Ha az estet egy mondatban akarnám jellemezni, akkor az a 20 század második fele kis apparátusra írt műveinek nagy szelete volna. Kurtágra a kevésszereplős zene amúgy is jellemző, és az ő kamarazenei gondolkodása hatással volt az ezredforduló szinte összes komponistájára. Bár Szőllősy Andrást nem soroljuk a kamaraszerzők közé, ezen az estén mégis ilyen művei szólaltak meg. A többnyire kamaraest kulcspillanatait szólóművek tarkították.

Mindjárt szólóval kezdődött: Baranyai Barnabás szólaltatott meg csellón négy miniatúrát a Jelek, játékok és üzenetek ciklusból. Erre a szólóhangszerekre, duókra és triókra írt ciklusról mondhatnánk, hogy a Játékok párhuzamos füzete. Nem a tizedik, hiszen a Játékok ma is work in progress státuszban van, azaz Kurtág most is írja. Ez a darab ugyanakkor a hatvanas évek elején brácsára komponált opus 5. Jelek továbbgondolása is. Rövid, nagyon tömör tételeket, zenei gesztusokat tartalmaz, tulajdonképpen egy életmű-gyűjtemény: a legkorábbi tételek Kurtág párizsi tartózkodása idején keletkeztek, bevallottan Paul Klee festészetére és Henri Michaux költészetére reflektálnak. A ciklus miniatúráinak nincs tartalmi összefüggése, csak formai: jellemző a rövidség és a tömör faktúra. A ciklus utolsó darabjai a Játékokhoz hasonlóan már a 21. században készültek, így ez a darab is az ezredforduló átfogó ívének tekinthető.

Az est következő részében Mizuno Kaisei, Murata Marika, Shimizu Yui zongoraművészek adtak elő részleteket a Játékokból. Ezt a darabot, gondolom, nem kell bemutatni. Aki Kurtággal csak egy kicsit is foglalkozott, feltehetően ezzel a művével találkozott először. A Játékok egy Bartók Mikrokozmoszához hasonló, többkötetes pedagógiai sorozat zongorára, mely nemcsak a zongorázni tanulást célozza meg, hanem a kreatív improvizációt, a grafikus értelmezéseket, és mindazokat a játékmódokat, melyek az évszázadok során a zongorajátékban kialakultak.

Az opus 22, Hét dal első hat tétele Károlyi Amy verseire készült. A hetedik az 1763 és 1828 között élt Kobayashi Issa japán haiku-költő versére, amit Tandori Dezső fordított. A Hét dalt Katoh Hiroko szopránénekes adta elő magyarul (!), a cimbalmon játszó Szalai Andrással. A nagyon bensőséges, diszkrét, mégis változatos dinamikájú expresszív előadás az est igazi gyöngyszemeként vonul majd be az emlékezetbe.

Kurtág a Szálkák ciklust a hatvanas évek első felében komponálta gitárra, majd ezt később visszavonta. Feltételezhetően Pilinszky János 1972-ben megjelent Szálkák versciklusával párhuzamos inspirációja révén két részletét átírta, az egyiket cimbalomra, a másikat zongorára. Február 21-én este a cimbalmos verzió hangzott el. Ez a darab cimbalmoslegendák – köztük Fábián Márta és Vékony Ildikó – repertoárját gazdagította. Kovács Mihály méltón követte nagy elődeit.

A következő mű – A kis csáva – egy meglepő darab. Kurtág a hetvenes évek végén komponálta, amikor már kamarazenét tanított a Zeneakadémián. Ebben az időben komponistaként is a kamarazene felé fordult. Nem a bevált kamarazenei hangszerformációknak megfelelve komponálta, hanem random adottságokat használt fel: olyan hangszerekre írt, amelyek épp rendelkezésre álltak egy kurzuson. Ebben a darabban a trió pikolón, gitáron és harsonán szólalt meg. A darabot ebben a hangszersorrendben Páljános Anna, Nagy Márton és Szeifert Péter adta elő. A darabban fölismerhető már Kurtág egy későbbi szerkesztésmódja: a szólamok folyamatos panorámáztatása, amit csütörtökön az Akhmatova dalokban is hallottunk.

Nem is kérdés, hogy Szőllősy András századik jubileumáról is meg kell emlékezni, hiszen ő a Bartók és Kodály utáni generáció harmadik nagyja Kurtág és Ligeti mellett. Szőllősy elsősorban szimfonikus komponista volt, ám a mai járványhelyzetben szimfonikus megemlékezést tartani több mint kockázatos. Ez a helyzet késztette a koncert rendezőit arra, hogy elővegyék Szőlősy igen ritkán hallható kamaraműveit is.

