Úgy tűnik, egyetlen kiválasztott sem lehet – életében – próféta saját hazájában. Az idei Hommage á Ligeti előadás azonban meggyőzött arról, hogy a halál után lehetséges ez. A Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterme zsúfolásig telt Ligeti zenéjét értő és szerető emberekkel, s meghatottság járta át a nézőteret, amikor a kezdés előtt Rácz Zoltán, az UMZE vezetője felidézte a Ligeti Györggyel közös próbák szellemét, miközben üdvözölte a nézőtér soraiban lapuló feleséget.

Ugyan nem volt teljesen világos, hogy a műsorfüzetben közölt sorrrenden miért kellett változtatni, de több-kevesebb tökéletességgel csodálhattuk meg a zeneszerző Ramifications című zenéjének előadását, majd a Mystéres de Macabre-t és nem értettük, hogy ha ilyen sürgető volt a változás szükséglete, az miért nem volt már a műsorfüzet kiadása idején is egyértelmű?

Több-kevesebb sikerrel – mondtam, ugyanis újra eszembe jutottak a bevezetőben említett Ligeti szavak: Nagyon jó, de még nem tökéletes. Nem hiszem, hogy ma Magyarországon az UMZE Kamaraegyüttesnél valaki is hitelesebben és pontosabban tudná előadni e kortárs zeneszerző műveit... azt viszont igenis hiszem, hogy kicsit több gyakorlás csodát tett volna: nem bakikról, félrefogásokról, intonációs pontatlanságokról beszélek, ez távol áll e professzionális együttes előadásától – egyszerűen az egyes szólamok (és az egész darab) dinamikáján, a finom és zökkenőmentes együtthangzáson lehetett volna még mit csiszolni. A Ramifications egyébként is rendkívül nehéz mű. A Mystéres de Macabre-ban azonban már kezdtek eltűnni az egyenetlenségek, Boldoczki Gábor trombitás pedig érzékeny, humoros és egyben zseniális játékával feledtette az apró gikszereket, miközben a Schola Cantorum Budapestiensis is alaposan kitett magáért.

A II. vonósnégyes előadása (Keller vonósnégyes) már szinte tökéletesre sikeredett, ahogy az előadás szünet utáni, második részéből is fokozatosan eltűntek az apró egyenetlenségek. Csalog Gábor a rá jellemző hihetetlen precizitással adta elő a ritmikailag rendkívül nehéz Zongoraetűdöket, s hogy a precizitás mellett még a finomságokra is maradt ideje és figyelme, azt leginkább egyik nagy kedvencem, a White on white lágyan, szinte impresszionisztikusan összefonódó és -mosódó zongora-arpeggiói bizonyították.

A Kettősverseny fuvolára és oboára, valamint a Clocks and Clouds előadása szinte már csak hab volt a tortán: kitűnő érzékkel és tökéletes előadói precizitással mutatta be bennük elsöprő tudását Ittzés Gergely fuvolista és Horváth Béla oboista.

Én pedig az előadás sikerét látva eltűnődtem azon, hogy vajon miért éppen a Ligetire oly jellemző, mikrotonalitást, fáziscsúszásokat, őrült, szinte lejátszhatatlan ritmikai értékeket tartalmazó darabjai arattak ekkora sikert? (Szemben a tavalyi hommage-előadás korai, többé-kevésbé hagyományos stílusban íródott és az Apparition tisztán elektronikus hangzásával.) És ha valaha is sikerülne tényleg megfelelően előadni Ligeti egész életművét, ráadásul az általa megkövetelt tökéletes előadásban, akkor talán azt is elérnénk, hogy a világban Bartók mellett legismertebb, legnépszerűbb zeneszerzőnk végre egyszer itthon is az őt megillető tiszteletet és lelkesedést kapja hazai közönségétől?

