüksége nem lehetett ott rá, mellesleg kitűnően tudott németül. Az sem életszerű, hogy Arany egy szótárt ilyen ajánlással adjon bárkinek is. A szótár maga pedig – kiadásáról ismert adataink alapján – később lett bekötve és előzéklappal ellátva, mint az ajánlás napja. Ugyanis az eredetileg különálló füzetekben kiadott szótár csak 1881 augusztusában jelent meg egyben.”

Mindezen nehézségek elillannak, ha eleresztjük a hamisítvány-hipotézist, de ugyanakkor nagyon komolyan vesszük Vaderna Gábor megfigyelését. Az, hogy a szótár füzetei hetenként kerültek az előfizetőkhöz, természetesen nem jelenti azt, hogy hetenként nyomtatták őket, hanem nagyobb nyalábokban. Mire megkapták az előfizetők az utolsó adagot, és kiadói kötésben, egyben is könyvesbolti forgalomba került a teljes szótár, a nyomtatásnak rég véget kellett érnie. A könyvkötésre is időt kellett szánni. Aranyhoz tehát akár már júliusban eljuthatott a teljes kötet, feltéve, hogy az nem könyvesbolti forgalomból származott. A feladvány megoldása a beszámoló szavával szólván meglehetősen „életszerű”. Mert ha Arany a Ballagi-szótár legelső, friss, ropogós, még nem is kapható példányainak egyikét ajándékozta tisztelőjének, akkor a szótárnak kiadói tiszteletpéldánynak kellett lennie. Vagy illetménykötetnek, amely járt az Akadémia tiszteletbeli főtitkárának és igazgató tagjának. Nem Arany vitte magával a Margitszigetre, hanem odahozta egy hivatalsegéd – de neki nem kellett, mert otthon, egy korábbi kiadásban megvolt már, eladni viszont az ilyesmit nem illendő.

(Alá lehetne vetni ezt a színes elképzelést egy érdekes ellenpróbának. Meg kellene vizsgálni a példányon belül az egyes füzetek nyitólapjait, hogy nincs-e némelyikükön szennyeződés vagy gyűrődés: a füzetek bekötetlen korának, külön életének nyoma. A címlap jobb alsó sarkában ott egy bélyegző: „Grossman Jakab / ódonkönyvkereskedése / Miskolczon”. A cz kivezetése a közoktatásból (1909) természetesen nem jelenti azt, hogy az antikváriusnak azon nyomban ki kellett cserélnie bélyegzőjét. A pecsételésre akár később is sor kerülhetett. De persze jóval korábban is, akár már az 1880-as években. Megvizsgálandó a könyv belseje, hogy nem találjuk-e meg a bélyegző lenyomatát a füzetek nyitólapjain. Ez megcáfolná a tiszteletpéldány-feltevést, és fokozná a hamisítás valószínűségét. Nagy kár, hogy a könyvet a csatazajban visszavonták az árverésről, és egyelőre nem lehet megtekinteni.)

Következtetés

Bíró-Balogh Tamás vitapartnerei egyelőre nem győztek meg. Még nem tudom kizárni, hogy a József Attilának tulajdonított szöveget ő maga írta. Kappanyos András szinte sajnálná, ha hamisítványnak bizonyulna – én is sajnálnám. Két remekművet is segítene értelmezni (Számvetés, Gyermekké tettél), és megvilágítaná a Gyömrői-analízis viszonylag békés, hosszú időszakát.

Köszönet jár a hamisítás-hipotézis képviselőinek: Sárközi Évának és az őt ösztönző Veres Andrásnak az ihlető kérdésfelvetésért, Kőrizs Imrének higgadt tárgyilagosságáért, Balogh Endrének szellemességéért és a most fel nem sorolt többieknek. Érveim gyakran az ő megfigyeléseiken alapulnak.

Szóvá kell tennem azonban valamit. Helytelen, amikor nem a vitapartner álláspontjára, hanem a személyére figyelek, mindenekfölött pedig a saját személyemre. Ha a legjobban az érdekel, hogy kettőnk közül melyikünk teteme marad a porondon, akkor az igazságé mindenképp ott marad. Helytelen az önünneplés, a diadalmaskodás, a lesajnálás, a gúnyos csodálkozás (hogy voltál képes ekkorát tévedni?), a filológus szerepének kisajátítása, amikor az ember vitapartnere szintén filológus, nem is akármilyen. Nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy csak addig maradunk tudósok, amíg vigyázunk vitapartnerünkre, hogy „dagadó botrány”, sőt bármiféle kockázat nélkül, szabadon képviselhesse álláspontját. Erkölcsi fejcsóválások pedig ne történjenek. Vitapartnereink ne legyenek „csalási kísérlet” leplezői, magunknak pedig ne osszuk ki a leleplezők szerepét. Ez már majdnem büntetőjog, majdnem feljelentés. Villámgyorsan el is tűnt a kézirat a láthatárról, és a kísérő dokumentumok is eltűntek. Más kézirat-tulajdonosok is eltöprenghetnek. Aligha ez a filológia érdeke.

