Az Alice-hez hasonló „jó boszorkányokat” a XXI. század irodalma és filmvilága egyaránt felkarolta, amiben a feminista hatások mellett az is közrejátszott, hogy néhány egykor sátáninak bélyegzett tevékenység mára elfogadottá vált. A természetgyógyászok bátran használhatják a gyógynövényeket, a Luca-napi jóslást ártalmatlan játéknak tekintjük, a fehér mágiát komolyan vevő wicca vallást pedig – bár az egyház veszélyesnek tartja – a többség legfeljebb megmosolyogja. A Familiárisok azonban egy olyan korba visz vissza, amikor csak egyféle boszorkányt ismertek: az elpusztítandót.

Ahogyan az eredetileg újságíró Stacey Halls a The Guardianben megjelent cikkében kifejti, gyerekkorában maga is próbálkozott a mágiával. Visszatekintve úgy látja, ez adta meg az illúziót, hogy valamennyire irányíthatja az életét, és a reményt, hogy megkaphatja, amire vágyik. Ahogyan erre szolgál szerinte minden olyan apró praktika, amelytől pozitív hatást várunk, legyen ez a céljaink papírra vetése vagy egy gyertyafény mellett elsuttogott kívánság.

Ez a filozófia hatja át az 1612-ben játszódó Familiárisokat is, miközben két nő friss barátságát (és persze életét) a Pendle-dombi boszorkányper sodorja veszélybe. Halls maga is Lancashire megyében, a megtörtént események helyszínétől nem messze nőtt fel, talán ezért is érezte olyan drámainak a kontrasztot, amely a halálra ítélt nők és az évszázadokkal később varázslattal kísérletező kislányok sorsa között feszül. A vádlottak közül egyedül Alice Gray úszta meg a kötelet, aki ugyanúgy létező személy volt, mint a regény összes többi kulcsszereplője.  

Ahogyan a főhős, Fleetwood Shuttleworth, Gawthorpe Hall mindössze tizenhét éves asszonya is, akinek élete Halls képzeletében egy rövid időre összefonódik Alice-ével. A fiatal nő látszólag idilli körülmények között él: szeretett férje nemcsak anyagilag ad meg neki mindent, de az akkoriban megszokottnál nagyobb szabadságot is biztosít számára. Ám a hosszú póráz is póráz, Fleetwood így sem lehet a maga ura, de még a ház valóban tisztelt úrnője sem.

Amikor megismerjük őt, Halls az egyes szám első személyű elbeszéléssel és a dinamikus, érzelmekkel átitatott, in medias res kezdettel szinte behajítja olvasóját Fleetwood zaklatott gondolatai közé. Az ifjú feleség negyedszer vár gyermeket, de az előző hármat nem tudta kihordani, és legújabb, állandó rosszullétekkel kísért terhessége sem kecsegtet sok jóval.

„A másik három alkalommal nem voltam ennyire rosszul. Ezúttal úgy éreztem, mintha a bennem növekvő gyerek a torkomon keresztül próbálna elmenekülni, és nem a lábam között, mint a többi, akik a combom közén patakzó vérrel jelentették be idő előtti érkezésüket. Petyhüdt kis testük groteszk látványt nyújtott, és én néztem, ahogy egy darab vászonba csomagolták őket, mint a frissen sült cipókat. – Nem időzött sokat ezen a világon a szegény csöppség – mondta a bába, miközben törölgette a vért henteséhez hasonlatosan vastag karjáról.” (11.o.)

A naturalisztikus leírás a „menekülő magzattal” és a morbid hentes-bába párhuzammal olyan erős félelmet közvetít, ami könnyen átélhetővé teszi Fleetwood kilátástalannak tűnő helyzetét. Halls ezt később belső monológokon és visszaemlékezéseken keresztül, fokozatosan látja el egyre több réteggel, megrajzolva egy bizonytalan, az „úrnői” és általában a felnőtt lét idegenségétől szenvedő nő portréját. Akinek gyakori önostorozását olvasva értjük és érezzük, miért fél jobban a cselédektől, mint ők tőle. Hogy miért nem tartja magát komolyan vehetőnek. Amolyan Manderley-ház asszonya, csak nem egy idealizált elődhöz, hanem a kor feleségképéhez, a férje, Richard vélt és valós elvárásaihoz méri magát folyamatosan. (Valamint saját anyjához, akivel közös portréja új otthonában is zaklatott gyerekkorára emlékezteti.)

