Ha az egyetlen generációt említem, szólni kell a lokációról: az est szerzői mind erdélyi származásúak, így az összekötő szálat erősíti a közös történelmi sors is. Az est házigazdája ezen az estén is Fazekas Gergely volt, aki értő részletességgel magyarázta Kurtág indítékait, segítve ezzel a zenehallgatóknak a művek megértését. Szerepét nem lehet kicsinyíteni, hiszen az amúgy unalmas átrendezések alatt is fent tudta tartani a figyelmet. Az ünnepi esten az Óbudai Danubia Zenekart Keller András vezényelte. 

A koncert címét adó Petite musique solennele a Luzerni Fesztivál kérésére készült, Kurtág nagynevű kortársának, Pierre Boulez-nek ajánlotta, annak kilencvenedik születésnapjára. Ősbemutatója 2015-ben volt. Feltételezem, hogy az utókor zenetörténete majd külön fogja tárgyalni ezeket a születésnapi műveket, melyek a korábban könnyed alkalmi jópofaságok voltak, a huszadik században azonban önálló műfajjá fejlődtek A mű olyan, amilyennek a címe ígéri: pazar ötletbőséggel kialakított csillogó, ünnepi hangzások, embert próbáló virtuóz kreativitást igénylő megoldások mind a karmester, mind a zenekari szólamok számára. A zene több szálon kötődik a huszadik századi irányzatok sokszínűségéhez, hol ismeretlen hangzatokkal, hol váratlan konszonanciákkal lep meg. Kurtág kimért egyensúlyérzékkel keveri a hagyományos megoldásokat, így a például szekvenciát, a funkciós zárlatot, újszerű és többszöri hallás után is meghökkentő periódusokkal és félperiódusokkal vagy annál is rövidebb formai töredékekkel. A mintegy hatperces darabban előtérbe helyezi a hangzást, amit különösen csillogóvá tesz a hárfa, a cimbalom, a cseleszta, a csőharang és más ütőshangszerek megszólalásai.

Az idén száz éve született Szőllőssy András Addio című darabja a címének megfelelő programmal egy búcsúzás, melyben a szerző Króó György zenekritikustól, a kortárs zene támogatójától búcsúzik. Bonyolult szerkezetű darab hasonló zenetörténeti utalásokkal, ami Kurtágra is jellemző. Keller András hegedűvel vezeti a zenekar kilenc vonósát. Gyászzene ez, mely lassú meneteléssel kezdődik. Fájdalmas, kétségbeesett, sőt reménytelen emóciókat rögzít, miközben a menet szétesik, az emlékek képtelen sokasága tolul fel, megjelenik Bach, Brahms, mintha Bartók is. Történelmi személyek és legendák alakulnak ki, vélhetően Kroó életéhez kapcsolódva, amiről tudjuk, hogy igencsak tartalmas volt. Aztán váratlanul megszakad a zenei folyamat, hogy majd hol lírai, hol drámai momentumokkal folytatódjon. A menettempó gyorsabban erőszakosabban, kíméletlenül, csattogva tér vissza síró hegedűszólóval. Megindító mű. A zenészek megrendülten, ki papírból, ki elektronikus kottából odaadón játszva közvetítik Szőllősy komor gondolatait. Nem is játék ez, hanem történelem, szellemi inkarnáció, melynek a nyolcadik percben egyetlen sivító hegedűhangra reflektálnak néhányan halk töredezettséggel, hogy a darab a tizenkettedik percében végleg elbúcsúzzon.

