„ide cím kellene

ide vers kellene

de ez csak blöff”

(…)

„vagy nem”

(Antalovics Péter)

Nagyanyám, özvegy Nagy Gáborné, született Kocsis Margit, megtörölte a kezét, rátámaszkodott a sparhelt rúdjára, és azt kérdezte, mit csináltam. Pirítósát megdörzsölte erős paprikával, és elcsoszogott a heverőig, aminek a sarkában már besüppedt a szalma, jelölve a helyét. Azt találtam mondani neki, hogy írtam, ám őneki mondhatta az ember, nem tudta elképzelni, hogy lehet magunktól kitalálni egy szöveget, s azt válaszolta, nem is én írtam, csak kimásoltam valahonnan. Nagyanyámmal nem lehetett vitába szállni. Az ő véleménye vitán felül állt. – Ez már jó régen történt: amikor gimnáziumba jártam Hajdúböszörményben, a nagyanyáméknál laktam a Kölcsey utcában.

Az is elég régen volt, hogy egy magánéleti válság közben, után elkezdtem újra írni. Már csak írni tudtam, enni is alig-alig. De ahogy a szobában álltam, egy szöveg kezdett el kattogni a fejemben. Akkor még kattogott, rímelgetett, dalolt. Aztán már azt sem. Emlékszem, arra gondoltam, hogy kitolok mindenkivel, amikor a svéd statisztikai hivatal adatait másolgattam. Szétmásoltam magam, de szét is írtam az eredeti adatokat. Vagyis a valós számokat eltúloztam, és ismételgettem ugyanazt, mint valami eszelős, akinél elakadt a lemezjátszó tűje. Újság- és Wikipédia-cikkeket, történelemkönyveket olvasgattam, és igen, másoltam. Így keletkezett az első verseskötet, az Ilyen svéd.

A Göteborgi Könyvvásáron mutatták be először az első könyvemet. Ott hallattam először a hangom, svédül és magyarul. Abban az évben (2015) volt ugyanis Magyarország a Göteborgi Könyvvásár díszvendége. Akkor hallottam először Pär Thörnt (1977, Uddevalla) verset előadni. Strindberg A vörös szoba című regényének fejezeteit külön-külön, szavanként ábécé-sorrendbe szedte egy számítógépprogram segítségével. Egyetlen fejezetet olvasott fel. A szavak ismétlődése miatt úgy hangzott az egész előadás, mintha egy rossz hanglemezt hallgattunk volna, vagy egy enyhén autista olvasott volna fel. A szavak elveszítették helyiértéküket, meg lettek fosztva a szöveggé alakulástól. Magukra lettek hagyatva. Volt valami szépségesen félelmetes az egész dekonstrukcióban. A repetitív ívben csak a ritmusra figyelünk, a hangzásra – ez nem más, mint költészet.

Mi a költészet most? Minden. A talált szöveg is. Az én esztétikai ideálomtól elég messze állnak a költői képek, metaforák. Ezzel szemben az ismétlés, a gondolatritmus, a monomániás felsorolás fontos lesz. Thörn mellett Linn Hansén (1983, Göteborg) és Jenny Wrangborg (1984, Kristiansand) költészete hatott rám. Linn Hansén első kötete, a Kopogd le (Ta i Trä, 2008) redukált, naiv hangnemben az önazonosság keresésének tematikáját dolgozza fel. Második verseskötete, a Fordulj a történelemhez (Gå till historien 2013) nagyszabású katalógusvers. Jenny Wrangborg a kollektív ént (mi) helyezi lírai én pozícióba a költészetében. Ezzel megszabadul a szubjektív korlátozottságtól, és kitágítja a befogadói horizontot.

Nagyanyám, özvegy Nagy Gáborné, született Kocsis Margit ráérzett valahol a sifon kendője alatt, hogy miben rejlik a titok. Amíg a kenyerét paprikázta, előttem elvonultak a költészet évezredei. Visszatértem valami ősi erőhöz, az ismétlés-megismétlés varázsához. És szorgalmasan másolni kezdtem a talált szövegeket: reklámot, híreket, tényirodalmat. Az erő a kisebb-nagyobb blokkok ismételgetésében, az ismétlés dekonstruálásában, ad absurdumig vitelében rejlik. Addig-addig ismételgetünk valamit, hogy az már redukálja a jelentést, magában áll a hang, a költészet.

A tartalmak ismétlésére épít a reklám narratívája például, vagy a napi híradó is. A besulykolás mértéke hatalmas a médiában. A fiktív és a valóságos relatív lesz. Ahogy ezt már a buddhista filozófia is tudta. Egymással felcserélhető a kettő, ezáltal eggyé válik. Ez a játék adja a vibrálást szövegünk mottójának, Antalovics Péter Blöffjének. Antalovicsnak ezzel kezdődik első verseskötete, az Örökszoba, amely 2014-ben jelent meg a Forum Kiadónál Újvidéken. Egy érdekes diszpozíciót hoz létre, ahol a valódi és a hamis, az igen és a nem, az „örök” és a „blöff” egymással felcserélhető.

Amikor az én első kötetem, az Ilyen svéd első sorait papírra vetettem, tudtam, blöffölök. Nem-költészetet fogok írni, a poétikusság hiányozni fog belőle. Emlékszem, ágyban voltam már, amikor az első sorok elkezdtek jönni. (Később ez a kötetben a második vers lett.) „Svédország nyolcvan százaléka erdő/a svédek nyolcvan százaléka az erdőtől mentes/húsz százalékában él/a svédek húsz százaléka erdőben él/az erdő a svédekben/a svédeknek erdőszaguk van/Svédország erdőszagú” Aztán tovább játszottam a svéd statisztikai hivatal számaival, és ismételgettem, permutáltam, mint egy monomániás. Talán egy enyhén autista beszél így. Meg-megakad a lemezjátszó tűje.

De mindez játék - a kenyér paprikázgatása - nem komoly. Nagyanyám, özvegy Nagy Gáborné, született Kocsis Margit, megtörölte a kezét, rátámaszkodott a sparhelt rúdjára, és azt kérdezte, mit csináltam. Pirítósát megdörzsölte erős paprikával, és elcsoszogott a heverőig, aminek a sarkában már besüppedt a szalma, jelölve a helyét. Azt találtam mondani neki, hogy írtam, ám őneki mondhatta az ember, nem tudta elképzelni, hogy lehet magunktól kitalálni egy szöveget, s azt válaszolta, nem is én írtam, csak kimásoltam valahonnan. Vagy nem.