A Hundred Bars for Tom Everett művet Szőlősy az akkor még nagyon fiatal, azóta már világhírű harsonaművésznek dedikálta a darab címében. A cím kissé elavult, hiszen Tom Everett néven ma egy 1970-ben született színészt tartunk számon, míg a Szőllősyt megihlető dzsesszharsonás, aki David Brubeck együttesében is megfordult, ma már Thomas G. Everettnek írja a nevét. A vidám darabot Kozma Christopher basszusharsonán és Hencz Kornél bongókon adta elő virtuóz, párbeszédes, vitatkozó-perlekedő, néha elmélyült, néha humoros módon, a harsonás például beleénekelt az ansatzba.

Egy dal, tulajdonképpen szólókantáta, a Nyugtalan ősz következett, melyet Szőllősy 1955-ben komponált. A zeneszerző abban az időben korszakváltás határán állt, ennek nyoma kitűnik a darabból. Ma úgy látjuk, hogy Szőllősy érett korszakának első darabja, melyben még észlelhető Bartók hatása, a népdalszerűség, a periodikusság, a neotonalitás, és bizonyos hagyományos szerkesztésmódok is előfordulnak, mint a szekvencia és a periodikusság, de a harmadik tételben már megjelenik egy új formai elem, a repetíció és az erre épülő expresszív dallamvezetés. A baritonszólamot Csölley Martin magabiztosan énekelte, míg Alszászy Gábor a zongorát kísérőhangszerként visszafogott méltósággal szólaltatta meg.

A Suoni di tromba egyik előadója Szabó Teréz – kellemes anekdotával lepett meg minket. Elmondta, hogy a darabot a megszületése óta ismeri. Szőllősy ezt egy 1984-ben kiírt házi trombitaversenyre komponálta, de akkor senki nem mert vállalkozni a bemutatására. Így voltaképpen ősbemutatót hallhattunk. A mű megcsillogtatja Szőllősy humorát, a trombitaszólam sajátosságainak figyelembevételével még gikszereket is megszólaltatott. A trombitaszólamot bemutató Szalóky Balázs mimikájával rá is játszott a hamisságra. Szőllősy ebben a darabjában elhagyja a zongora kísérőhangszer jellegét: a párhuzamos zongoraszólam mintha egy másik mű volna, mely időnként találkozik és korrelál a trombita irányaival. Szabó Teréz a zongorán kiválóan oldotta meg a különállóságot, úgy, hogy korrepetítori rutinnal figyelt azért partnerére, és nem játszotta le a színpadról. Utólag belegondolva, hiába alkalmi darabnak készült, a Suoni di tromba a korszak egyik legjobb kamaraműve lett. Abban az időben szinte minden zeneszerző a hangzás kitágítását kereste a hangszereken, és a forma újítását a kamaraösszeállításokban. Szőllősy ebben a darabjában maradt a monodikus szerkesztésnél, de csak részleteiben tartja meg a szóló-kísérő viszonyt úgy, hogy a zongoraszólam elég gyakran a trombitával egyenrangúan szólal meg, sőt fölé megy.

Végezetül Szőllősy András: Paesaggio con morti című zongoradarabját Király Ádám játszotta el. Az 1987-ben komponált nagyívű zongoraművet Szőllősy Frankl Péternek ajánlotta, és annak idején ő is mutatta be. A címből gyászos hangulatú megszólalások következtethetők, de a darab nem hagy időt az elmélyült gyásznak. Expresszív dinamikájú, dühös véleménynyilvánítás ez az elmúlásról, a képtelen reménykedésről. Összegző, egyben útkereső darab is, melyben fölfedezhető a lélekharang, a korálszerű gyászénekek emelkedettsége, bár nem hagyományos gyászzene. Liszt és Bach stílusjegyeinek megidézésével, 19. századi tematikusság keveredik 20. századi töredezett formákkal, aleatórikus ritmikával, eltolt hangsúlyú leütésekkel a dzsessz, konkrétabban a swing, mint fájdalom. Különös élmény volt a stream által nyújtott premier plan lehetősége. Ilyet még nem láttam: a maszkkal eltakart arcú lapozó – Bognár Fanni – szemében végig lehetett követni a darab érzelmeit: a riadtság, a félelem, a düh, a reményvesztettség, majd reményteliség fázisait, és az utolsó korálhangoknál a belenyugvást, a katarzist.

A 2021. február 20-i előadásokról

A 2021. február 19-i előadásokról

A 2021. február 18-i előadásokról

Fotó: Zeneakadémia