A Csak a madarak szárnypróbálgatás, vagy már van mögötte valamilyen alkotói tapasztalat?

Eszter: Régóta írok, főleg novellákat. Szerelmes vagyok az írásba, így aztán szenvedek is miatta, ahogy kell. Verset csak akkor írok, ha nagy bajom van, regénnyel meg utoljára gyerekkoromban próbálkoztam. Az általános iskola első osztályának végén rögtön alkottam is egy regényt, piros filctollal, egy naptárfüzetbe. Hárman olvasták, a siker százszázalékos volt. Aztán hosszú időre letettem a lantot, mondván, nehéz az…

Emese: Nálam igazából versekkel kezdődött. Még „publikáltam” is egy tinimagazinban. És próbálkoztam egy regénnyel is. Tizenkét évesen kitaláltam, hogy én híres író leszek, mert elolvastam a Snoopy világhírű író lesz című képregénykönyvet. Elkezdtem, megvoltak a karaktereim, és fél oldal után rájöttem, hogy kész, ennyi. Leírtam mindent, ami számomra érdekes volt. Kiégtem! Aztán úgy 18 évesen írtam egy-két blogot. Ezt csak a szűk baráti kör olvasgatta, és egyik ismerősöm mondta, hogy érdemesebb volna rágyúrnom a prózára. Nos, én nem gondoltam, hogy tényleg el fogok kezdeni írni, egészen addig, amíg meg nem esett egy bizonyos történet, ami tavaly Eszterrel közösen érintett minket. És ez a történet annyira bökte az agyamat, hogy úgy gondoltam, legyen belőle egy könyv.

Eszter: Engem meg belerángatott – én nem tehetek róla!

Szóval ez a történet a könyv szorosan vett „sztorija”. Az alaptéma meglehetősen provokatív. Mi adta az ihletet?

Emese: A jelen kor morálja érdekes módon nem fogadja el azt a nőt, aki áruba bocsátja a testét. Viszont manapság már sokkal nyíltabban lehet erről beszélni: könyvekben, zenében, akárhol, szóval egyáltalán nem annyira provokatív a téma, szerintem. A szorosan vett kiindulási alap, az ihletforrás meg egyenesen banálisan unalmas. 2006-ban megláttam egy koncerten egy svéd fickót, aki borzalmasan megtetszett. Aztán eltöprengtem rajta, hogy fél év után vajon miért nem tudom elfelejteni. És akkor, épp egy nagyon pocsék párkapcsolat közepette úgy gondoltam, hogy szerzek pénzt, és megkeresem. Akkoriban pont munka után néztem, és az egyik ismerősöm a Csarnokból mondta, hogy egy ismerősének van kint egy night clubja, ahol pultozni kellene, nem lenne-e kedvem. Dehogynem, volt! Megismerkedtem ott mindenféle táncos tyúkkal, de nem is ez a lényeg, hanem, hogy pincérnőként pénzt kerestem, kimentem a svéd után, nem találkoztunk, ezen felháborodtam, és ebből lett a Csak a madarak. A könyv egy része tehát épp most zajlik!

Hatásos a cím. Hogyan született?

Emese: Az idézetből, ami a prológ végén van. Ez, ha jól tudom, egy angol grafiti, egy dalban is szerepel. Minket meg jól fejbecsapott ez a gondolat. Összehoztam a történettel, és elkezdtünk erre építeni.

Eszter: A lényeget fejezi ki. Az egész könyvön „végigvonulnak a madarak”, mint motívumok. Kicsit aggódtunk is, nehogy túl sok legyen. De nem szándékos volt, adta magát. Érdekes egyébként, hogy azok voltak a legvalóságosabb részek, amiket végül kihúztunk. A vicc az egészben az, hogy sokszor tényleg a valóság az, ami leghihetetlenebbnek, meg a leggiccsesebbnek tűnik.

Érzékelhető némi áthallás Paulo Coelho: Tizenegy perc című regényével. Ez tudatos, vagy véletlen?