Ezt az amúgy sem stabil alaphelyzetet dúlja fel az a véletlenül felfedezett levél, amelyben egy orvos arra figyelmezteti Richardot, hogy kedvese egy újabb várandósságot már nem fog túlélni. Fleetwood nem mer rákérdezni, de úgy érzi, valamit muszáj tennie saját és gyermeke életéért, nem várhatja tétlenül a végzetét. Minden hitét az új bábájába, Alice-be fekteti, akibe meglehetősen bizarr körülmények között botlott bele az erdőben.

Halls XVII. században játszódó könyvében olyan témákat és problémákat feszeget (bizalmi válság a házasságban, gyermekkori abúzus, félelem az anyaságtól) amelyekből bármelyik pszichológus élvezettel szemezgethetne. A szórakoztató stílusban, könnyed nyelvezettel megírt szöveg (és Simonyi Ágnes fordítása) mégsem kelt anakronisztikus hatást, hiszen emberi kételyek és szorongások már akkor is léteztek, amikor analízis és terápia még nem. A szerző mindezt hitelesen ágyazza be a választott korba, nem esik túlzásba, nem akarja a mai szemléletet visszavetíteni, csupán elmondja, mit érez a főszereplője: nem tud kommunikálni a férjével, nyomasztják az elvárások, ráadásul attól is szenved, hogy többen is elárulták, így hű kutyáján kívül nincsen senki, akiben megbízhat. És persze nem akar meghalni.

Ha a boszorkányságot kivennénk a képletből, egy izgalmas lélektani regényt, felnövéstörténetet kapnánk. És Halls tulajdonképpen ki is veszi. Hiába lebeg Alice, a titokzatos bába és barát feje felett az egyre többeket érintő per, hiába sokasodnak körülötte a furcsaságok, nem kell ahhoz Scully ügynöknek lennünk, hogy kétségbe vonjuk, hogy egyáltalán volt-e itt bármiféle mágia.

Az írónő ugyanis gazdag fantáziáját csak egy bizonyos pontig engedi szabadjára, jeleket („fordított vudubababát”, titokzatos, vérrel teli edényt, rejtélyes gyűlések sötét helyszínét) mutat Fleetwoodnak és olvasóinak, de a konkrét következtetéseket még főhősével sem mondatja ki. Nem lehet véletlen az sem, hogy a boszorkányok egyik állítólagos áldozata a sztrók tipikus tüneteit mutatja. Mindenre van racionális magyarázat, mondja erre a bennünk lakó Scully. Halls bevesz a játékba, hagyja, hogy válasszunk a szkeptikus és a „hívő” énünk között. (Ahogy maga Jakab is írta a Démonológiában, az ördögi varázslat működéséhez is szükséges, hogy higgyenek benne.)

A Familiárisok kettős értelmű címe is rájátszik arra, hogy a regény fantasy is meg nem is. Az angol familiar szó ugyanis nemcsak a boszorkányoknak legtöbbször állatalakban megjelenő, majd engedelmeskedő szellemeket (keresztény értelmezésben démonokat) jelenti, hanem ismerőst, bizalmast is. Alice, amellett, hogy gyógyfüveivel enyhíti a nehéz terhesség tüneteit, reményt adva anya és gyermek túlélésére, a női összetartás és sorsközösség „sisterhood” élményét is megadja Fleetwoodnak. Hiába a társadalmi szakadék, a kiszolgáltatottságuk és a traumáik összekötik őket, és ahogyan megnyílnak egymásnak, egyenrangúvá is válnak. (Az Alice-re „hasonlító” titokzatos róka, némi kisherceg-asszociációval a barátság és a bizalom szimbólumaként is értelmezhető.) Ez a kapcsolat segít kilépni Fleetwoodnak a megfelelésikényszer-láncolatból, amelyben ő a férjének, Richard a példaképének, a „boszorkányvadász” Rogernek, utóbbi pedig magának Jakab királynak szeretne imponálni. Világossá válik, hogy nem kellenek természetfeletti erők ahhoz, hogy ne legyenek a saját életük urai.

