PRAE.HU: Hogyan hatott az életedre és a munkádra a koronavírus-járvány?

Én szerencsésnek mondhatom magam, biztos emlékszel rá, hogy még a járvány kezdetén elterjedt egy mém, amelyen a vágó volt látható a karantén alatt és után, és az volt a poén, hogy tulajdonképpen semmit sem változott az élete, ugyanúgy ül a sötét szobában a számítógép képernyőjére meredve. Persze a járvány alatt átalakultak a forgatási lehetőségeink, helyi stábbal kell dolgoznunk, mert nem lehet utazni országon belül sem. Munkánk van bőven, talán még több is, mint azelőtt, mert a téma most az utcán hever. Szörnyű és szomorú a helyzet, milliók egzisztenciája drasztikusan romlott. A COVID az arcunkba vágta, hogy mi is zajlik valójában Amerikában az optimizmus és a jólét felszíne alatt, nagyon régen nem voltak ennyire láthatóak, érezhetőek a társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségek nemcsak a jövedelmek, hanem a bőrszín alapján is. Szerintem teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a jelenlegi rendszer egyszerűen nem működik, és a status quo felrúgása nélkül a helyzet csak rosszabbodni fog. Nálunk a Faul Lines-nál a „voice of the voiceless” a mottónk, azaz hangot kívánunk adni azoknak, akik nem hallathatják a hangjukat.

PRAE.HU: Magányos munka a vágóé?

Is-is. A munkafolyamatnak van egy szakasza, kb. a közepén, amikor békén kell hagyni engem. Az elején, amikor már megismertem az anyagot, a producerekkel kollaborálva összedobok egy nyers vágást. Ezt követően nagyon elmélyülök, amit tudok, elolvasok az adott témában. A kutatás utáni, általában hétvégi napokon pedig a megszerzett információk ismeretében átformálom a nyers változatot. Mivel már 6 éve dolgozom a csapatommal, nagyon egy hullámhosszon vagyunk. Az egyik producer például olyan, mintha a testvérem lenne, vele idáig 13 filmet csináltam, kb. egymás mondatát be tudjuk fejezni. Nagyon fontos ez, mert ilyen módon tudok és merek élni azzal a szabadsággal, amellyel az Al Jazeera-nál lehet filmeket készíteni.

PRAE.HU: Honnan ered a társadalmi-politikai témák iránti érzékenységed?

Tulajdonképpen családi örökség, édesapám mindig is nagy hírolvasó volt, édesanyámmal együtt a külkereskedelem területén dolgoztak, sokat utaztak, nyugatra is. Apukámat meglehetősen ellenzéki attitűd jellemezte, sokat beszélgettünk ilyen ügyekről. Aztán sajnos a rendszerváltást nem érte meg.. Én a rendszerváltó generációhoz tartozom, így amikor már benőtt a fejem lágya, 1989 környékén elég sokat tüntettem. Persze az főiskolán is voltak politikai-ideológiai kurzusaim, azok is hatottak rám, később pedig az MTI-Econews-nál, egy angol nyelvű üzleti-gazdasági információ-szolgálatnál fordítottam cikkeket magyarról angolra. Ezután megismerkedtem a volt férjemmel, aki egyike volt az első budapesti angol nyelvű hetilap, a Budapest Week alapítóinak, így nekik is besegítettem a munkájukban, nagyon különleges időszak volt ez.

PRAE.HU: Hogyan jött a képbe Amerika?

1995 novemberében költöztünk ki a volt férjemmel, akinek már hiányzott a hazája, én pedig mentem vele. Mivel otthon táncoltam is, 2000-ben jelentkeztem és megkaptam egy táncösztöndíjat a New York-i Broadway Dance Center-ben. De közben jött 9/11, nagyon megrázott, és úgy döntöttem, hogy tánc helyett inkább dokumentumfilmeken szeretnék dolgozni. Így belecsöppentem egy dokumentumfilm-sorozatba, a Wide Angle-be, ami a közszolgálati televíziócsatornán, a PBS-en indult el. Ez 8 évadot ért meg, és ez volt az első amerikai munkahelyem, ahol vágóasszisztensként dolgoztam 2006-ig. Szerintem nagyon jó dokuk készültek annak szellemében, hogy nyissunk a világ felé, ne csak amerikai témákkal foglalkozzunk. Aktuális társadalmi-politikai témákról készítettünk filmeket, amelyeket igyekeztünk úgy kiválasztani, hogy felnyissák az emberek szemét – beleértve a sajátomat is, mert ezekből a filmekből rengeteget tanultam én is.

