„Szolcsányi Ákos (1984): költő, az ELTE BTK magyar-spanyol szakos hallgatója. Budapesten él. Ez az első kötete.” Könyvhétre megjelent verseskönyved hátsó borítójáról mindössze ennyit tudhat meg rólad az olvasó, pedig Tökéletes élet c. versedben (mely korábban Feleletvázlat címmel jelent meg, eltérő befejező sorokkal) azt írod: „szép verseket írt, főleg a végén / odáig az életút fontos” – tényleg fontos az életút?

Annak, aki éli, igen. (nevet) De a versekig vezető út akkor sem szövegszerű, ha szövegek származnak belőle. Ennyiben, vagyis énfelőlem az „életút” pont nem a kisújszállásramentem, vagyis az, amit megtanulunk az iskolában és unalmas; hanem az, ami nem szöveg, de van, a meg nem ragadható egész, szemben a dokumentumnak értett-írt szöveggel, ami ennek az egésznek a része akkor is, ha róla akar szólni.

Egyébként te is a tipikus bölcsészsorsot éled és szép verseket írsz?

Bölcsész is vagyok, meg sok minden, ahogy a bölcsészek is, akik, úgy érzem, hangsúlyozottan csak félig vannak jelen mindenhol. Az irodalom első az egyenlők között, afféle kedvenc gyerek a mosogatáshoz meg a nyelvtörténethez képest. Szép verseket a hasonnevű kiadvány tanúsága szerint még nem írtam, de rajta vagyok a témán, meg aztán rá is érek.

Verseid jó néhány éve rendszeresen megjelennek az Árgus, a Jelenkor, az Alföld, a Kortárs, az ÉS és a Kistangó (virtuális) hasábjain, a legutolsó sor alatt pedig Salamanca, 2008. dátum szerepel. Mikorról származnak kötetbe felvett legkorábbi versek? Mit és miért hagytál ki a kötet összeállítása során?

Az Egy kapcsolat felé-t azért hagytam ki, mert egy szonettkoszorú aránytalanul nagy (ingadozó színvonalát, témáját tekintve meg túl kicsi) közlésegység lett volna. Büszke vagyok rá, és szeretgetni is tudom még, de hát ez nem kívánságműsor. A kötet legrégebbi versét 2001-ben kezdtem el írni – kizárt, hogy egységes és reprezentatív könyvet gyúrhattam volna ebből az anyagból, így az utóbbi mellett döntöttem. Ami csak más és nem rosszabb, talált helyet a könyvben, a férgese meg hullott magától is. A könyvet elég nehéz volt kiadatni, így az első vázlat és a kinyomtatott példány között eltelt másfél év, mire került pénz, paripa, fegyver – ez az időszak nem volt kellemes, de a verseknek jót tett. Azt pedig előbb-utóbb úgyis meg kellett tanulni, hogy bizony ez a fontossági sorrend, és így helyes.

Már a tartalomjegyzéken végigfutva szembeötlik, hogy köteted nem egyszerűen egymás mellett ügyesen elhelyezett versek sora. A ciklusokat, a ciklusok rendjét és a kötet tükörszerkezetét (Apa – Birtok – Após) elnézve arra gondolok: egy-egy vers megírásakor már a kötet terve lebegett a szemed előtt.

Kötetben gondolkodni valószínűleg meghatározta a versírást is, de nem akartam lyukakat betömni egy esetben sem. Ami a sorszám nélküli három kiemelt verset illeti: egy kellően késői utód megírhatná majd a szüleink korosztályát, azokét, akikkel negyvenévesen közölték, hogy igazából most lettek szabadok. Ők azok, akik az én életem kulcspozícióiban apák, apósok-anyósok. Kitérő: szeretek megfelelni. Ez elég sok szarsághoz vezethet, lásd Hendrik Höfgen figuráját a Mephistóban. De úgy tapasztalom, megfelelni az evidencia erejével nincs kinek. Megváltozni meg nem szeretek, hát maradnak az önként vállalt-összefércelt mércék. Szentenciaszerűbben: apósainkat akkor is mi választjuk, ha ők is csak olyanok, amilyenek.

A kötet címe (Csehország szép, útjai jók) a Kedves Éva! című, egy utazás pillanatait megörökítő 2005-ös versedből származik. Miért pont ezt választottad? És mire utal az alcím (Vasárnapi versek)?