Csalódni fog tehát, aki vérbeli fantasyt, netán horrort várna a Familiárisoktól, bár nyomokban mindkét műfajt felfedezhetjük benne. Fleetwood kalandjait jós-álmok és isteni közbeavatkozásnak is beillő momentumok kísérik, az Alice megmentéséért folytatott elszánt küzdelme pedig kemény hősnővé emeli, aki akár a Trónok harcában is megállná a helyét. A horror olyan elemeken keresztül férkőzik be a szövegbe, mint az állapotos nő körüli, Rosemary gyermekét idéző bizarr szertartások és főzetek, vagy a családtagjait szemrebbenés nélkül eláruló, rossz kisugárzású kislány, aki „gonoszgyerekes” történetek sorát juttathatja eszünkbe.

A boszorkányper koronatanúját, a kilencéves Jennetet valóságban is titkok övezték, nem tudni, miért vallott a rokonai ellen, könyvbeli attitűdje viszont A salemi boszorkányok vádlóival rokonítja. Jelenléte a Familiárisokban az olyan mondatokkal lesz még nyugtalanítóbb, mint amikor Fleetwood érdeklődésére, hogy van-e háziállata, így válaszol: „az enyém még nem mutatta meg magát”. Az ő titkai megérnének egy külön regényt, okoz is némi hiányérzetet, hogy nem tudunk meg róla többet. Ez azonban illik Halls koncepciójába, amely sejtetést sejtetésre halmoz és sorozatepizódokat megszégyenítő cliffhangereket dob be, majd hagy hosszasan feloldás nélkül.

„Alice hallgatott, és az ablak előtt a láp felől lezúduló szélnek csaknem olyan volt a hangja, mint a gyereksírásé. Eltakarta a két kezével az arcát.

– Alice! Mi a baj?

– Erről nem tudok beszélni – suttogta. – Nem bírom elviselni.

– Bármi is az, annyira azért nem lehet szörnyű.

De nem volt hajlandó elmondani, és éreztem, hogy anyám bosszankodásának hullámai az ajtónak verődnek. Más sem hiányzott, mint egy újabb csatározós délután. Nyugtalan érzéssel mentem le ebédelni, mintha a szélen kívül még valami nekifeszült volna az ablakoknak, azt követelve, hogy engedjük be.” (193. o.)

Miután Fleetwod kutyájának nevével (Puck) egy derűsebb Shakespeare-utalást is felvillantott, magától a drámaírótól ellesett módszerrel emeli be saját szövegébe annak legfélelmetesebb tragédiáját, a Macbeth-et. Az 1607 előtt keletkezett műre valószínűleg a Démonológia is hatott, ráadásul egyes feltételezések szerint familiárisok (például egy szürke macska) is szerepelnek benne, így jól tükrözi a kor boszorkányképét. Jó boszorkányok nincsenek, csak a Gonosz szolgái, az emberek megrontói, akik a gyengébbnek tartott női nemet könnyebben térítik rossz útra. Súlya van tehát a Gawthorpe Hallban rendezett Macbeth-előadásnak, amellyel Roger úgy üzen az Alice felmentését szorgalmazó Fleetwoodnak, mint Hamlet a mostohaapjának.

Vérfagyasztó üzenet ez, hiszen az 1600-as években a gyógynövények ismerete, egy furcsa barát, esetleg egy rossz reakció is elég lehetett az életveszélyes gyanúhoz. Vagy csupán annyi, ha egy nő kiállt magáért, esetleg hangot adott saját igényeinek. A Familiárisok nemcsak szórakoztat, de emléket állít azoknak is, akik a koholt vádak áldozatául estek. Főzzünk egy gyógyteát és adjunk hálát, hogy bennünket már nem fenyeget ez a veszély.

A fotókat a cikk szerzője készítette.