Ebbe a könyvbe belelapozni olyan, mint kaleidoszkópba nézni. Sok darabból áll össze a nagy egész. Először a képek ragadják meg a tekintetet, a szerző saját munkái, majd a mondaismertetők, aztán a prózaversek és ezen szövegek lengyel fordításai. Akinek nincsenek előismeretei a lengyel mondavilágról, az sem érzi elveszettnek magát itt, mert rögtön beszippantja ez a váratlan, brutális és olykor fenyegető gyűjtemény.

A szerzők által illusztrált köteteknek mindig nagyobb a tétje, előfordul, hogy az alkotó bármilyen lelkesen próbálja megjeleníteni a kötet világát, grafikai készségek híján ügyetlennek tűnnek az illusztrációk. Itt azonban szó sincs erről, a képek is gyönyörűek, mindegyik darab találóan illeszkedik az adott mondához. Ugyanolyan hangsúlyosak, mint a szövegek, a kép és a szöveg egyenrangú. Nem album ez, nem is illusztrált verseskönyv, Áfra János és Szegedi-Varga Zsuzsanna Termékeny félreértés című, a közelmúltban megjelent kötetéhez (arról Tillman Jozef cikke itt olvasható a prae.hu művészeti portálon) tudnám hasonlítani, amelyben szintén kép és szöveg kezd párbeszédbe, igaz, ott még roncsoltabb ez a két szegmens. Jó látni, hogy egyre többen kísérleteznek a kép és szöveg viszonyával, egyre izgalmasabb eredményekkel.

A figurák ismerősek lehetnek korábbi monda- és meseélményekből: farkasemberek, sellők, kakasok, világot járó vándorok és sárkányok lakják a lengyel képzelet vidékeit. Folyamatosan mozgásban vannak, hangjuk azonban mégsem hivalkodó. A szövegek óvatosan suttogják el a történeteket, úgy beszélnek fájdalomról, hogy nem beszélnek róla. A hagyományos meseformátum szövete felbomlik és újraszálazódik a prózaversekben, sokkal szabadabbá és levegősebbé téve a narratívát. A meditatív versprózák többnyire igen rövidek, apró rezzenések, mint cseppek keltette fodrozódás a víztükrön.

Ami szintén eltéríti a szövegeket a mesestátusztól, a kétpólusú világkép hiánya: nincsenek jók és rosszak, ha vannak is negatív karakterek, az ő nézőpontjuk is ugyanúgy releváns. Teret kap a szomorúságuk, mint például az Ördög, negyven felett című szövegben, ahol Rokita, a lengyel ördög bánja meg bűneit. Baziliszkusz pedig, aki egyszerre kakas, gyík, kígyó és sárkány, egy magányos szörnyként tűnik fel, aki szeretetre vágyik „A borzongásra vágyó halandók tükre vagyok”, mondja magáról (Penészfolt, 53. oldal). A szereplők testi érzékletei is kizökkentenek a hagyományos olvasási metódusból. Míg a mondákban ritkán jelennek meg a személyes, E/1-ben megélt érzelmek, addig itt jelen vannak a maguk naturalista módján.

„Ha rád gondolok, a háj jut eszembe. A zsíros nyák, ami vastagon tapad a szíved köré. Mégis hozzád köt esküm. Köt és old, mint növénnyel festett sál az ecetes vízben.” (Menyecskeszem, 61.oldal) Ezt Walgiertz vitézzel mondatja a szerző, aki hős katona volt, de felesége csalfa lett hozzá és tömlöcbe vetette. A vitéznek sikerült megszöknie a fogságból és megölni a szeretőket, hogy aztán tovább harcolhasson, de már nem várta senki haza.

Meseként való olvasásra ajánlom és egyszersmind nem ajánlom a kötetet. Nem ajánlom esti mesének, mert nyugtalanít, ajánlom esti mesének, mert őszinte álmokat hoz. Olyan felnőtt képeskönyv ez, aminek alakjai később is visszajárnak kísérteni, a szerző remekül feszíti addig a mondai helyzeteket, hogy ma is bárki úgy érezheti, tükröt tartanak elé önmagáról. A jó értelemben vett rettegést (borzongást) erősíti a másik, az idegen nyelv megléte. A mondaismertetők és a prózaversek alatt is megjelenik a lengyel verzió, Monika Jurczak fordításában. A másik nyelv a maga sok mássalhangzójával olyan a lap alján, mint egy varázsige, ami segít megidézni azt a különböző csodalénnyel teli korszakot.

Ami kizökkentheti az olvasót, az a mondaismertetők rövidsége. Míg a prózaversek nyelve álomszerű, könnyed, addig az ismertetők tömörek, nem térnek ki a részletekre. Azt az érzést kelthetik, hogy sietni kell, hamar rá kell térni a lényegre, a prózaversekre. Így viszont sok történés tisztázatlan marad a lengyel mondákat nem annyira ismerő olvasók előtt. Így hangzik a Sellőkről szóló mondaismertető:

„A Hold fényénél a sellők kiúsztak a partra. Kibomló fürtjeik csengettyűk lettek, lábuk nőtt és átszökelltek a réteken. Ezzel a különleges zenével altatták el az embereket. Kivéve azt, akinél páfrányvirág volt. Rá nem hatott a varázs, rabszolgává tehette a sellőket.” (Sellők, 43. oldal)

A bennünk élő gyerek elégedetlenkedni kezd ez után a tömör, lexikonba illő meghatározás után. Hogy van tovább, kinél van a páfrányvirág, hogyan tett rá szert, ő is egy király legkisebb fia volt-e és hasonló kérdések, amikre ez a könyv nem ad választ. Arra viszont tökéletes, hogy felkeltse az érdeklődést egy másik nép mondái iránt, hogy ezután még többet akarjunk olvasni belőle.

A Holtak aranya, holdak ezüstje érdekes kísérlet a kultúrák közötti kommunikációra. Megmutatja, hogy az ismeretlenekben mégis lehetnek ismerős vonások, a félelmek és gondok sokszor nagyon hasonlóak. Ahogy az egyik rémasszony mondja: „Közös bennünk a megfosztottság. Szeretnünk kellene egymást.” (Áfonyabokor, 49. oldal) És erre az üzenetre most nagy szüksége van mindannyiunknak.