Mondatot akartam címnek, olyat, ami lehet téves vagy hazug is. A „vasárnapi versek” figyelmeztetés: a költészetet, sőt, a nyelvet a maga emberbe vetettségében (?) nem a világ alkotójának, hanem részének tekintem, mint a már említett mosogatást vagy egy metróbérletet. Nagy trükk, ha pusztán a nyelv elhiteti magáról, hogy világ, de akkor is trükk. Jó az ilyesmit előre jelezni, persze nem direkt „hahó, ezek versek”-felkiáltással. Meg 52 vers van benne, jobbára ennyi vasárnap van egy évben is. A sorszámozott versek hétszer hét ciklusban állnak, lehet naponta egy ciklust elolvasni, és akkor pont egy hétig tart, vagy naponta egy verset, és akkor hét hétig, lehet egyéves olvasmány is, hetente egy verssel; én annak örülnék, ha így olvasnák. A lényeg: a határ, amire támaszkodhat és rácáfolhat a vers.

A határ?

A kiterjedés, hogy legyen eleje-vége, amin belül a vers otthon van, és ha akarod, kiléphessen rajta.

Úgy tűnik, valóban rácáfol néhány versed saját határaira. A kötetbe felvett, de korábban már publikált szövegeket összeolvasva egy-két igen határozott kezű változtatásra bukkanhatunk. A Mítosz című versből például Ami tapad, ragad lett. Lackfi János írta néhány éve az akkor még félig gyerek Szolcsányi Ákosról, hogy a részletek bűvölője, aki „nem ad percenként nagy spektrumú felbontásokat a világhelyzet különböző aspektusairól, megmarad a költői kaptafánál: úgy mond nagyot, mintha csupa evidens semmiségről beszélne.” Lecserélted a metafizikát a mikrokozmoszra?

Voltak verssorok, címek, amelyekről húszévesen azt hittem, hogy nem használja őket senki, és így azt jelentik, amit én akarok. Ilyen a „Mítosz” mint cím, de volt egy verssor is: „rosszkedved fogd az őszre”, a Szüretben, aztán olyan alapról értelmezték, vagy vették tudomásul ezeket a dolgokat, amelyek nem voltak az enyémek – az ilyen plasztikai műtéteket nem a színvonal ennyiannyi, hanem az ízlés ilyenolyan dichotómiája vezette.

Ezzel párhuzamosan mintha el is mélyült volna lírád az elmúlt években. Talán az sem véletlen, hogy az említett vers a kötet legelején találta meg helyét?

Ami az elmélyedést illeti… Volt honnan, úgymond. De ha nem hinnék a kötöttebb formájú, „a szex jó” – egyébként igaz – végkövetkeztetéséig jutó verseimben, kihagytam volna őket. Biztos van, akinek ez tetszik, és fontos ő is. Lásd megfelelés, a vállalt fajta. Nagy vonalakban igaz, hogy a korai versek a kötet elején állnak. Húszévesen a szerelem érdekel meg önmagam meg a világ, huszonnégy évesen a helyem benne, a viszonyok, a környezet, a szavatossági idő. Ez a lírai énre is igaz, így ezt az elmozdulást életrajzi adatoktól függetlenül is ábrázolásra méltónak tartom.

Lackfi János azt állította egy sorodat parafrazeálva: „’Bátor (vagy), mint a gyerekek:’ Nyugodtan rímelteti a ’karácsony’-t a ’meg ne ártson’-ra”. Tényleg rímel ez a két sor?

Szokták mondani, hogy szabadverset nehezebb írni, merthogy ott fontosabb a fegyelem, de én ebben nem hiszek. Szerintem ugyanolyan fegyelmezettnek kell lenni, és mindennek a tetejébe még rímre, ritmusra is ügyelni, no, hát ehhez nem volt erőm. Nem hanyagság, ezek ezúttal a saját határaim.

Szerintem egyébként sem a Kosztolányi-féle rímköltészetet műveled. Inkább tiéd a stilizált (régies, veretes) nyelven írt szabadvers és az – éppenhogy nem gyerekes – távolságtartó, elégikus hang, melyek mögül mintha Villon vagy Balassi istenes verseit, bujdosóénekeit (és kötetszerkezeteit!) hallanám ki. Az olvasók kedvéért hozzunk néhány példát most csak a címekből: „A menyasszony jelességei”, „Értekezés a szász tallérokról” „A meg nem bánásról” „A te orcád”. Egy helyen pedig azt írod: „a fortélyokat, fogásokat / vinni kell, mint a stafétát”. Mely klasszikus költői életművekhez kapcsolnád kötetedet, és hol helyeznéd el magadat a kortárs magyar (nem csak a húszas éveiket taposó költők által írt) lírában?