PRAE.HU: Hol, milyen képzésen sajátítottad el a vágás alapjait?

A New York-i Egyetem indított esti utómunka-szakképzéseket, erre jelentkeztem: napközben gyakornokoskodtam, este tanultam. A képzés elvégzése után egy darabig ingyen is dolgoztam, majd vágóasszisztensként kezdtem az említett tévésorozatban. Egy sajnálatos apropóból jutottam feljebb a ranglétrán: a vágó egy közeli hozzátartozója meghalt, és mivel ő a családjával szeretett volna lenni, ezért átadta nekem a pozícióját, amit aztán meg is tarthattam. Normál esetben rendkívül nehéz vágóasszisztensből „valódi” vágóvá válni, fogalmam sincs, ma hogyan kezdenék neki.

PRAE.HU: A szakmai tudáson kívül mit nyújtott neked az iskola?

Itt tényleg csak a technikai alapozást kaptam, de nem is vártam el többet. A szakmai ismeretek mellett volt egy nagyon izgalmas kurzus, amelyben a filmtörténetet ismertük meg kifejezetten a vágó szemszögéből. Ám lényegében ez a szakma is egy élethosszig tartó tanulási folyamat, és ahhoz, hogy például dokumentumfilmeket tudj vágni, szerintem elsősorban nem is annyira a filmiskola a fontos, hanem az empátia, az élettapasztalat és nyitottság az alternatívák, a járatlan utak irányába.

PRAE.HU: Nőként hogyan tudsz érvényesülni ebben a szakmában?

Nekem személy szerint nem volt negatív tapasztalatom 20 év alatt, de ebbe azt hiszem, sajnos beleszámít, hogy fehér nő vagyok. Így aztán én abban a helyzetben voltam, hogy mivel látták, hogy vannak konkrét céljaim, és látták rajtam az elkötelezettséget, így viszonylag könnyen haladtam előre. Már a 30-as éveimben jártam, azaz nagyobb volt az élettapasztalatom, és nagy előnyöm volt az egyetemi filmszakosokkal szemben, hogy míg ők főleg kreditekért, addig én passzióból gyakornokoskodtam, mert pontosan tudtam, mit akarok elérni. Egy-egy állásinterjún érződött is, hogy nekem nem erőltetett a motiváltságom. Az pedig kifejezetten előnyt jelentett például az Al Jazeeránál, hogy európai vagyok: más a látásmódom, mint egy amerikainak, így mást veszek észre egy adott anyagban, másképp állítom össze, mint aki születésétől fogva itt él.

PRAE.HU: Tehát rajta hagyod a kézlenyomatod minden filmeden?

Én vizuális szinten mindig próbálok becsempészni lázadó motívumokat a filmjeinkbe. Az, hogy európai, illetve magyar vagyok, eleve meghatározza a munkamódszeremet, így természetesen a végeredményt is. Pályafutásom során nem feltétlenül jelentett mindig előnyt ez a sajátos látásmód, ám az Al Jazeeránál előnyt kovácsolunk ebből. Nyilvánvalóan be kell tartani bizonyos szabályokat, és alapvetően az objektivitásra törekszünk. Viszont a mi kis kollektívánk nagyon összeszokott, gyakorlatilag azt csinálunk, amit akarunk, a nemzetköziség és a csendben lázadó attitűd jellemző ránk. Az egyik legfontosabb dolog számomra, hogy a Fault Lines-nál minden filmmel, amin dolgozom, egyetértek, sőt, lelkesen hiszek bennük. Minden képet, minden mondatot teljes meggyőződéssel fel tudok vállalni. Ez számomra óriási dolog, hatalmas ajándék, mivel pontosan tudom, hogy a vágómunka során ez nem mindig és nem mindenhol van így. A The New York Times Thee Weekly című sorozatán is dolgoztam 2019 és 2020 között, valószínûleg nem én voltam a legmegfelelőbb vágó erre a sorozatra, és megesett, hogy még a nevem is le akartam vetetni a stáblistáról. Bár kiváló szakemberek dolgoztak ott, általában a külcsíny fontosabbnak tűnt, mint egy adott téma mélysége: volt pénz dögivel, talán ezért is elsősorban a csúcsszuper kamerák, a csili-vili felvételek és a riporterek számítottak, nem pedig maga a téma és azok karakterei. De ez csak az én magánvéleményem, sokaknak nagyon tetszett a sorozat, és a nyafogás ellenére szakmailag rengeteget tanultam az ott töltött egy év alatt. .

PRAE.HU: Beavatsz minket abba az módszerbe, amellyel dolgozol?

