PRAE.HU: Nagyon sok szempontból kötődik a színházhoz, hiszen volt dramaturg és rendezőasszisztens is, a megannyi drámafordításáról nem is beszélve. Mi volt az a fordulópont, ami miatt színházzal kezdett foglalkozni?

Ez egy karmikus dolog, mert a Pesti Magyar Színház mellett lakom, még a tetejét is látom az ablakomból. Gyerekkoromtól kezdve nagyon szerettem mindent, ami a színházhoz kötődik. Rengeteget jártunk a Nemzeti, a Víg- és a Katona József Színházba, meg ahova és amikor csak lehetett. A fordulópontot azonban talán az jelentette, hogy amikor lengyel szakra jártam, találkoztam Király Nina tanárnővel. Hatalmas színháztörténeti tudással rendelkező kiváló pedagógus volt, és akkoriban az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet igazgatója is. Egyik nap megkérdezte, hogy lenne-e kedvem fordítani. Ezzel a fordítással kezdődött az írásos munkám. Ráadásul az ő közvetítésének köszönhetem, hogy Andrzej Wajdával dolgozhattam, amikor Magyarországra jött a Nemzeti Színházban megrendezni Wyspiański Menyegzőjét. Képzelheti, mekkora élmény volt, főleg, hogy csak 22 éves voltam. A rendezés során folyamatosan kísértem a rendezőt, hogy szinkrontolmácsoljak a színészeknek. Ezután kerültem a Lengyel Intézetbe, ahol akkor Rafał Wiśniewski volt az igazgató. Rengetegen jöttek az Intézetbe, akikkel interjút készíthettem, vagy akiknek tolmácsoltam. Ez a munkám legjobb része, nem is a drámafordítás, mert számos kivételes emberrel találkozhattam így. Később más rendezők mellett is dolgozhattam, mint Andrzej Bubień, Gothár Péter, Mundruczó Kornél vagy Máté Gábor.

PRAE.HU: Két éve a Szentivánéji álom rendezésében segítette Máté Gábort, amit a varsói Teatr Dramatycznyben adtak elő. Honnan jött az ötlet, és miként zajlott a munkafolyamat?

Úgy alakult, hogy 1997-ben lefordítottam Tadeusz Słobodzianek Ilja próféta című darabját. Azóta jó barátságban vagyunk a szerzővel, és a Mi osztályunkat is hamar kézhez kaptam lefordítani. Ekkor a Katona József színháznak küldtem el a darabot, és nagyon tetszett nekik. A Kamarában rendezték meg, és kultikus, legendás előadás lett. Meghívták Słobodzianeket is, és én fordítottam a rendező és a drámaíró beszélgetését. Nagyon jó érzés volt hídépítőnek lenni két ekkora személyiség között. Słobodzianek fejébe vette, hogy Máté Gábort szeretné meghívni Varsóba rendezni. Ez 2015-ben volt, amikor a Teatr Dramatycznyben a Wojciech Bogusławski-év nyitó darabjaként Spiró György az Imposztor című drámáját adták elő. Magyar drámát magyar művész rendezett egy ekkora volumenű lengyel ünnepen, ami nagyon kivételes esemény volt.

A munkafolyamat úgy zajlott, hogy a rendező kiutazott Varsóba, hogy elbeszélgessen a színészekkel, és kiossza a szerepeket. Elkészítették az első szövegváltozatot, hogy a lengyel szövegek közül melyik fordítás lenne a legalkalmasabb. Több mint két hónapot töltöttünk Varsóban. Nagyon intenzív munka volt, napi kétszer négy órában próbáltunk a színészekkel – két nyelven. A rendező mondta az instrukciókat magyarul, én pedig fordítottam őket. Imádták a lengyel színészek, mert teljesen más volt a megközelítés, amit Máté képviselt a rendezésben, merőben eltért a lengyel színházi tradíciótól. A lengyel színház legendás, teljesen más hagyományokra épül, mint a miénk. A magyarok is pont emiatt imádják a lengyelek avantgárd, szürreális és képzőművészeti színházát. Másfelől pedig a lengyelek is nagyra becsülik a magyar színjátszást, mert szarkasztikusabb, realistább és emiatt sokszor őszintébbnek tűnik. Merész, és tud sallangmentesen naturalista lenni, egy nagy adag természetességgel fűszerezve, félretéve a művészieskedést: nincs rózsaszín köd.

PRAE.HU: Milyen különbségeket lát még a magyar és a lengyel színházi kultúra között? Mennyivel bevállalósabbak a lengyelek?