Eszter: Kurtizánok, prostituáltak, táncoslányok, ez olyan téma, amit sokan megírtak már, naplószerűen is. Szerintem itt nem is elsősorban ez áll a történet középpontjában, hanem az a lelki fejlődés, amin a Mara-karakter keresztül megy. Illetve a konkrét magyar háttér, az a gót szubkultúrkör, amit még érintünk.

Emese: Olvastam a könyvet, épp kinn Svájcban, autentikus helyen! De a Csak a madarak külön, független történet. Vannak nyilván vonatkozások, például az a lány is Svájcban volt, a neve is hasonló (Maria), de ahhoz Marának nincs köze. Mara azért lett Mara, mert valamilyen szintem rólam szól ez a karakter, és egy hülye véletlen folytán az egyik exem így becézett. Mellesleg meg elég régóta érdekel a téma, a kurtizánok élete. Az egyik barátnőm ajánlotta a Tizenegy percet, amikor megtudta, hogy hová utazom. Aztán ott maga a közeg vett rá az írásra, a sztorik, amiket addig mástól még nem hallhattam.



Mindenesetre egységes a karakter, nem érződik rajta, hogy több „eseményből” gyúrták össze.

Emese: Zömében egyébként egyetlen lány történeteiről van szó. Az „Öreg Motoros” 10 évig volt prostituált, és vele nagyon sok minden történt. Például az Alexes dolog, meg a brutális fickó, akinek lábbal nyúltak fel a … Na, azt is ő mesélte. Azért hozzá kell tennem, hogy mi is színesítettünk a dolgon, a szex leírása nyilván sokkal könnyebb úgy, ha van benne saját tapasztalat is. Még annyit elmondanék ehhez, hogy én Svájcban kipróbáltam a táncot. A lányok megtanítottak rúdon pörögni, meg minden. És igazából arról kezdtem el naplót írni, hogy az milyen érzés, meg hogy kikkel ismerkedtem meg, milyen a sorsuk, hogy kerültek oda. Akkor jött az Eszter ötlete, hogy mért ne faraghatnánk a főszereplőből egy prostituáltat, hogy ő menjen keresztül ezeken a dolgokon. Tehát egy személybe sűrítettük az összes sztorit. Ezáltal Marának elég színes élete lett.

Eszter: Igazából az érdekes ebben az, hogy az összes történet valós. Olyan akad, amit kicsit feldúsítottunk, de olyan nincs, ami ne esett volna meg. Ez szegről-végről azért az egész könyvre igaz.

Néhol az lehet az érzése az embernek, hogy a regény cselekménye csak eszköz, ami közvetíti a házi bölcseletet, a „tutit”, ha úgy tetszik. Minden meg van magyarázva. Persze nem a „sokattűrt” életbölcs fentről megnyilvánuló tapasztalata szól a sorokból, inkább egyfajta poszt-kamasz, lázadós odamondás, ami azért megszelídíti a kinyilatkoztatásokat…

Emese: Az utazás a történet nélkül nincsen, és vica versa. Sok minden volt bennünk, amit ki akartunk írni, amit jó lett volna elmondani, átadni. Megpróbáltuk mindezt egy egységes formába gyúrni, és kapóra jött az alaptörténet, amire lehetett építeni.

Eszter: Szerintem ez kéz a kézben jár egymással. Igazából a lényeg maga a történetmesélés. Valószínű ezért is csontig lemeztelenített a stílus, nincsenek benne stílusbravúrok. Meg azért ott volt az is, hogy „megmondjuk a tutit”. Még az igazi, komoly írók is szoktak ily módon „maszturbálni” kicsit, ez benne van a pakliban. De nem morális vagy elméleti téziseket akar az ember lefektetni, erről szó sincs.

Adja magát a kérdés, hogy mennyiben beszélhetünk itt önéletrajzról?

Emese: Anyám, mikor megtudta, hogy írunk, megkérdezte, hogy mégis miről? Meg hogy önéletrajz is van e benne? Mondtam, igen, de nem ez a lényeg. Erre azt felelte, ne is haragudj, Teréz anyának oké, ha önéletrajzot ír, de hogy te?!

