A POSZT ötödik napján mutatták be az egri Gárdonyi Géza Színház előadásában A nagyratörőt, megtörve a hosszú csendet, ami Márton László darabjának ősbemutatóját követte. Pedig fontos volt januárban az egri bemutató: nagy tetszést aratott azok körében, akik a színházat a dráma adaptációjának tekintik, és nem tartják önálló művészetnek. Az idei POSZT-válogatás sokban újító és színes alternatív színházi produkciókkal kecsegtetett, ám szemléletében (hiszen drámaírót kértek fel a válogatásra) olykor vállaltan irodalom-központú. Így kerülhetett a programba ez a - nagyon látványos, de rendezésében végiggondo-latlan, bár nem értékek nélküli - előadás.

A nagyratörő trilógia, és ahogy Kolozsvárott, úgy most itt is az első részét mutatták be. Bár kellően meghúzták, így is majdnem három óra maradt. Igazi nagy történelmi dráma, s mint ilyen, illene a szűkös hagyományos nemzeti színházas repertoárba. Sokáig igaztalanul negligálták, de hogy alkalmas a figyelem fenntartására, azt Csizmadia Tibor rendezése bizonyítja. Történelmi dráma lévén, A nagyratörő – bármennyire is közhely – azt mutatja meg, mennyit változott Magyarország a tizenöt éves háború óta. Megint kiderül, hogy nem sokat, ráadásul a dráma bővelkedik humoros stílustörésekben, cifra, a magyar nyelvet dicsérő gyönyörű káromkodásokban és más költői szövegekben.

A Báthoryt játszó fiatal Schruff Milán az egyik, akit kiemelnék: sikerül nem Néró-szintű elvetemült gyilkossá, de nem is ártatlan kiskölyökké silányítania Báthoryt, aki hús-vér ember lévén majd csak utólag, különböző történelmi ideológiák mentén nyert kategorikus besorolást, ikon jelleget. Schruff alakításában keveredik a nagymenő srác jófejkedése a sértett gyilkoséval. A másik jelentős figura Safranek Károlyé Bocskai István, a lassan gondolkodó ember szerepében, aki ha odacsap, abból csapás lesz. Mélyen zengő, bessenyeis hangjával, önironikusan adja a magyar virtust, szimpatikus, szeretnivaló és mégis vicces.

Ez az egész előadásra jellemző: sikerül úgy megfagyasztani bennünk a vért, hogy közben nevessünk. Ami Shakespeare-t idézi, egyébként más is ebben az előadásban: az itáliai komédiások a Hamlet színészeinek funkcióját töltik be. A világ színpadán a nagy királydrámák korszaka kel életre, hullanak a fejek, mikor is Báthory Zsigmond úgy dönt, hogy gazember lesz. Olyan ez az előadás, mint Shakespeare nagy színpadon, pedig ő kortársunk, stilizálva is bőven szokták játszani. A központban itt is stilizált díszlet áll, első látásra megkapó és izgalmas.