Nekem az a módszerem, hogy első körben végigmegyek a teljes anyagon, mert azt akarom, hogy először a felvételek hangulata fogjon meg, azaz hagyom magam, hogy az adott tartalom irányítson. A producerektől és a felvételek készítőitől pedig megkérdezem, hogy mit éreztek, amikor az anyagot forgatták. Én speciel a csendet, az atmoszférahangokat jobban szeretem, mint a dialógusokat, mert sokkal többet el tudnak mondani a témáról, mint bármilyen élő beszéd. A mai fősodorbeli filmekből is ez hiányzik, egyszerűen nem hagyják az embert gondolkodni a pergő képek – ezért is tartom távol magam a kommerciális játékfilmektől. Én ugyanis akkor tekintem egy filmemet sikeresnek, ha látom, hogy hatást gyakorol az emberekre, sőt az emberek életét valamilyen módon pozitív irányba megváltoztatja.

PRAE.HU: Szóval számodra a siker azt jelenti, hogy hatsz az emberekre?

Igen, pontosan! A The New York Times The Weeklyje után rájöttem, hogy nem a presztízs számít, hanem az, hogy olyan filmeket csináljak, amelyek után a tükörbe tudok nézni, illetve amelyekből nem csak én tanultam, hanem mások is. A díj persze jól mutat egy életrajzban, az embert jó érzéssel tölti el, ha elismerik a munkáját. 2015 óta minden évben jelölik pár filmünket Emmy díjra, néha nyerünk is, pedig a Fault Lines nem éppen díjkompatibilis program, részben azért, mert az Al Jazeera csatornán fut, és az itt az USA-ban nem jelent előnyt. Viszont készítettünk egy dokut Left Behind címmel, amelynek főszereplői afgán fordítók, akik a háború alatt tolmácsoltak az amerikaiaknak, cserébe pedig megkapták annak ígéretét, hogy letelepedhetnek az USA-ban, ami persze sok esetben üres ígéretnek bizonyult, és a fordítók életébe került. A filmünk egyik szereplőjének bejött a dolog: a külügyminisztériumban levetítették a Left Behindot, és többek között ennek hatására kapta meg a letelepedés jogát, így a srác jelenleg Dallasban él boldogan a családjával. Aztán tavaly tavasszal, a vírus belobbanásakor csináltunk filmet a fizetett betegszabadság problémájáról, ami Amerikában minimális szintű mind időben, mind pénzügyileg. Bernie Sanders, aki többek között ennek kiterjesztéséért is harcol, Twitteren megosztotta a filmünket, aminek borzasztóan örültünk (Bernie-nek 12 millió követője van)! Az ilyen sikerek szerintem minden díjnál többet érnek.

PRAE.HU: Vannak-e olyan művészek, akik számodra fontosak, mondhatni példaképek?

A kedvenc filmem a Sátántangó, ezzel szerintem sok mindent elárultam. Szóval Tarr Béla a kedvenc rendezőm nemcsak a filmjei, hanem a hozzáállása miatt is: rendkívül tisztelem amiatt, hogy nem hajlandó kompromisszumokra, nem adja el a lelkét fűnek-fának, ezenkívül egy friss interjúban [https://magyar.film.hu/filmhu/magazin/tarr-bela-jo-lett-volna-ha-megmarad-mesenek.html] is azt hangoztatta, hogy nincsenek szabályok, ha alkotófolyamatról van szó. Szintén nagy hatással volt rám az ő állandó alkotótársa, vágója Hranitzky Ágnes. Egy Tarr-ral készült interjúban olvastam Hranitzky egyik mondását, miszerint azt nagyon könnyű eldönteni, hogy mikor vágjon az ember, de hogy mikor ne, azt már sokkal nehezebb. Azóta ennek a mondatnak az ismeretében mindig dilemmázok a munkáim során, hogy kell-e vágni vagy sem. Minden sokkal tovább tart így, mégis nagyon hálás vagyok ezért a frappáns mondásért neki, ki is írtam a vágószobám falára.

PRAE.HU: Kik azok az alkotók, vágók, akikre szerinted érdemes odafigyelni?