Ligeti György 1923. május 28-án született Dicsőszentmártonban (ma Tirnaveni, Románia). 1941 és 1943 között a kolozsvári Konzervatóriumban tanult Farkas Ferencnél, 1945-től 49-ig pedig a budapesti Zeneakadémián szintén Farkasnál, valamint Veress Sándornál, Járdányi Pálnál és Bárdos Lajosnál. Nem sokkal később megalkotta mikropolitóniáját, mely később zeneművei egyik legalapvetőbb elemévé vált. Korai művei, illetve első, nyugaton is sikeres munkája az „Apparitions” már jól példázza rendkívül egyéni stílusát.

1956 decemberében, a forradalomután művészi és politikai okokból elhagyta Magyarországot. Kölnben, a Nyugatnémet Rádió elektronikus zenei stúdióiban szabadúszóként végzett munkája során behatóan tanulmányozta Karlheinz Stockhausen, Mauricio Kagel és Pierre Boulez munkásságát, s ennek zenei kifejeződése 1958-as, „Artikulation” című munkájában figyelhető meg. Ez az alkotása és az 1961-ben nagyzenekarra írt „Atmosphéres” azonnal meghozta számára az ismertséget a nyugati zenei életben. Hosszú ideig tanított különböző országokban, majd a hamburgi Zeneművészeti Főiskola professzora lett, ahol 1973-tól 1989-ig zeneszerzést tanított. Számos díj, kitüntetés és cím birtokosa volt, melyek művészi, tanári és – egy teljes generáció tanúsítja – mentori kiválóságát bizonyítják. 2006. június 12-én, Bécsben hunyt el.

Az 1950-es évek derekán, amikor Ligeti bekerült a nyugat-európai kortárs zene vérkeringésébe, a vezető komponisták körében tetőpontján állt a szeriális gondolkodásnak, a zenei folyamat előzetes meghatározottságának, a totális racionalizmusnak a (rém)uralma. Ligeti önkritikától sem mentesen emlékezett vissza arra, hogy ebben az időben a zeneszerzők legalább anynit foglalkoztak saját műveik elméleti magyarázatával, mint a komponálással.

Ezzel szemben ő mindenfajta ideológiával szembeni bizalmatlanságot vitt magával 1944 és 1956 Magyarországáról, s e bizalmatlanság természetesen nem szorítkozott politikai ideológiákra. Hogy is ne fordult volna el a totális ésszerűsítés gondolatától az a komponista, aki olyan országból jött, amelyben már tapasztalatokat szerezhetett ugyanennek az ideológiának a megvalósulásáról? Átütő sikert hozó, fentebb említett művének már a címe is („Víziók”) szembeszállt e dogmával, és átélhető zenét kínál anélkül, hogy merészsége csorbulna. Ligeti népszerűsége végső soron a hagyományok felvállalásából fakad, abból a felszabadító tapasztalatból, hogy valódi újítás csakis éppen a klasszikus hagyományok talaján állhat.

Mystéres de Macabre

1978-ban mutatták be Ligeti groteszk világszínházát, a Michel de Ghelderode színművéből készült Le Grand Macabre-t. Az ötlet, hogy a titkosrendőrség (Gepopo) főnöknője három áriájának szólamát trombitára írják át, összhangban van a darab humorával és abszurditásával. A kamarazenekari letétet a stockholmi ősbemutató karmestere, Elgar Howarth készítette.

Ramifications (1968-69)

Minden, ami direkt és egyértelmű, számomra idegen. Szeretem a célzásokat, a két- és többértelműséget, a dupla fenekű és mögöttes tartalmakat. Többértelműek azok a zenémhez kapcsolódó képzettársítások is, amelyeket mondok, gondolok és érzek akkor, amikor zenét képzelek el. Ligeti ugyan egyik előző munkájával kapcsolatban mondta e szavakat, azok mégis „ráolvashatók” a Ramifications-ra is, amely szerzője nevezetes leleményének, a mikrotonalitásnak a példája.

