2021. március 4-13. között került megrendezésre a 13. Budapesti Építészeti Filmnapok, amely a jelenlegi helyzet miatt az online térbe kényszerült. Tíz nap alatt tizennégy filmet láthatott a közönség a Távmozi oldalán keresztül, a reconnect mottóhoz kapcsolódva.

Zed Nelson The Street című filmje a Londonra jellemző dzsentrifikáció Hoxton Street-i megjelenését, az ott élők reakcióit, lépéseit bemutató alkotás, mely finom képi világgal tárja elénk a fájdalmas átalakulást. Az éveken átívelő – 2015-től 2019-ig tartó – forgatás teszi igazán érzékletessé a filmet: megmutatja a folyamat gyorsaságát és a személyes sorsok alakulását. Egy olyan közösség felbomlását, ami az öregek szerint már nem is létezett, a fiatalok számára mégis vonzónak tűnik. Hoxton, az eredetileg külvárosi, fás, kertes terület az ipari forradalom idejében kezdett beépülni és sűrűsödni, míg egy zsúfolt nyomornegyeddé nem vált. A szegénység az utca régi lakóira továbbra is jellemző és a XX. század második felében bevándorlók is gyarapítják a rossz anyagi helyzetben lévők számát. Az ilyen módon nélkülözéshez szokott lakosság kerül szembe a növekvő árakkal és a jobbmódú rétegek térnyerésével.

Az utca embere mondja el érzéseit és meglátásait, legyen helyi kisvállalkozó, lakó, nyugdíjas, hajléktalan, ingatlanügynök vagy az Aviva Biztosító munkatársa. Bemutatkozik egy-egy nagy múltú üzlet és vezetője – az 1862 óta működő F. Cooke kifőzde, a 150 éves Anderson’s Bakery, az 1817-ben indult Hayes&English temetkezési vállalkozás – és pár fiatalabb szolgáltató – az 1978-ben nyitott kárpitos, a 27 éves autószerelő műhely, vagy a Cash Magic zálogosa. Ők panaszolják, hogy a középosztály kiszorítja az iparosokat, hogy a pénzorientált piacon hogyan lehetetlenülnek el. A látottak alapján nem nehéz velük együttérezni.

Az Anthology Hoxton Press toronyházai

A II. világháborúban részben lebombázott utca újjáépült, de most ismét rombolják az emberléptékű házakat, műhelyeket. A György-korabeli építészet – 1714-1830 között uralkodó angol irányzat, amely a XIX-XX. század fordulóján visszatér neostílusként – emlékei köré ékelődnek a modern építésű, de a hagyományos tégla borítást azért tartó ingatlanok. A környék új lakókomplexumai magánberuházásokként jönnek létre, az önkormányzati lakások szintén magán kézbe kerülnek. Helyiek mesélnek a tervezett munkálatokról, a szemünk láttára húzzák föl az Anthology Hoxton Press égbetörő épületegyüttesét. A film második fele szembesít a gyors változásokkal: a már megismert, szimpatikus üzletek – a pékség, az autószerelő, a kárpitos – nem tudnak tovább küzdeni, bezárnak a növekvő bérleti díjak és a helyi adók miatt.

Feszültséget kelt a hoxtoni lakosságban a művészeti galériák megjelenése, pedig talán ezek jelenthetnék a hidat, a régi értékek tiszteletével integrálván az újat. Sajnos ezt a közösségformáló szerepet a filmben látottak alapján nem – vagy nem elég határozottan – vállalják magukra, habár a környezetükre érzékeny látásmódú alkotások is megjelennek a filmvásznon. Erre példa a PEER kertjében elhelyezett madárodúerdő, ami összecseng az onnan látható szociális bérlakások szerkezetével, ritmusával.

A felvétel kezdetekor 82 éves Colleen egész életét itt élte le; ő az, akit legalaposabban megismerünk, akinek intim tereibe is betekintést enged a film és visszaemlékezései által az életútjára is kapunk némi rálátást. Megrendítő az öregedés tettenérése, főleg azért, mert nincs fókuszba állítva, nem erről szól a film. Ez egy ugyanolyan szomorkás változás, mint az utcakép módosulása vagy a lakóközösség cserélődése – Colleen az ember, az utca párhuzamaként egy személyben szimbolizálja az egész Hoxton Street-et.

Colleen

A hosszú forgatási idő miatt, a dzsentrifikáció problémáján túl számos más aktuális témát is érint a dokumentumfilm. Ekkor zajlott a Brexit népszavazás, aminek eredménye kapcsán szintén megszólalnak járókelők, akik ízlésesen mutatják be a különböző nézőpontok ütközését vagy a bennük kialakult bizonytalanságot. Az F. Cooke vezetője éppen henteshez igyekszik, amikor érkeznek a hírek a Grenfell Tower 2017-es tragédiájáról. A huszonnégy emeletes toronyház szigetelésén végigfutó tűz 72 ember halálát okozta, köztük a fent említett PEER egyik munkatársáét is; az ő emlékére nevezték át a galériakertet (Khadija’s Garden), mely eseménybe szintén bepillantást nyer a néző.

Zed Nelson sok-sok történetből, helyzetből ad pár csepp ízelítőt, így tárul föl az utca lényege. Nem veszik el a részletekben, csupán annyit mutat, amennyit a beszélgetőtársai épp fontosnak tartanak, több szemszögből, így valós képet alkot a legégetőbb kérdésekről, ezek széles skáláját fölmutatva.  A rendező a fotográfiai munkásságához hasonlóan kiemelkedő érzékenységgel és vizualitással közelít a társadalmi problémákhoz. Erős kontraszt látszik a boltok rendezett, frontális megjelenése és az építkezések disztópikus állapota között, kifejező a geometrikus formák ledózerolása, illetve újra- és átformálása. Megragadó látványt nyújtanak a hangulatos üzletek redőnyei; bizonytalanságot sugallanak, nem tudható, mikor jön el az a pillanat, hogy nem gördülnek föl többé.

Érdekes tenni egy Google Maps-es sétát a Hoxton Street környékén, ugyanis itt is szépen nyomon követhetőek az utcakép változásai. A felvételek 2019-2021-es keltezésűek; bizonyos szögből egy-egy épület még áll, míg a másik irányból nézve csak a hűlt helye maradt. Csak Rachel Portman filmzenéje hiányzik a virtuális utcajárás alól.