2020-ban megjelent Biró Krisztián Eldorádó ostroma című verseskötete, egy öt éve késő ígéret (46.). A határidő most lejárt, és úgy tűnik, most végre fellélegezhetünk. A három részre és egy felvezető versre tagolt harminc írás türelmesen érlelt munka eredménye. Ezalatt a poliészter égbolt (44.) és az égő szeméttől fojtogató borsodi atmoszféra hasonlóan ritka levegőjű harmadik emeleti albérletekre cserélődött, ahová a tömegközlekedés általános kiszámíthatatlansága és olykor híresen szűkös, régimódi liftek vezetnek – de itt legalább található felfelé irányuló mozgás. Az elutazás pedig valójában nem a menekülés aktusa, hanem esélyszerzés a félelem és a menekülés vágyának feldolgozására. A visítva égő flakonokat (5.) maga mögött hagyó, végtelen vonatozások után Eldorádó esélye.

Habár a kötet verseinek beszélője sikeresen leszállt Budapesten, szorongását nem sikerült tudata mélységeibe száműznie. „Magammal hordom a beszorult levegőt” (24.). Ha Simon Márton Polaroidokját a nagyvárosi szorongás szótárának tekinthetjük, akkor az Eldorádó ostroma olyan, mint egy magával a Szorongással készített életútinterjú. Biró Krisztián nem a lángokat mentené ki egy égő házból, hanem a kulcsait, amelyek a friss levegő és a mély lélegzet felé tartó buszon ülve a zsebén keresztül szúrják, és amikkel, amint ismét valahová megérkezik, talán újra magára zárja rácsait – ám az is lehet, hogy eddig bezárva tartott ajtókat nyit ki velük.

Az olvasónak hamar feltűnhet a szövegeket összetartó, nagy gonddal szőtt motívumháló, amely az utazás, a városi és vidéki élet (vagy talán inkább megélés vagy élés), a rombolás-építkezés és a szorongás, a nagybetűs Szorongás között feszül. Így fonódik össze az utazást jellemző horizontális és az épülés-pusztulás vertikális dimenziója a kötet verseiben. Biró Krisztián Budapesten és Kurityánban él – a lírai én e tényből is eredeztethető ingázása eleve magában rejti inherens bizonytalanságának magvát, egy hullámzó valóságét, melyben az eligazodáshoz szükséges térképet kénytelen saját magának megrajzolni. Kissé olyan ez az egész, mint egy állandósult földrengésben házat építeni – merthogy szilárd talajt nehéz találnunk errefelé. Mintha az egész tér, benne az összes utcával, mozogna körülöttünk, a belső hullámzás kivetül a makrokozmoszra, az aszfalt süllyed a lábunk alatt, az emberek leugrálnak az erkélyekről, mi pedig állandóan kilométerköveknek csapódunk az M3-ason. „Azzal töltöd a napjaid, hogy kiugrasz az ötödikről” (19.). Közben azonban készülünk is, gyógyulásra cseréljük az éveinket (21.), dolgozunk és költők vagyunk Budapesten (44.).

Olvasás közben a kötet címének nyomán megfogalmazódhat bennünk a kérdés: hogyan lehet ilyen könnyű egy ostrom? Biró versbeszélője néha egy zen szerzetes finomságával, tégláról téglára haladva bontja le zárkája falát és építi fel, ki tudja, talán Eldorádó palotáit. De hogyan „lehet ilyen precíz, aki retteg” (40.)? Ezek a versek nem is ütni akarnak, hanem szúrni-szurkálni („a legtöbb tüdőlebeny ugyanúgy tűpárna” (9.)). Biró Krisztián nem követi el azt a hibát, hogy kifejezetten a hangzatos mondatokra fűzze fel történeteit, mégis rengeteg benne az idézhető sor – korántsem csak az a kettő Európáról (46.). Közben pedig olyan könnyedséggel beszél többek között az öngyilkosság gondolatáról, mint akiben már kifejlődött ennek, mármint az öngyilkosságnak, a rutinja. Ennek ellenére távolról sem depresszív ez a líra, hiszen a folyamatos mozgásban levés – méghozzá összességében kitartóan felfelé irányuló mozgás – amúgy sem engedne meg hosszantartó levertséget. „Ami távolodik, annak mélyül a hangja” (13.). Biró Krisztián, illetve a kötet verseinek főszereplője most már talán saját magát (is) látja a visszapillantó tükörben. De mit kezd a feloldozott kötelékek súlyától mentve, frissen felszabaduló energiáival? Merre tovább, „meddig lehet eldobni a bányató mellől” (29.)?

Borítókép: Bach Máté, prae.hu