A nem mindennapi színpadkép egy - mint a műsorfüzetből kiderül: nagyszebeni - háztető, szem alakú ablakokkal. Vagyis lejt. Valahogy úgy, mint a Simon Balázs rendezte Van Gogh szerelmében, csak itt nem lehet rajta jól csúszni, mert be van borítva szőnyeggel. Ami – a felszabadultan csúszdázó, önfeledt játékú tatabányai előadással ellentétben – A nagyratörőben inkább akadályt képez, s egyszer majdnem kínos esést is, pedig a színészek ügyesen kezelik a helyzetet. Bár a nehézkes terep nem egyenlő az elhibázottal, ez itt nem feltétlenül jó értelemben az, mint ahogy  múltkori írásomban, Balázs Zoltán fizikai színházánál a bambuszrudak cirkuszi kihívást jelentő akrobatamutatványainál írtam. Ott azonban a kellék volt az előadás középpontjában is. A háztető ugyan látványos, de lényegében bármilyen előadást (a Hegedűstől a Macskákig) el tudnék képzelni rajta. Itt is meg tudnám magyarázni az okát, csak éppen erőltetettnek érzem. Szabadabb interakciók jöhetnének létre sima földön, mert a háztetővel valódi játék – olyan, ami túlmutatna a látványos cirkuszi fogócskán, lejtős terepen, mint a Maladype akrobatikus, mégis mély összpontosítással kezelt bambuszrúdjaival – nem alakul ki. Nem látunk olyan játékot, amit ne lehetne például a Macbethben ugyanígy elképzelni: ott szintén le lehetne bukni és gurulni a tetőről, az éppen megőrülni kész Macbeth szintén érezhetné, hogy a falnak is füle, pardon, szeme van, vagyis hogy minden ablakból figyelik. A tető mint szimbólum szintén túl általános tehát, nem hordoz semmi konkrétat nagyra törő vágyakról, mint esetleg egy torony mutathatott volna. A kéményseprők táncát látjuk, nagyon látványosan, csakhogy ők a Mary Poppins filmverziójában egy sima tetőt kaptak. A ház tetejét, a felszínt látjuk, ami a mélyben, az előadás mélyén, a lenti emeleten történik, kevésbé. A látványos tető-megoldás mégis majdnem levesz a lábamról. Mikor Báthory Zsigmond kinéz az ablakon vagy a képviselők tanácskoznak külön-külön ablakon kinézve – számos vicces megoldással együtt – elszórakoztat. Csupán nem érzem, hogy azon túl, hogy jól néz ki, valami pluszt is adna éppen ehhez az előadáshoz. Nagyra törnek a szereplők, mint Báthory Zsigmond is, és letaszíttatnak, de ez a története szinte minden tragédiának.

Mégsem válik az előadás teljesen súlytalanná. Nagy Fruzsina jelmezei (aki talán leginkább a PestiEstiből híres, nem szokványos ruhákról ismert) mindenkor karaktert adnak az előadásnak. Most számomra Luhrmann Rómeó + Júliáját idézi fel, tréningmintájú, de színekkel a sok szereplő között mégis irányt mutató jelmezeivel, amelyek a 16. századi Magyarország öltözködését követik szabásukban, mégis elénk tárva napjainkat. A történelmi dráma a mába helyezve (Báthory nyakában arany kereszttel, a giccs és a jó ízlés határán egyensúlyozva, talán már-már átbillenve) a camp, a túlhajtott giccs eszközével hívja fel a figyelmet arra, hogy a történet voltaképpen akciófilm, ennyiben is Shakespeare. Kortársunkká válik Báthory csatározása, a tömegkultúrával folytat párbeszédet ez a jelmeztár. Kikezdi igényünk a giccsre, és túltelít vele. Hadd folyjék a vér a végén, a néző ezt szereti. Megnyílik még a tető is, hátul pirosak a fények, a horror közben a hóhérok, akár sírásók, nagyokat kacagnak. Ez tehát a darab egyik síkja – Csizmadia Tibor sikerrel dolgozott a színészekkel, az előadás alaphangulata magával ragadó.

Kontrasztként hatásvadász, bár szintén nem realista díszlet (ami megokolatlan marad) és hatalmas szereplőgárda fogad minket  (Shakespeare szerepösszevonásai sehol). Krisztierna főherceg-kisasszony két percet tölt a színen lefátyolozva, de külön színész játssza. A reneszánsz zenei betétek nem követik a jelmezek kitaposta irányt, a múltba (és csak a múltba) röpítenek. És ez a harmadik vonulat, ami jellemző az előadásra. Atmoszférájában belengi és nemkívánatos realista színt kölcsönöz neki. Az előadás végén azonban a fények furcsa villódzása kellően elbizonytalanító. A két párt, úgy látszik, régóta jellemző a magyarokra (Czilleiek és Hunyadiak): itt ki Zsigmond, ki Boldizsár híve, a közös ellenség persze nem a török és nem a Német-Római Császárság, hanem az ellenséges magyar tábor. Közös érdek, paktum a törökkel, szóba sem jöhet - persze csak addig, amíg ez Zsigmond saját hatalmát veszélyeztetné. A hatalom akarása szent, az ország érdekei kevésbé. A nagyurak meg mit tehetnek - tapsolnak, megalkusznak vagy elvesztik a nyakukról a fejüket. Zsigmond esküvője, az első rész befejező jelenete, baljós jövőt tár elénk.