Alapvetően mindenben sokkal bevállalósabbak. Legyen az akár gazdaság, politika vagy művészet. Nagyobb a magukban és az életben való hitük és bizalmuk. Az állandóan cinikus és mindent megkérdőjelező magyar mentalitás teljesen más valóságot hoz létre, mint a lengyel. A lengyeleknél vannak csodák, lehetségessé válik a lehetetlen. Mindig adódik a kérdés, hogy miért is ne? Nem félnek a kísérletezéstől, a nézőktől, sőt a pénzhiánytól sem. Kiharcolják az emberi méltóságukhoz járó megbecsülést is. Tehát már a kezdés is teljesen más. Nem adják fel már az elején, és bármit kitalálnak, hogy véghez vigyék kreatív elképzeléseiket. Ehhez hozzájön az is, hogy végtelenül komolyan veszik magukat az élet összes területén: a művészetben, a tudományban és hétköznapokban egyaránt. Ahogy a mi Széchenyink is vallotta: „Csak ott mennek a dolgok jól, ahol a szabó, a vendéglős, a cukrász mind meg van győződve arról, hogy az ő mesterségétől, s üzletétől függ az állam boldogulása.” A lengyelek mélyen meg vannak győződve róla, hogy van értelme annak, amit csinálnak, távolságtartás nélkül azonosulnak azzal, amiben hisznek. Például vannak olyan színházi próbafolyamatok, ahol a színpadon ülve a színész nem beszél, nem csinál semmit. Hisz önmagában, a saját személyiségében, a közönségben, a színház művészi erejében annyira, hogy a saját belső világában végbemenő folyamat is lehet olyan jelentős, amivel hatást ér el. Magyarországon ez szinte elképzelhetetlen, visszautasítanák a feladatot, mert a színpadon mindig csinálni vagy beszélni „kell” valamit.

A lengyeleknél az is előfordult a hetvenes-nyolcvanas években, hogy a pénzhiánytól szenvedő művészek levonultak vidékre, hogy olyan színházat alkothassanak, amilyenben hisznek, akkor is, ha csak maguknak játszanak. Felvállalták a falusi életet, hogy a vízért kell járni a kútra, hogy nincsenek meg az alapvető „színházi eszközök” – ebből nőtt ki Jerzy Grotowski „szegény színháza” és Włodzimierz Staniewski Gardzienicéje is. Ez utóbbi társulatot egy Lublin melletti faluról nevezték el, ahol a színház székhelye található.

A mindentől távol eső falusi helyszín kiválasztása a színház alapgondolatát tükrözi, hogy a művészeti tevékenységeket új, természetes helyeken kell folytatni. A Gardzienice a kísérleti antropológiai színház egyik legkiválóbb példája Lengyelországban. A szlávokra általában jellemző, hogy a legmélyebb mélységekig leásnak, hogy megéljék a metafizikai magányt. Ezzel szemben a magyar színjátszás szövegközpontú, német mintára dramatikus és realista, míg a lengyel inkább a francia és szláv modellt követi, így jóval „elrugaszkodottabb”, metaforikusabb. Mundruczó Kornéllal is dolgoztam, aki nemzetközileg elismert rendező; nála megjelennek ugyan szürrealisztikus elemek, de a történetmesélés és a folyamatos cselekmény ugyanúgy megmarad. Leszek Mądzik képzőművész-rendező, a Lublini Katolikus Egyetem mellett működő Képzőművészeti Színpad (Scena Plastyczna KUL) megalapítójának rendezéseiben például egyetlen szó sem hangzik el, csak az árnyékokkal és a fényekkel játszik – maga a színész is háttérbe szorul. Az Akademia Ruchu társulat kivonult az utcára, és avantgárd közéleti-színházi akcióiról híresült el. Nem is említve Tadeusz Kantor színházát, amit mindennek lehet nevezni, csak realistának nem.

PRAE.HU: Van olyan név a 21. századból is, akire bátran mondaná, hogy meghatározó a lengyel színházi életben?