A vonós hangszerekre komponált rövid darab két változatban, vonószenekari, illetve szólisztikus hangszerelésben készült, ám az együttes mindkettőben két csoportra bomlik. A két hangszercsoport különböző hangolásokban játszik, pontosabban az első csoport a húrok elhangolása révén körülbelül negyedhangnyi eltérést mutat a normálisan intonáló másodiktól. A körülbelül nagyon is lényeges itt. Ligeti tudja, hogy az általa megadott frekvenciaszámok vonós hangszereken eleve betarthatatlanok; célja ennélfogva az eltérés érzetének fenntartása. Egyfajta megkomponált tisztátalanságról van szó, amelyet az adott játékos valós hamisságának végtelen gazdagságú árnyalatai színezhetnek.

II. vonsónégyes (1968)

A darab nem az első akkorddal, hanem mintegy tíz másodperccel korábban keződik! Az öttételesség vita és tiszteletadás Bartóknak: a középpontba állított scherzo köré épülő szerkezet az 5. bartóki kvartettre céloz; a mindvégig pizzicato játszott tétel maga viszont a 4. Bartók-kvartett (ott negyedik helyen álló) pizzicato-tételére hivatkozik. Ez a tétel egyszersmind Ligeti kedvelt meccanico-karakterével él.

Zongoraetűdök (I. kötet: '985; II. kötet: 1988-94)

Etűdjeimet zongoratechnikám elégtelensége szülte. - írja Ligeti. Cézanne például küzdött a perspektívával. Csendéletein az almák és körték mintha le akarnának gurulni, és a gyűrött asztalterítő mintha gipszből lenne. És mégis: milyen csodát vitt véghez Cézanne színharmóniáival, érzelmileg kitöltött geometriájával, súlypont-áthelyezéseivel! Magam is ilyesmire törekszem, és megpróbálom az elégtelenséget professzionalitásba fordítani.

A zongoraetűd Liszthez hasonlóan Ligeti számára is a határátlépés műfaja. A zongoratechnikának és a befogadó fülnek egyaránt be kell hatolnia a lehetetlen tartományába, képessé kell válnia a fizikai értelemben lehetetlenre. A technikai nehézségek – a Liszt-etűdöktől eltérően – mindenekelőtt Ligeti ritmikai kutatásainak laboratóriumaként mutatják az etűd műfaját: ihletői között találjuk az afrikai poliritmikát éppúgy, mint a fraktálgeometriát.

White on white (1995)

Egy tervezett harmadik etűdkötet első darabja, mely szerzője szavaival „hétfokú, mégsem tonális”. Élesen elkülönülő két szakasza közül az elsőben nincs ritmikus tájékozódás, csak egyenletes mozgás és mélységes melankólia, amellyel a mechanikus mozgás zenélő óraként fokozatosan „lejár”. A ritmustapasztalatot a csatlakozó rész pótolja, mely fokozatosan semmibe vész.

Entrelacs („Kacskaringók”. II. kötet, Pierre-Laurent Aimard-nak ajánlva)

Gyors, mégis nyugodt mozgás a 19. század eleganciájával, mely egyes kiemelt hangjainak besűrűsödése ellenére sem okozza a forma katasztrófáját. A két kéz ebben az etűdben (is) két különböző hangrendszerben játszik.

Fanfares (I. kötet, Volker Banfieldnek ajánlva, 1985)

Egyetlen szakadatlanul ismétlődő, 3 + 2 + 3 hangból álló ostinato-motívum köré szövődnek a fanfárszerű szignál mélységet és magasságot egyaránt bejáró akkordjai.

Cordes á vide („Üres húrok”, I. kötet, Pierrre Bouleznek ajánlva, 1985)

Gyakorlat a vonós hangszerek üres húrjaira utaló tiszta kint hangközre. Oldott mozgásformában időző, a hangzó teret már kezdetkor széles mozdulatokkal átfogó hangcsoportjait szinte kizárólag kvintek alkotják. Időközben egy észrevétlen változás már ismert lepkeszárny-hatásának eredméyeképp ritmikai elcsúszás keletkezik és fokozatosan kitörési pontra ér, csak azért, hogy – hang alatti hangerővel – újabb lendületet vegyen és ritmikai kontrollálatlanságba torkolljon. Ezt a káoszt egyenlíti ki az etűd végén a széles ívű, elégikus kürtdallam.