A szerző professor emeritus (ELTE)

Fotó: („A rakodópart alsó kövén ültem.”) a szerző archívuma

Hivatkozások

Balogh Endre 2021: Ha hamisították a József Attila-kéziratot, így tették, in prae.hu művészeti portál, https://www.prae.hu/article/11956-ha-hamisitottak-jozsef-attila-keziratot-igy-tettek/

Bíró-Balogh Tamás 2021: József Attila ismeretlen verse, https://www.antikvarium.hu/aukcio/index.php?t=cd&bid=985935&aid=17585&o=1 (2021. márc. 19.)

Kappanyos András 2021: Mi a vers és mennyibe kerül? – A József Attilának tulajdonított új szöveglelet kérdései, Bölcsészettudományi Kutatóközpont, https://abtk.hu/ismerettar/ismeretterjesztes/1725-mi-a-vers-es-mennyibe-kerul-a-jozsef-attilanak-tulajdonitott-uj-szoveglelet-kerdesei.

Kőrizs Imre 2021: Kész a leltár?, in Magyar Narancs, febr. 24.

Lengyel András 1996: József Attila Számvetése: a Kosztolányi-inspirációk első összegzése, in Pannon Tükör, 1 (6), 4–8, http://epa.oszk.hu/03300/03335/00007/pdf/EPA03335_pannon_tukor_1996_06_004.pdf (2021. márc. 19.)

Lengyel András 2002: József Attila, Rátz Kálmán és „A nemzeti szocializmus”, in Forrás, 34 (12), http://epa.oszk.hu/02900/02931/00050/pdf/EPA02931_forras_2002_12_15.pdf, http://www.forrasfolyoirat.hu/0212/lengyel.html.

Lengyel András 2021: Senki nem bizonyította. A gyanú atmoszférája és a József Attila-értés, in Magyar Narancs, márc. 10.

Nemes Lívia 1992: József Attila tárgykapcsolatai, in Horváth Iván – Tverdota György (szerk.), „Miért fáj ma is” Az ismeretlen József Attila, Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó – Balassi Kiadó, 163–188.

Sárközi Éva, 2021a: SZÉP REMÉNYEK. Hamisítvány lehet az árverésre bocsátott, József Attilának tulajdonított kézirat, in prae.hu művészeti portál, https://www.prae.hu/article/11955-szep-remenyek/ (2019. márc. 19.)

Sárközi Éva, 2021b: József Attila editálva, avagy a nagy kéziratrejtély megfejtése, in Prae, https://www.prae.hu/article/11980-jozsef-attila-editalva-avagy-a-nagy-keziratrejtely-megfejtese/ (2021. márc. 19.)

Szabolcsi Miklós 1998: Kész a leltár. József Attila élete és pályája 1930–1937, Budapest: Akadémiai Kiadó.

Szőke György 1992: A szabad asszociációtól a költeményig, in Horváth Iván – Tverdota György (szerk.), „Miért fáj ma is” Az ismeretlen József Attila, Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó – Balassi Kiadó, 17–42.

Tverdota György 2021: Egy új József Attila-kézirat (?) véleményezése, in A József Attila Társaság honlapja, http://jatarsasag.hu/2021/02/14/egy-uj-jozsef-attila-kezirat-velemenyezese/ (2021. márc. 19.)

Veres András 2021a: Egy „József Attila-kézirat” nyomában, in Népszava, 2021. febr. 23, https://nepszava.hu/3110883_egy-jozsef-attila-kezirat-nyomaban (2021. márc. 19.)

Veres András 2021b: A filológia becsülete. Egy csalási kísérlet leplezéséről és leleplezéséről, in Magyar Narancs, márc. 17.

Vezér Erzsébet 1971: Ismeretlen József Attila-kéziratok, in Irodalomtörténet, 53 (6), 620–667, http://epa.oszk.hu/02500/02518/00187/pdf/EPA02518_irodalomtortenet_1971_03_620-667.pdf (2021. márc. 19.)

Zinner Tibor 2017: „A magyar nép nevében”?, in Horváth Zsolt – Kiss Réka (szerk.), Remény és realitás. Magyarország 1945, Budapest: Magyar Emlékezet Bizottsága, 105–124, https://neb.hu/asset/phpOybuCb.pdf (2021. márc. 19.)