Ligeti Csellóverenye következik. Ligeti nagyon halk koncsertáló kezdés egyetlen hangon. A zenekari expozíció után tulajdonképpen egy crescsendóban folytatódik, melyet a koncsertáló hangszer keretez. Fenyő László a szólista, felkavaró a játékmódja, egyetlen világnagysághoz sem hasonlítható világnagyság. Valódi köhögés a tételszünetben úgy hallatszik, mint a tavaszt váró madár korai rikkantása. A második tétel szinte az első kidolgozása és témáinak variálása A szólista felvezeti az egyes részeket, melyeket a zenekar folytat. Ám a szólista jelenléte akkor is hangsúlyos, amikor épp a csendet adja elő. (16:40)

A szünetben érdekfeszítő beszélgetést láttunk az est házigazdájával és a szólistákkal a Kurtág-élményeikről. A stream-gazda BMC kedvessége révén egy nemrég rögzített videót is bevágtak, melyben Kurtág György pianínón játszotta le Robert Schumann Davidsbündlertänze, Op. 6 – 14. ciklusból a Zart und singend tételt. Fájó és ünneprontó momentum volt, hogy eközben a stream művelt hallgatói Kurtág nevének elírásán rugóztak. 

A szünet után Kurtág két opus 27 számmal jegyzett művét mutatták be. A zeneszerző nem kis iróniával, Beethovenre utalt, mikor annak hasonló opus-számú művének az Esz-dúr szonáta tételeinek karaktereisztikáját gondolta tovább formának, ugyanakkor a cisz moll “Mondschein” szonáta alcímét –“quasi una fantasia” – műcímnek választotta. Később ebből írta a dupla hosszúságú Kettősversenyt. Az esten ez utóbbi szólalt meg először, Perényi Miklós (cselló) és Csalog Gábor (zongora) koncsertáló közreműködésével. Kurtágot közhelyesen a kis formák nagy mesterének is nevezik, ebből a szempontból ez a darab elég nehezen megközelíthető. Az opus 27/2-es Kettősverseny az opus 27/1-hez hasonlóan látszólag kis részeket halmoz csapongó módon egymásra, amiknek nem találni a logikáját. Úgy tűnik, ezeket a szegmenseket spontán improvizatív módon teszi egymásra, ám mégsem lehet azt mondani, hogy ez a versenymű úgy nagy forma, hogy a kis formák összegzése, hanem ez egy új nagyforma, melynek a kis szegmensek csak részei. Persze nem annyira nagyforma, mint a kettősversenyek klasszikus elődeié: az első tétek hat és fél, a második három és fél, a harmadik pedig öt perces időtartamú. Kurtág a kettősversenyben fokozott térszervezést is bemutat, csakúgy, mint a darab elődjében, a quasi una fantasiaban. Ám a tér jelölése itt mind fizikai értelemben működik, mind pedig zenei értelemben is. A különböző hangszercsoportokat a terem más-más részeiben helyezi el. Metaforaként a tér megjelenik a zenében is, melyben a tér adottságait egy zenei kiindulópont, illetve az ettől való eltávolodás adja.

A koncert záródarabja Kurtág György: … quasi una fantasia …, op. 27/1 című műve. Kurtág – nyilván Ligeti ihlető gyakorlata miatt – itt használ először térhatást. Ez a darab tulajdonképpen egy négytételes zongoraverseny, vagy Liszt Haláltáncához hasonlóan zongoraversenyszerű mű. Ihletett előadója volt Várjon Dénes, aki nemcsak interpretálta a szólamát, de szinte hangszeresen kommentelte az érzelmi történéseket. Kurtág eleinte gyakran használ elemi zenei megszólalásokat, mint a skála, a tartott hang, a szünet, a felező ritmus. Várjon Dénes interpretációjában az első tétel álomi hangulata változik rémületté a második tételre, mint egy Grimm- vagy Hauck-mesében. A harmadik pedig ezt tovább fokozza: az iszonyat és a rettegés emócióit mutatja be, mintegy utalva a Beethoven óta eltelt történelmi időszakok borzalmaira. A katartikus megnyugvást a negyedik tétel adja, melyben a visszaemlékezés és a az elmúlás gyönyörűségének kettős metaforája zárja a vigasztalást.

A február 18-i előadásról szóló írás itt olvasható.

Fotó: BMC