Eszter: Állandó támadási felület az amatőrebb, vagy a már kiégett írók felé, hogy a saját élettörténeteiket írják meg. Nekem az a véleményem, hogy emberként szűrők vagyunk. Én ugyanolyan jó szűrő vagyok, mint Öreg Motoros volt a Táncoló Macskában, vagy mint bárki más, akinek látom, hallom, érzékelem a történetét. Teréz anya esetében az is fontos, hogy a dolog Teréz anyával történt. Hogy Teréz anya gondolta úgy. A mi esetünkben teljesen mellékes, hogy Barok Eszter és Illés Emese mennyire van benne a saját történetében.

Az olvasónak többféle asszociáció is eszébe juthat a Csak a madarak kapcsán, mint például útkeresés, felnőtté válás, nőiség kérdése, vagy lánybarátság. Miről szól nektek ez a könyv?

Eszter: Olvastam Déry Tibortól a Nikit, ami tulajdonképp egy kutya története, de amikor letettem, arra gondoltam, uramisten, Déry milyen szépen ír arról, hogy az ember milyen. Szeretem azokat a történeteket, ahol a végén nem a „pozitív” vagy a „negatív” végkifejletre emlékszik az ember, hanem inkább egy érzés marad meg. A Csak a madarak nekem elsősorban az emberről szól.

Emese: Számomra egy történet a sok közül, de pozitív értelemben. Mert szerintem minden ember története érdekes lehet, attól függ, honnan nézed. Mindenki átél olyasmiket, amit érdemes mással megosztania. Próbáltuk összeszedni azokat a dolgokat, amik nálunk súlyozottabban voltak jelen. Egy idő után kezdtük azt érezni, mintha az események, amiket leírtunk, úgy történtek volna meg, ahogy a regényben, és nem úgy, mint a valóságban. Nekem ez a könyv olyan, mint egy film. Amiben részt vettem, aminek látom a díszleteit meg a szereplőit élőben.

Külön izgalmas a könyvetekkel kapcsolatban, hogy két szerző neve áll a borítón…

Eszter: Hát igen, Vámos Miklósnak van ez a Márkez meg én című műve, amiben részletezi, hogy milyen szép is volna, ha tudna egyszer egy társszerzőt találni. Mert ez milyen ritka, és milyen jó, és nincs többé magányos merengés a karakter jellemének felépítésén. Kicsit ironizál Vámos, mert bár vágyik rá, nem hisz abban, hogy ez lehetséges. Mivel az alkotás magányos folyamat. De azért voltak ellenpéldák a nagy irodalomban is, tehát igenis létezik ilyen jelenség! Az viszont biztos, hogy teljesen más habitust kíván meg, mint amikor egyedül alkotsz. Érdekes, és borzasztóan szórakoztató! Szóval rákattantunk, és akarunk majd újabbat, úgyhogy különböző tervek lapulnak még a fiókban.

Konkrétan hogyan dolgoztatok együtt? Mi volt a munkamódszer?

Emese: Mindketten egyszerre dolgoztunk, egymástól függetlenül. Már előre felépítettük és megbeszéltük a regény vázát. Tudtuk, milyen részekből fog állni, meg ismertük a történetet. Ki-ki más-más részen dolgozott épp, aztán a készet átküldtük egymásnak, az megihlette a másikat, kicsit még írt hozzá, kiegészítette, átalakította. Szerintem azért is lettünk készen ilyen gyorsan, 2-3 hónap alatt, mert amikor egyikünk leblokkolt, akkor jött a másiktól az, amin ő kreatívkodott addig, és az újra felébresztette a lendületet. Nem igazán dolgoztunk külön azon, hogy megpróbáljuk egységesíteni a stílusunkat, ez csak úgy jött, szerintem ez eleve egy adottság kettőnk között. Azonos az érdeklődési körünk, egy helyről jövünk (Gyöngyösről), sok dologban hasonló a gondolkodásunk.

Eszter: Érdekes, a társszerzősdinél nincs olyan, hogy mondjuk a huszonkettediktől a negyvenharmadik oldalig az jobb, mert azt én írtam. Az elejétől a végéig azonosulsz az egésszel, a karakterekkel meg a narrátorral, és felvállalod az egészet.