2000-es évektől nagyon szétvált a drámaírás és a rendezés művészete Lengyelországban. Korábban az volt a jellemző, hogy a nagy rendezők nagy kortárs szövegek segítségével valósították meg álmaikat. Gombrowiczot, Mrożeket is a legnevesebb lengyel rendezők vitték színpadra. A rendszerváltozásig kiváló rendező és kiváló drámaíró találkozott egymással a színpadokon. Manapság ugyan még léteznek a régi műhelyek, de már nem olyanok, mint voltak. A rendezők már 70–80 évesek, a fiatalok pedig teljesen más irányba mentek el. Az ezredfordulón volt egy törés a lengyel drámában, így a kortárs rendezők vagy a klasszikusok közül válogattak, vagy a külföldi repertoárt dolgozták fel. Nem nyúltak a kortárs hazai drámákhoz. Hatalmas sikert futott be például Krzysztof Warlikowski, akit a brutalista német színjátszás ihletett, és legtöbbször egy kalitkában vagy üvegdobozban látjuk előadásaiban a színészeket. Megosztó személyiség, akit vagy imádnak, vagy szívből gyűlölnek a nézők. 2005 után a lengyel drámairodalomban főként női szerzők robbantak be, mint például Dorota Masłowska. Egy-egy darabját Budapesten a Bárka Színházban és a Katonában is játszották. Tadeusz Słobodzianek a mai napig aktív, őt mondanám a legmeghatározóbb írónak, aki nemzetközi visszhangot is kap. Bár az utóbbi öt évben leginkább tanítványait mentorálja a Dráma Laboratóriumában. Ezek a szerzők, akik Słobodzianek kabátjából bújtak elő, hatalmas sikereket érnek el Lengyelországban.

PRAE.HU: Mrożek Mulatságát több mint 15 éve játsszák, először a Bárkában, majd a Tháliában végül pedig a Nemzetiben. Milyen más darabok futottak még be Magyarországon?

A Mulatság nem kizárólag a lengyel valóságot tükrözi, olyan kódnyelvet használ, amelyet egész Közép-Kelet-Európában jól értenek. A sikerhez hozzájárul az is, hogy a magyarok érzelmileg is kötődnek a lengyel színházhoz, és jól is tudják átadni a lengyel darabok mondanivalóját. A Mulatságot klasszis színészek adják elő (Mucsi Zoltán, Scherer Péter, Szikszai Rémusz), így az előadás sikere a nagyszabású színészeknek köszönhető.

Egyébként a lengyel klasszikusok (Witkiewicz, Gombrowicz) sokszor előfordulnak a magyar repertoárokon. Ezek már biztos és bevett pozíciók a színpadokon, és úgy veszem észre, hogy szereti őket a közönség. A Katona József Színházban is többször játszottak lengyel szerzőket, Słobodzianek mellett legutóbb Ryszard Kapuściński műveinek adaptációját mutatták be. A fiatal lengyel dráma című kötetből Andrzej Saramonowicz Tesztoszteronja is népszerű a magyar színházakban, Sepsiszentgyörgy és Temesvár mellett játsszák Debrecenben és Tatabányán is. A Polkák című kötetből Elżbieta Chowaniec, Malina Prześluga vagy Maria Wojtyszko nevét emelném ki, lehet, hogy hamarosan ők is befutnak Magyarországon. 2003-tól vállaltam a missziót, hogy megismertessem itthon a szakmával és a közönséggel ezt az új korosztályt. Biztos lesz olyan, aki a magyarok kedvencévé válik. Az utóbbi 15 évben 14 lengyel szerző 17 művét mutatták be magyar színházakban, köztük Słobodzianeket 8 alkalommal. Megerősítem az előző állításom, hogy az ő neve mára már ikonikussá vált.

PRAE.HU: A legutóbb megjelent Schaeffer-kötet igen nagy vállalkozásnak tűnik és egy kivételes munka. Színházi szakmán belül kapott visszhangokat, annak ellenére, hogy nemrég jelent meg?

Korai lenne még beszélni róla, mert a hivatalos könyvbemutatóját is a könyvfesztiválon tervezik, ahol Lengyelország irodalma lesz a középpontban. A kötetnek meglehetősen nehéz sorsa volt, először nem kaptunk rá támogatást, 2019-ben Schaeffer távozott közülünk, utána pedig kitört a járvány. Korábban volt már egy Schaeffer-előadás Magyarországon, Borbély Sándor a Thália Színházban rendezte meg a Kacsát. Schaeffer esetén egytől egyig sikerdarabokról beszélünk. Ha mernek a rendezők egy kicsit elmélyülni, és a színészek improvizálni, akkor frenetikus sikert érhetnek el. Bízom benne, hogy felfedezik finom intellektuális humorát, a nyelvi bravúrt. Schaefferhez meg kell találni a kulcsot, több erőfeszítésbe kerül – így ínyenc színházi kihívásnak számít. Egy ambiciózus, fiatal és kreatív rendezőben bízom, aki nyitott az efféle szürreális humorra és abszurd darabokra.

Fotók: Pászt Patríciától