A koronavírus okozta korlátozások miatt a színházak is bezártak, ennek hatására azonban életre kapott az internetről közvetített e-színház, amellyel az otthonunk biztonságából nézhetünk előadásokat. Új műfajt jelent az e-színház – nem ugyanaz, mint korábban, amikor egy darabot felvételről is megnézhettünk, mert ez alkalommal üres a nézőtér, a színészek kénytelenek közvetlenül a kameráknak játszani, nem tud személyes jelenlétben kialakulni a néző-színész közötti kapcsolat. Ám ebből az új helyzetből különleges megoldások is születhetnek. Ha e-színházat nézünk a vírus idején, láthatunk arra példát, hogy ügyesen használják ki a kamerák jelenlétét, esetleg kiaknázzák a filmezésből adódó sajátságokat, és ebből teremtenek újszerű elbeszélésmódokat, formai lehetőségeket.

Ennek remek példája a Katona József Színház „K:ortárs” sorozatának első darabja, a Végre egy kis csönd című Máté Gábor-rendezés, amely annyira merészen ötvözi a színházat a filmes formanyelvvel, hogy valami bravúrosan sajátos született belőle. A Garaczi László szövegéből készült darab sok szempontból a színházak dramaturgiáját és elbeszélésmódját követi, azonban kihasználja azt a helyzetet, hogy kamerákon keresztül jut el a darab a nézőkhöz, s így a filmezés erejében rejlő sajátságokkal dolgozhat. Az eredmény egy olyan alkotás lett, ahol nem arról van szó, hogy előnyösen vannak elkapva a legszebb pillanatok – mint egy szerencsésen közvetített hagyományos színházi előadás esetében –, hanem a filmezés önálló elbeszélői és hangulatteremtő szerepet tölt be a darabban.

A Végre egy kis csönd témája a közvetlen valóságunk: a bezártság, a karantén és a koronavírus kapcsán kialakult helyzet. Négy szereplő életét követjük mozaikos, tudatfolyamszerű, olykor egymásba érő történetekben: egy furcsa affért a negyvenes éveiben járó Hajni (Rezes Judit) és a vízvezetékszerelő Balogh úr (Kocsis Gergő) között, valamint Brúnó (Mészáros Béla), Hajni ex-barátja kapcsolatát idős szomszédjával, Müllernével (Szirtes Ági).

Minden szereplőt egyetlen, vágásokat nem használó szuperközeli plánban mutat a kamera, miközben gondolataikat, visszaemlékezéseiket elmondják. Az erős filmes megoldásnak két eredménye is van: egyfelől elképesztő közelségben láthatjuk az arcvonásokat és követhetjük a színészi mimikát, s ez fokozottan realista hatást kölcsönöz a műnek. Másfelől a szuperközeli plánok szinte nyomasztó zártságot keltenek, növelik a feszültséget és a klausztrofóbiás hangulatot, amely a karanténélményt hitelesen érzékelteti. Az operatőri munka (Meister Natália) ezen felül is kiemelést érdemel kreativitása miatt. Nem mindig középre fókuszáltan komponálja a képi világot, hanem gyakran pont annyira csúsztatja el, hogy kissé kilóg a megfigyelt alak, s ettől eltorzult lesz a beállítás. Lám, egy hagyományos színházi közvetítésnél az ilyen torz kép csupán ügyetlen közvetítési malőr volna, itt viszont formanyelvi elem. A nem hétköznapi kameratechnika tehát nem öncél, hanem segít erősíteni a darab hangulatát, ami már nem is tudna ugyanúgy működni, ha a nézőtérről látnánk az előadást.

A szuperközelik és a furcsa beállítások együttese különösen Hajni epizódjaiban erős, mert Rezes Judit fantasztikusan alakít, kiválóan játszik a kamerának. Ezek a részek egy lélektani dokumentarista film hosszas interjúját idézik. A színészi játék és a történetvezetés alapvetően realista jellegű a darab során végig, Hajni, Balogh úr és Brúnó kapcsolata akár hétköznapinak is nevezhető. Az öreg Müllerné karaktere azonban elüt a többiekétől: ő nem történetet mond, hanem monológjai egy nagy, filozofikus, absztrakt reflexióvá állnak össze – arra az általános korhangulatra, amelyben élünk. A magányos öregasszonyból dől témáink, hangulataink, bolond világunk minden sajátos szava, kifejezése, közhelye. Szirtes Ági kiválóan oldja meg ezt a nehéz szerepet, Garaczi prózája pedig briliáns és humorosan posztmodern.

Visszatérve az operatőri munkára, a darab szerencsére nem esik abba a csapdába, hogy túlságosan filmszerű lenne s ettől véletlenül egy alacsony költségvetésű filmmé alakulna. A filmek általános sajátossága, hogy nagyon kevés nem vizuális utalás van bennük, szinte minden, amiről szólnak, az konkrétan, képekben megjelenik előttünk (különben irodalom-, rádiójáték- vagy színházszerűek lennének), a Végre egy kis csönd viszont, néhány stilizált, fekete-fehér visszaemlékezést leszámítva, nem megmutatja a történetet, hanem elmondja, sugallja, érzékelteti. A színészi játék, a díszletberendezés továbbra is színházszerű, nincsen filmszerű montázs, a zene is inkább színházi hatású. Máté Gábort nem a Garaczi-szöveg filmszerűvé változtatása, hanem az ember és az arcok rezdülése érdekli – erre használja a filmes formát. Ezért a darab nem „filmszerű színház”, és nem is „színházszerű film”, hanem egy új, független dolog, amely a két művészeti ágból azonosan merít.

Mint a vetítés utáni interjúból kiderült, az előadás elkészülését két szempont motiválta: egyfelől a művészi vágy, hogy a bezártságban is alkothasson valamit a rendező, másfelől pedig a kísérletezési szándék, hogy milyen új dolgok hozhatók ki abból a helyzetből, amelybe a színház az utóbbi évben kénytelen korlátozni magát. A K:ortárs sorozat első darabja alapján bizakodók lehetünk, mert igazán stílusos, elegáns, szellemes és jövőbe mutató darab született. Ha a valódi színházélményt soha nem is fogja pótolni az internetes színháznézés, legalább születnek olyan alkotások, amelyek szellemiségükben megújulást tudnak nyújtani még akkor is, amikor látszólag minden nézőteret be kellett zárni.

Garaczi László: Végre egy kis csönd
Hajni – Rezes Judit
Brúnó – Mészáros Béla
Balog úr – Kocsis Gergő
Müllerné – Szirtes Ági
Technikai rendező – Török Marcell
Operatőr – Meister Natália
Vágó – Majszin Éva
Hangmérnök – Párizs Misha
Fővilágosító – Lohár Antal
Zene – Kocsis Gergely
Súgó – Schaefer Andrea
Ügyelő – Valovics István
Asszisztens – Fejes Vera
Rendező – Máté Gábor
Katona József Színház
K:ortárs
2021. február 12. online
Fotó: Horváth Judit