De azért, gondolom, a feladat természetéből fakadóan mindenképp kellett, hogy a végén simára csiszoljátok a kész művet…

Emese: Igen. És itt meg kell jegyeznem, hogy Daninak (Pál Dániel Levente – a szerk.) nagyon sokat köszönhetünk. Nem utolsósorban a férfiszem helyenként cinikus nézőpontját is… Számomra egyébként a lektorálás volt a csúcspontja az egésznek. Többször előfordult, hogy amikor valami ótvar giccses ökörséget olvastunk fel, mindketten sírva hátradőltünk az ágyon…

Eszter: Hát igen, azért voltak kicsit amatőr vonatkozásai a dolognak, amikor például nem fixáltuk, hogy Marának milyen színű a haja meg a szeme, és ez a leíró részleteknél bizony kegyetlenül kiütközött...

Az elbeszélés technikája többszörösen is csavaros. Tulajdonképp ki a főszereplő?

Emese: Mara és Csepke. Meg valamilyen szinten a Peter Berggren. Annak ellenére, hogy gyakorlatilag egyetlenegyszer szólal meg a könyvben, végigkíséri az egészet.

A narrátor azonban valaki más. Nem Mara mesél egyes szám első személyben…

Eszter: Hogy hagyjunk valamit a bölcsész olvasóinknak is! A „ki-a-narrátor” kérdésre egyébként nincs előre borítékolt válasz…

Személy szerint egyébként azt hittem, Ivó az…

Emese: Mi is azt hittük! Én azt hittem, hogy ő írta a prológust, aztán amikor megszületett az epilógus, akkor már nem voltam biztos benne. Mostanáig se tudom, ki volt az!

Eszter: A lényeg a több lehetőség. Kicsit hatásvadász, de nem véletlen hangzik el az a mondat, hogy „a regényt se te vagy én írtuk, hanem az élet”. Ivóról megint nem tudjuk, hogy kicsoda. Először valami semleges nevet akartunk adni neki, mint mondjuk a Gabi, aki lehet fiú is, lány is. Kapcsolata Marával így lehet(ne) barátság is, szerelem is.

Mara konzumlány-karrierjéhez a narrátori hang nem kimondottan tárgyilagosan viszonyul, sőt, álláspontja általában megértő és elfogult. Kamaszos durcásság hatja át a regényt, sértődött szembenállás a világgal. Miért van ez benne? Miből fakad? És milyen korosztályt képvisel a könyv?

Emese: Ha megnézed, Mara eleve egy eléggé zárt, zárkózott körből jött, a gót-dark szubkultúrából, ami alapvetően mutat némi szembenállást.

Eszter: A szembenállás tény, a „durcásságban” nem vagyok biztos. A lényeg viszont a miért. A szembenállás úgy volt a legkönnyebben kifejezhető, ha a főszereplő valamilyen szubkultúrához tartozik, továbbá olyan dolgot tesz, amit: jelen esetben abbahagyja az iskolát és prostituáltnak áll. Mara mindezzel együtt magas morális mérce szerint él.

Mi határozza meg az említett szubkultúrát?

Emese: Határozottan a zene köré szerveződik, de nemcsak ebben merül ki. A könyvben összehozott szubkultúra azért vegyesebb, mint ahogy a valóságban kinéz. Ott jobban elhatárolódnak egymástól ezek a dolgok, de mi most egy kalap alá vettünk mindenkit, a Depeche mode-os bandától a '80-as évek Cure-ján át a dark elektro-ig és future pop-ig. Ha igazán az igényeknek akartunk volna megfelelni, akkor Mara egy irányzathoz tartozna, mondjuk kőkemény industrialos volna. De mi kicsit nyitottabbá tettük, kitágítottuk a karaktert. Próbáltuk úgy megfogalmazni, hogy minél szélesebb közeget tudjon megszólítani a könyv, és mindenki értse, kikről is van szó.