Rilkét tudnám először említeni, még nyeglébben: az Elégiás Rilkét, mindenféle fordításban. Az Erasmusos félévben Spanyolországban írtam Javier Salvago verseiről, aki a fordítatlanul is elég érthető nevű intimismo képviselője, és nagyon érdekes, hogy milyen jó verseket ír, amikor hisz benne, illetve milyen rosszakat, amikor antiintellektuálisra veszi a figurát. Bár ezek indirekt lökések. A nyelvről magáról beszélve: a Kemény-Térey-köröket nem volt erőm lespórolni, József Attila szintúgy kivédhetetlen volt, de Kosztolányi humora és megjátszott nyugalma mint hatás már inkább az én választásom eredménye. Kortársaim közül Veres Máté és Simon Márton a „kedvenceim”, tőlük sokat tanultam, önkritikát és önbecsülést, és azt, hogy ezek párhuzamos és egyirányú dolgok. De megint nem a nyelvről beszélek. Azt hiszem, amikor régiesebben vagy komolyabban írok, voltaképp Bibó alaposságát és Camus felkavaró általánosításait próbálom összehozni. A szokás hatalma, hogy versben, ezen túl kell majd lépni. Rajta vagyok.

Camus mellé kívánkozik Dosztojevszkij, lévén tőle is jó néhány mottót választottál, s a fülszövegben Mészáros Sándor egyenesen az Ördögök kétségbeesésével rokonítja költészetedet. Mit jelent számodra Dosztojevszkij? És kicsoda Kirill, aki Sevillába tart gyalog; vagy Don Quijote, aki nem kém, és egy atomrobbanásban látja meg Istent?

Dosztojevszkij a kedvenc íróm. Amit a kötet felől nézve nekem jelent: a rajongás veszélyét, de rajongásra méltóbb alanyt nem tudok mondani. Kirill az Andrej Rubljovból a rossz ikonfestő. A kötetben szereplő változatban épp Sevillába tart, hátha ott nemcsak az számít, hogy tehetségtelen, hanem az is, hogy nem tehetetlen. Szurkolok neki. Don Quijote szerintem a megváltás utáni megváltó lehetőségeit próbálja végig Cervantesnél, röhejes és megrázó módon célt adni a folyónak, ami pedig csak folyik, hiszen azért folyó – nagy regény. Ami nekem fontos, hogy Don Quijote csinál, amit akar, és jót akar, egy olyan elviselhetetlen világban, ahol amúgy semmi baj. Ennyiben közös az én szereplőmmel.

A „világirodalom klasszikusai” mellett a Biblia a legfontosabb forrásod. Miért pont bibiliai alakokat választottál pl. a Lea, Péter imája, Az első vég című szerepversekhez?

Marketingszempontból hatékonyabb hősök, mintha csak rólam lenne szó. Van az archetípusoknak és a „csak” híres embereknek egy nagyon kellemes éghajlatú közös területe, ahol ismert, de ki nem merített történetekre lehet bukkanni. Talán az emberképemhez is illik az autonóm mellékszereplő figurája, ő az, aki érdekel, vele érzek közösséget. Ez nem szolidaritás, inkább véd- és dacszövetség, amúgy ortegásan tömegek nyugton hagyása, minthogy magában senki sem tömeg, elég sokan meg akárki az. Kitérő: szükséges, de rémes rossznak tartom a nyílt levél szövegfajtáját – képzeld el az aláírókat, ahogy egyszerre ugyanazokat a szavakat mondják! A hideg futkos a hátamon. Ami nem jelenti azt, hogy nem lehet igazuk. Csak jobban szeretem az egyes történetet. Vagy két-három, maximum öt ember történetét. Efölött valami mindig gallyra megy, talán ez alatt is, de ott valahogy igazibban.

Említetted, hogy Rilkét bármely fordításban szereted. Mit gondolsz a spanyol költők magyar fordításairól?

Változó színvonalúak. A magyar Fray Luis de León például meggyőződésem szerint teljesen újrafordítandó – megint mások lefordíthatatlanok: Juan Ramón Jiménez magyarul gagyi, spanyolul Nobel-díjas. De Neruda vagy Lorca magyarul nagyjából megfelel a spanyolnak.

Úgy tudom, pont Lorcáról írod a szakdolgozatodat. Az ő lírája nem termékenyített meg?

Lorcából épp a vers mint monológ elégtelen mivoltának a lelepleződése tetszik ki, a Cigányrománcok nyers, gondolatjellel indító felkiáltásai, szólamszerűsége és vele szemben mondjuk a saját tökélyébe fulladó Siratóének… A szakdolgozatomat egyébként a drámákból írom, onnan szorgosan termékenyülök, amilyen gyakran csak időm engedi.

Min dolgozol mostanában? Milyen költői terveid vannak?

Továbbra is tanulok magyarul meg gondolkodni, ezzel most elleszek egy ideig. Ha valamire jutok, majd igyekszem megosztani az olvasóval. Úgy érzem, kötetet írni jobb, mint verset, ehhez tartom magam.

Köszönöm szépen a beszélgetést, és további termékeny kötetszerző éveket kívánok!