A kiindulópont, mint azt az előadást megelőző (és így kötelezően végignézett) beszélgetésből megtudtuk, a karanténhelyzet által előidézett közös műhelymunka és a közös gondolkodáson alapuló dokumentarista színházi jelleg. A 2013-ban alakult STEREO AKT csapat tagjai saját iskolai-családi történeteiket idézték fel egymásnak a karantén alatt, ezen személyes, de esetleges élményanyagból formálódott az előadás. Ez a típusú műhelymunka nem szokatlan, Angliában már a hetvenes-nyolcvanas években dolgozott így több társulat Caryl Churchill-darabok körül, és a magyar független színházi világban is remek előadások születtek így, például a Táp Színház Korrupschönje. Az igazi kérdés ilyen típusú alkotófolyamatnál az, hogy ebből a személyes, egyéni anyagból és gyűjtőmunkából kirajzol-e maga a produkció egy olyan általánosabb mintát, amihez a nézők kapcsolódni tudnak, és hogy tud-e színházként működni a dokumentum-jellegű sok kis „igaz történet.”

Az Ex Katedra esetében vegyes a kép. A színpadon hat fiatalt látunk, akik ugyanahhoz a generációhoz tartoznak, akad köztük profi előadóművész és a kreatív világhoz máshogy kapcsolódó művész vagy kulturális menedzser is. Összeköti őket a művészléthez való kapcsolódáson kívül az önkifejezés igénye és a közösen megélt, kortársi tapasztalat: nagyjából egyszerre voltak általános iskolások. Ezt a tapasztalatot erősítik a (hosszú) kilencvenes évek fontos eseményeinek kivetítőn való megidézése, a Kacsamesék megszakításától a New York-i terrortámadásig, azonban ezen nagyobb ívű politikai élményekre nem kapunk reflexiót tőlük – csak a tényt erősítik meg, hogy a szereplők egymás kortársai. Végig az iskola és a család kis köreiben maradunk, ebből nem tekint ki az előadás.

Ez nem feltétlen gond: mint az alcím is megerősíti: Tanmesék a 90-es évekből. Valóban tanulságos, hogy a nagyon különböző családi-szociális háttérrel rendelkező szereplők sokféle élménye mintha mind ugyanabba az irányba vezetne: az iskola, legyen alternatív vagy hagyományos, poroszos vagy liberális, egyaránt bezár egy adott térbe, viselkedésformába, bullying-típusú vagy más korlátozó szituációba. Nem felszabadít és megerősít, vagy csak igen kivételes esetben, egy-egy tanár embersége folytán. Ezek a pillanatok felragyognak – amikor az adrenalinlöket miatt lopást elkövető Vasit az osztályfőnöke csöndben megvédi a nyilvános megszégyenüléstől, vagy amikor az első menstruációja miatt kínlódó, mégis színpadra lépő Eminának adja a nyertesek virágcsokrát a kórusvezetője. Azonban a történetek túlnyomó része – a sokszor komikusra vett előadás ellenére is – némileg egysíkú, árnyalás nélküli traumafeldolgozás. Emiatt mintha kicsit elcsúszna az előadás fókusza: a felnövekvés-történetekhez ugyanúgy hozzátartoznának a jó élmények, mint a rossz, de itt még az első csók kapcsán sem kap felhőtlen boldogságmorzsákat a közönség.

Színházi szempontból a legerősebb pillanatok az előadás elején és végén történnek: húsbavágóan hiteles a kezdés, amikor a karantén megéléséről beszélnek a színészek, arról, hogyan süllyedtek vissza kicsit a gyerekkorukba a szüleikhez való kényszerű hazaköltözéssel, és ez milyen nosztalgikus múltfeldolgozó folyamatokat indított el. A végén pedig a közös tánc, az elhangzó szövegre koreografált mozgásos-fényváltásos jelenet teremt színházilag is hatásos pillanatokat, majd az ön-zárójelentések ismét a hiteles és érzelmileg megragadó színházat idézik meg. A köztes szkeccsek között van jobban és kevésbé sikerült – mindig nagyon nehéz „beszélő fejeket” hosszan, lineárisan hallgatni, főleg ha a fiktív keret ugyanaz.

A „bemutatkozásnál” a szpíker egy lottógömbből húzza ki a szereplők számait, majd érzelemmentes hangon egyes szám második személyben elmeséli az adott karakter családi hétterét, míg a színész mellette ezt „illusztrálja” kis mozgatható iskolapadjában, a kivetítőn megjelenő bevágások mellett. Ezen keret hatszori ismétlésre már statikussá válik, még akkor is, ha a különböző élettörténetekre figyelünk. A különböző minijelenetekből kicsit esetleges, mi válik izgalmassá – néha maga a történet elég erős, vagy a karakter átélése teszi azzá. Leginkább viszont az működik, amikor megjelenítésben is többszereplőssé válik egy-egy történet: leghatásosabb formájában a színház mégiscsak az emberi interakciókra épül.

A „tanmesék” érdekes színházi-filmes élmény. Tanulságos, elgondolkodtató, időnként szórakoztató, és sok kreatív ötlettel teli: a személyes gyerekkori tárgyak nosztalgikus felidéző ereje és bábszínházi jellege például nagyon jól működik. Összességében azonban maradnak kétségek a streamelés és az ilyen típusú dokumentarista traumafeldolgozás színházi hatásosságával kapcsolatban. Úgy tűnik, ebben a képernyőbe zárt világunkban még keresni kell a hatásosan működő színházi formákat. De ehhez jó lépcsőfok az Ex Katedra előadás.

Ex Katedra
STEREO AKT - FÜGE Produkció
Alkotó-előadók:
Ásmány Zoltán, Borsos Luca, Mayer Dániel, Messaoudi Emina, Raubinek Lili, Vass Imre
Díszlet: Barta Borbála, Fekete Anna
Jelmez: Nagy Fruzsina
Jelmez asszisztens: Csoma Gabriella
Zene, hang-design: Bartha Márk
Fény-videó: Bredán Máté
Technikai munkatárs: Pelle Zoltán
Dramaturg: Dohy Balázs 
Gyakornok: Csernai Mihály
Produkciós asszisztens: Balogh Zsuzsanna
Producer: Mayer Dániel
Koncepció: Boross Martin, Dohy Balázs, Thury Gábor
Rendező: Boross Martin
Bemutató streamelés:
Jurányi Ház/ Színház TV
2021. március 4.
Fotó: Bartha Máté