Egy filmfesztiválon láttam Tuza-Ritter Bernadett Egy nő fogságban című dokumentumfilmjét, ami nagy hatással volt rám – kb. ilyen filmet szeretnék én is csinálni majd, „ha nagy leszek”.  Vágók közül rögtön Lemhényi Réka neve ugrik be, aki többek között Hajdu Szabolcs és Pálfi György filmjein (Tamara, Final Cut, Az Úr hangja) dolgozott. Nagyon szeretem az ő munkásságát, a Taxidermia például a másik kedvenc filmem. Réka egyébként még az SZFE-ügy előtt felvetette, hogy nem lenne-e kedvem a Színház- és Filmművészeti Egyetemen egy workshopot tartani egy vágó osztály számára. Nagyon szeretem továbbá Pohárnok Gergely és Erdély Mátyás operatőrök képeit. Hajdu Szabolcsot pedig ugyanazért a kitartásáért kedvelem, mint Tarr Bélát: akkor is megcsinálja a filmjét, ha a mindenkori pénzosztó szerv nem támogatja.

PRAE.HU: Fontos-e számodra, hogy melyik országban élsz?

Ugyan otthon még nem dolgoztam hivatásszerűen vágóként, de sokat járok Magyarországra, bár sajnos legutóbb a járvány miatt 2020 elején voltam utoljára Budapesten. Otthon próbálok besegíteni különböző filmprojektekbe is – például legutóbb Gulyás Márton említette, hogy esetleg a 2022-es választások közeledtével dolgozhatnánk együtt egy dokumentumfilmen, ha van időm.". Ezt ingyen vállalnám, a jó ügy érdekében, hogy előremozdítsuk a dolgokat Magyarországon. Szóval egyáltalán nem érzem kevésbé magyarnak magam attól, hogy az Egyesült Államokban élek és dolgozom. Az viszont nyilvánvalóan sokat számít, hogy az amerikai összehasonlíthatatlanul nagyobb piac, mint a magyar, több a munkalehetőség is, és nem vagyok biztos abban, hogy Magyarországon tudnék-e hasonló módon érvényesülni a szakmában. Félreértés ne essék, ez egyáltalán nem „ítélet Magyarországról”, nem azt akarom sugallani, hogy otthon minden rosszabb, de ezt talán különösebben ecsetelni sem kell, hogy New Yorkban sokkal több úton el tud indulni az ember.

PRAE.HU: Milyen távlati céljaid vannak?

Van egy csomó filmötletem. Hogy ezekből lesz-e valami, az már egy másik kérdés. Van egy Top Guns című szatíratervem: az amerikai fegyverviselés problémaköréhez közelítenék ironikusan, és a fő kérdés az lenne, hogy melyik a legideálisabb fegyver mondjuk egy iskolai mészárláshoz, vagy mondjuk az utcai lövöldözésekhez. Törvényszéki szakértőket kérdeznék meg arról, hogy pontosan milyen sérüléseket okoznak a különböző töltények. Erről soha senki nem beszél, pedig elég kijózanítóan tud hatni mondjuk egy AR-15 golyójának útja az ember testében. Továbbá szeretnék foglalkozni a túlnépesedés kérdésével, ami gyakorlatilag tabutéma, mert sokan félreértelmezik, és azt hiszik, hogy a gyerekvállalás ellen propagál, aki erre hívja fel a figyelmet.  Az egyik tervem már nagyon közel van a megvalósuláshoz, a film kétharmada készen is van, és egy nagyon személyes vonatkozású, terápiás célú projekt. 21 éves koromban apukám öngyilkos lett, ami megrázta az egész családot. –Inspirál, hogy filmet készítsek az öngyilkosságok megelőzéséért, mert egy ilyen tragédia nemcsak az önmaga ellen forduló embert, hanem családját is mélyen érinti, traumatizálja. Az eredeti ötlet egyébként az volt, hogy egy „vallomásfilm”-et készítek, és interjúzok az áldozatok rokonaival, de rájöttem a saját példámból is okulva, hogy erről érintettként nagyon nehéz beszélni. Amerikában riasztóan növekszik az öngyilkosságok száma, így akik tudnak a projektemről, biztatnak is, hogy csináljam meg minél hamarabb, mert tanulságos lehet sokak számára. Nem vagyok benne biztos, hogy ezt a filmet be is akarom mutatni valamilyen platformon, de mindenképp szeretném egy öngyilkosság-megelőző programba bejuttatni.

A prae.hu művészeti portál Külföldön Sikeres Magyar Művészek kutatási projektje szempontjából különösen fontos Haspel Adrienne tapasztalata, miszerint vizuális szinten mindig próbál becsempészni lázadó motívumokat a filmjeibe. Az, hogy európai, illetve magyar, eleve meghatározza a munkamódszerét, így természetesen a végeredményt is. Pályafutása során nem feltétlenül jelentett mindig előnyt ez a látásmód, ám az Al Jazeeránál előnyt kovácsolnak ebből...