Coloana infinit („Végtelen oszlop”, II. kötet, Vincent Meyernek ajánlva)

Zenetörténeti értelemben a darab (a Fanfares-hoz és az Entrelacs-hoz hasonlóan) a „perpetuum mobile” típusú etűdök hagyományait követi. Félelemetes dinamikáját abból a spirális mozgásból nyeri, amely – a szobor égbe törő alakját követve – egyre feljebb vonja tekintetünket. A zeneszerzői lelemény jóvoltából a hallgatónak az az érzése támadhat, hogy mindvégig folyamatos az emelkedés, holott ezt a zongora hangterjedelme természetesen nem tenné lehetővé.

Kettősverseny (1972), Clocks and Clouds (1972-73)

Túl keletkezésük időbeli közelségén, az oboa-fuvola Kettősverseny és a Clocks and Clouds („Órák és felhők”) között számos közös vonás mutatkozik – mindenekelőtt hangszerelésükben. Mindkét zenekar mellőzi a hegedűket, és mindkettőben puha fafúvós színek uralkodnak. A három-három zenekari fuvola és oboa jelentéte már önmagában mutatja, hogy a versenymű két protagonistáját Lgeti elsősorban nem szólistaként kezeli. A szólisták szólama egy a többi között a „primus inter pares” elve alapján, akárcsak a Clocks and Clouds női karának esetében. A kórusszólamok ott is megkülönböztethetetlenek a hangszeres szólamoktól, mert Ligeti nem idiomatikus szólamokban, hanem zenei problémákban gondolkodik.

A Colck and Clouds címe Karl Popper filozófus egy 1965-ben tartott előadására (Of Clouds and Clocks) hivatkozik. Bár saját bevallása szerint Ligetit csakis a cím ihlette, a szöveg maga is a Ligetiéhez hasonló kérdéseket feszeget. Ligeti és Popper egyaránt a rend és a káosz, a meghatározottság és a szabadság kettősségének problémáját kutatta.

Popper elméletében a „felhők” kiszámíthatatlanul viselkedő rendszerek (például egy társadalom vagy egy szúnyogcsapat), az „órák” viszont szabályosak és kiszámíthatók. Mivel azonban egyik rendszer sem tökéletes, nem léteznek kizárólag „felhők”, mint ahogyan kizárólagos „órák” sem. Előbbiek alkotóelemeit egy tökéletesebb tudományos megismerés szabályszerűként („órákként”) leplezheti le, utóbbiak pedig az idő múlásával szükségképpen romlékonynak, vagyis „felhőknek” bizonyulnak – ahogyan Ligeti „felhői” rendre eljutnak a mozdulatlansági állapotba, „óráit" pedig káosz roncsolja szét.

A műsoron:

Hommage a Ligeti
Hangverseny Ligeti György születésnapján

Mystéres de Macabre
Ramifications
II.vonósnégyes

Zongoraetűdök
No. 15: White on white
No. 12: Entrelacs
No. 4: Fanfares
No 2: Cordes a vide
No. 14: Coloana infinita
Kettősverseny fuvolára és oboára
Clocks and Clouds

Előadják:

Csalog Gábor – zongora
Ittzés Gergely – fuvola
Horváth Béla – oboa
Boldoczki Gábor – trombita
UMZE Kamaraegyüttes
Keller Vonósnégyes
Schola Cantorum Budapestiensis

művészeti vezetők: Bubnó Tamás és Mezei János

(A cikkben felhasználtam Dolinszky Miklós MűPa műsorfüzetében szereplő írását.)