Háy János nemcsak a szavalóversenyek és a költők világát ismeri jól, hanem a színházi-dramaturgiai sajátoságokkal is tisztában van, nem véletlenül játsszák a Szkénében és másutt is darabjait folyamatosan és sikerrel. Ráadásul a monológok világában is otthonosan mozog, legtöbb regénye és novellája egyfajta magával ragadó „magánbeszéd”, így valóban szerencsés csillagzat alatt született meg már maga a szöveg is. A karanténszínház zárt világa akkor tud igazán kitágulni, ha az alkotók tiszteletben tartják a műfaji kereteket, és tudnak gúzsba kötve táncolni.  Ez a szerzői-színházi-filmes csapat tud, és az eredmény meggyőző: egyszerre szórakoztató és elgondolkodtató.

Mindenki járt már szavalóversenyen életében, néhányan, költők és magyartanárok még többet is, mint feltétlenül szerettek volna. Ezen hosszú órák alatt akkor ragyog fel valami, amikor vers és előadó találkozik, és átlényegül mind a vers, mind a versmondó. Ehhez kell a jó versválasztás (jelen esetben a színházban is jól működő Háy-szöveg), jó előadó (Kocsis Gergely a „bármelyik kortárs költő” szerepében magnetikus és lenyűgöző, jelmezei egyszerre hitelesek és önironikusak a háziköntöstől és melegítőtől a fehér garbó-zakó együttesig), és egy befogadói közeg, mely ezekkel rezonál. Ez utóbbit segíti elő a filmes keret, amely nem korlátozza, hanem éppen játékosan kijátssza és bejátssza a szűk de zsúfolt teret, a költő dolgozószobáját. Meister Natália ihletett operatőri munkája, Majszin Éva vágásai és a filmes szakemberek egyéb kreatív megoldásai a színházi-rendezői elgondolással harmonizálva sokszínűvé teszik a közvetített monodráma potenciális egyhangúságát.

A költő dolgozószobája zárt tér, de épp zsúfoltsága miatt nem érdektelen: a „költéshez” kötelező könyvespolcokon, laptopon, íróasztalon és „gondolkodó fotelen” túl van itt ’48-as huszárkard, mini Eiffel-torony, mikró, bicikli, szennyeskosár és ezer apró tárgy, melyen a szem el tud merengeni, míg az előtérben hozzánk direktben beszélő, velünk és magával vitatkozó „épp költő” költőt figyeljük. Azaz egy kicsit visszakapunk abból az élő színházi élményből, amikor a közönség szabadon, maga választhatja meg nézőpontját. Az adott zárt téren belül emellett folyamatosan váltakozik közel és távol, éles és homályosított kép, a képi ritmus az időnkénti burleszki gyorsításokkal, vagy épp a látószög. Ezen váltások a rávetített feliratokkal együtt több befogadói metódust mozgatnak: egyszerre látjuk, halljuk és olvassuk, hogyan készül első körben az absztrakt, gondolati líra, majd a szerelmes vers és a hazafias költészet.

A költő fejének bensőséges terein járunk, és közben kinn is: a magyar és egyetemes költészet és a mai magyar valóság egyaránt megjelenik az adott problémára adott reflexiókban. A legjobb lírai eszköz megtalálásának nyűge keveredik étkezési divatokkal („Az vagy nekem, mint testnek a kenyér... de ezzel a hasonlattal elbukjuk a gluténérzékenyeket”) vagy jelen helyzetünk kultúrafogyasztási szokásaival („szerelmes vers helyett sorozatot kéne írni ’Szerelmi bűnözők’ címmel”), de a nyilvánvaló komikum és irónia mögött ilyenkor is megbújnak súlyosabb kérdések: kell-e e költészet, tud-e érvényesen létezni itt és most. Leginkább ott éleződnek ki a költői dilemmák, mikor a hazafias líra kerül sorra: lehet ’48-as replika-karddal hadonászni, de a „mi a magyar most?” kérdését ez nem válaszolja meg. Költőnk joggal kérdezi, hogy lehet-e közösségi szerepvállalást várni a művésztől ott, ahol nincs közösség?

A költői magánbeszéd hangulati és téma szerinti váltásaiba organikusan épülnek be maguk a versek – hol ironikus-szarkasztikus képi és szövegmegoldásokkal vegyülnek, mint Szirtes Ági, Elek Ferenc, Rujder Vivien és Vajdai Vilmos népköltészeti-gyermeki vers-szösszeneteiben, hol épp az előadó mesterkéletlen és őszinte előadása miatt hátborzongatóan erős érzelmi hatással. Vizi Dávid egyszerűen, mai öltönyben, járkálva, fotelbe ülve mondja el nekünk és magának Bornemissza Péter Cantio optimaját úgy, hogy a vers több mint négyszáz éves szövege friss, most születő gondolatáramnak és fájdalomnak hangzik, és a török idők alatt íródott „Valjjon s mikor leszön jó Budában lakásom” sor kortárs sóhajjá válik. De Balassi szerelmes verse Dankó Istvántól is meggyőzően összesimul a mával, és az itt és most-tal, még akkor is, ha közben maga a szerelmes vers írására képtelen költő frusztráltan kimegy a szobából, és bevágja az ajtót.

Ha már lezárásokra és közvetített élményekre szorulunk mostani életünkben, akkor pont ilyen élmények tágíthatják ki világunkat egy elviselhető szintre. Egyszerre nevetünk a „költő költőn” és válunk részeivé alkotói nyűglődéseinek, vele együtt viseljük e mai világ (és a költészet) áldott és áldatlan terheit. És ebben a világban időnként felragyog az, ami tiszta érték: Bányai Kelemen Barna József Attila-versmondásával (Íme, hát megleltem hazámat) zárul az első rész. Bár a képernyőnek csak egy részét foglalja el a színész arca, nincs magyar néző, aki érintetlenül maradna. Átjön, tisztán és világosan: a vers, a színház, amely így segít élni és túlélni.

Fotók: Katona József Színház, Horváth Judit

Háy János: Szavalóverseny 1. rész
Kocsis Gergely
Dankó István
Vizi Dávid
Bán János
Bányai Kelemen Barna
Szacsvay László
Elek Ferenc
Rujder Vivien
Takátsy Péter
Vajdai Vilmos
Bezerédi Zoltán
Ujlaki Dénes
Fekete Ernő
Technikai rendező: Török Marcell
Operatőr: Meister Natália
Vágó: Majszin Éva
Hangmérnök: Párizs Misha
Fővilágosító: Lohár Antal
Súgó: Schaefer Andrea
Ügyelő: Valovics István
Dramaturg: Török Tamara
Asszisztens: Hornung Gábor
Rendező: Tárnoki Márk
Katona József Színház/ Eszínház
2021. március 13.