Irén (Urbanovits Krisztina) máriapócsi özvegyasszony, akinek megboldogult férje, a neves iskolaigazgató rendszeresen sikkasztott. Irén most szórólapozásból él, hogy fenn tudja tartani az általa megszokott „nívós” életszínvonalat. Számára az elegancia netovábbja, ha újhullámos cukrászdában próbálhatja ki az akciós desszertet minden szerdán. Itt fut össze Terikével (Száger Zsuzsa). A két nő nem is lehetne különbözőbb: Terike a korát vehemensen tagadó csepeli nagymama, aki elkeseredetten próbál lépést tartani a modern időkkel. Ő vezeti be a Facebook és a szépségszalonok titokzatos világába Irént, majd együtt fundálják ki a bűntény tervét.

A furcsa kettős komikuma érvényesül az összeszokott és átgondolt színészi játékban, a szövegkönyv okos vicceiben és finom iróniájában (írók: Markó Róbert és KV Társulat), valamint a csattanók tökéletes időzítésében. A humor mellett viszont mélyebb témák is megjelennek.

Az öregedés ábrázolása amilyen szórakoztató, olyan őszinte. Terike az ambíciója ellenére kiszorul a szépségiparból, munkalehetőségei ránckrémek reklámozására korlátozódik. Irén csak szánalomból kap munkát jelképes összegért. A korlátozások mellett a kedvezmények is megalázóak. Irénnel gyerekként bánnak a cukrászdában, és észre sem veszi a bájosan lekezelő viselkedést. Terikének a lelkébe gázol egy BKK-ellenőr, amikor nem kér tőle bérletet, hiszen rögtön meg tudja mondani, hogy nyugdíjas. Mindketten a társadalom peremére szorultak, eltévedve bolyonganak egy egyre furcsábbá és idegenebbé váló világban, ahol csak egymásba kapaszkodhatnak. Vak-vezet-világtalant párosuk tabuk nélkül szembesít az öregedés stigmájával és a kilátástalan helyzet humorával.

Az előadásból kibontakozó nemzetkép nagyon elgondolkodtató. A magyarság témája újra és újra visszaköszön. Néha bájos és megmosolyogtató: Terike minden vasárnap rizibizit készít uborkasalátával és az elmaradhatatlan tyúkhúslevessel; egy hévízi nyaralás a luxus maga; nincs is szebb annál, ha valaki az „ország tortájának” érzi magát. Ugyanakkor vidék és Budapest, külváros és főváros között áthidalhatatlan különbségek húzódnak. Mindkét nő idealizálja a patinás Budapestet, a Váci- és Irányi utca nevét aléltan rebegik el. Ez a közeg viszont nem fogadja be őket. Eltévednek a metró aluljárójában, feledékenységből fennmaradnak a villamoson, nem értik a turisták nyelvét, és az étel sem az, amit megszoktak: a világváros asztalára wasabis krémes süti és matchás cakepop kerül horrorárakért. A magyarság motívumai, matyóhímzéstől a parlamentig turistáknak szánt bóvli holmikról köszön vissza, nem kulturális örökségként, hanem elértéktelenedett tömegtermékként. Budapest álomszerűen színes kartonpapír díszleteken keresztül uralja a színpadot (látvány: Michac Gábor). A darab végére az az érzésünk, hogy Terikéhez és Irénhez hasonlítva a város is egy identitását veszített öreg hölgy, aki kétségbeesetten próbál releváns maradni és megfiatalodni.

A magyarság kérdéséhez köthető az előadás fő mozzanata is, mikor Terike és Irén bűnözésre adja a fejét. A nyugdíjból nem sokra futja nekik, és a mutyizás annyira a mindennapok része, hogy meg sem fordul a fejükben, hogy bűncselekményt követnek el. A csalás és zsarolás kézenfekvő megoldásnak tűnik csupán. Fejükben a NAV-ellenőr a hatalom eszköze, aki olyan gátlástalan lehet, amilyen akar; a megvesztegetés a munka része. A közönség direkt címzése, a rendszeres kiszólások és a narráció tovább erősítik az érzést, hogy ez a történet nem csak Terike és Irén kalandjairól szól vagy egy konkrét eset fikcionalizálásról. Bár direkt politikai kommentár nem hangzik el, az események fájdalmasan ismerősek és túlságosan könnyen köthetőek a magyar miliőhöz.

A póthaj drámája viszont mégis személyessé teszi. Terike vágya a hosszú szőke haj iránt óvodáskorig nyúl vissza, katalizátora pedig Svédországba költözött egykori osztálytársának platinaszőke hajpótlása, melyet a Facebookon látott. Terike számára a póthaj a teljes változás reményét szimbolizálja. Ezt a pszichológus (Némedi Árpád) nyomban patologizálja, kiselőadást tartva a hercegnő-szindrómáról és a midlife-crisisről. Segédje (Markó-Valentyik Anna) dalának „mesélj a nőkről” refrénje ironizálva kritizálja a gyakorlatot, hogy a nők megértésével férfi szakértőket bízunk meg. Senki sem tudja jobban, mit jelent Terikének a póthaj, mint maga Terike. A nőiség, az öregedés, az identitás komoly dilemmák elé állítja, és a póthajba vetett nevetséges hite nem őt kritizálja, hanem a társadalmat, mely ennyire kétségbeesetté tette.

Bízom benne, hogy az előadás élő színpadra is vissza tud térni. Nemzetközi viszonylatban is ritka ennyire őszinte darabot látni női barátságról. Itt nincsenek macskaharcok és pasibajok, csak két barátnő, aki bátorítja és felemeli egymást, és jóban-rosszban kitart egymás mellett a különbségek ellenére. Ez pontosan az a lélekemelő, de töprengésre késztető előadás, amire szükségünk van 2021-ben.

Markó Róbert és KV Társulat: Terike és Irén

Szereplők: Száger Zsuzsanna, Urbanovits Krisztina, Markó-Valentyik Anna, Némedi Árpád
Dramaturg: Enyedi Éva
Látványtervező: Michac Gábor
Zenei vezető: Kákonyi Árpád
Produkciós asszisztens: Cseh Adrienn

Rendező: Markó Róbert
2021. február 27, eSzínház