Eszter: Mivel nem is egy bizonyos szubkultúrát akartunk hangsúlyozni, inkább a kívülállást. Mert nem is kell feltétlenül olyan szélsőségekre gondolni, hogy valaki prostituáltnak áll, nagyon sok helyen már az is bőven elég a perifériára kerüléshez, ha X évesen nincs férjed, gyereked. És ez nem földrajzi kérdés. De nem biztos, hogy az, aki papíron boldog házasságban él, van két gyereke, jobb ember, mint aki adott esetben mindezt nem teszi.



Mit értünk egyáltalán azalatt, hogy társadalmi norma? Mivel megy szembe Mara?

Emese: A társadalmi normáról, meg a könyv hozzáállásáról nagyon sokat elmond például az, hogy Mara gond nélkül áruba bocsátja a testét, de amikor a lelkét akarják, konkrétan a média ki akarja szipolyozni, és a barátságaiból akar táplálkozni, abból nem kér.

Eszter: Feltehetjük a kérdést: ki követ el bűnt? Az, aki másnak árt. Ilyen formán, ha valaki a médiagépezet részeként kihasznál másokat azért, hogy ő anyagi haszonhoz jusson, az nagyobb bűnt követ el, mint az, aki eladja a testét. De ha valaki elmegy a különféle showműsorokba hazudozni, és ezzel emberek életét teheti tönkre, az a társadalom szemében elfogadott, sőt, még támogatják is.

Várjunk, ez azért nem ennyire egyértelmű. Mert az egy dolog, hogy a médiából mi ömlik orrba-szájba, de az még nem jelenti azt, hogy az emberek feltétlenül azonosulnak is ezzel.

Emese: Igen, de mint jelenség létezik, és az a mérvadó műsor bizonyos korosztálynak. És gyakorlatilag az a korosztály az, amiről ez a könyv szól, amit ez a könyv képvisel.

Eszter: Ha mondjuk anyukád megkérdezi, mivel foglalkozol, mit vallasz be inkább: hogy a Balázs-show-ban vagyok segédszerkesztő, vagy hogy prostituált vagyok Svájcban? És ha úgy mélységében belegondolunk, melyikkel ártasz többet? Ez a visszásság azért ott van. Na de ebben a történetben a prostitúció egyfajta szimbólum. Itt nem arról van szó, hogy ezek szentek, azok meg ördögök, hanem arról, hogy annyiféle emberi sors van, és nem mindig, minden esetben azok a követendő példák, akiket a társadalom annak fogad el. Ebben a regényben az izgalmas az, ahogy egy ilyen csaj, Mara, nyit a műkörmös, szoláriumszőke, plasztikmellű nők felé, mint amilyen az Öreg Motoros is, akikkel egyébként szóba sem állna. Mert sokszor azok a legszűklátókörűbbek, akik egy szubkultúrához – vagy bármilyen zárt közösséghez, klikkhez – tartoznak.

Tehát Mara úgy kívülálló, hogy bizonyos csoportba azért mégis beletartozik.

Emese: Mara, miután visszatér Svájcból, kezdi átlátni ezt az egészet. A könyv elején csak a szubkultúra része, azután pedig a szubkultúrával együtt mindennek a része. Szereti ezeket az embereket, hozzájuk tartozik, de próbál nyitni a világ többi része felé. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a szubkultúrában mozgók szűklátókörűek. Csak néha kell egy inspiráló erő, amitől nem is az, hogy kilépsz, de elkezded kicsit másképp látni magad körül a dolgokat. Marának például ilyen ez a két hónap Svájc, ami felnyitotta a szemét. Hogy nemcsak ez a szubkultúra létezik, hanem még sok minden a világban, ami számára is érdekes lehet. Ezzel pontosan az előítéleteit vetkőzi le. Valószínűleg maga is meglepődik, hogy minden emberben találni valami érdekeset, és mindenkitől lehet tanulni. Mara története csak egy a sok közül, egy példa arra, hogy akár így is lehet gondolkodni. Reméljük, hogy minél több ember ismerhet magára benne, akár csak egy mondat erejéig is.

És amit a szerzők még megmutatnak magukból:
Barok Eszter blogja
Illés Emese videós profilja